Rudi Dutschke a német baloldali diáklázadások fő vezéralakja és ikonja volt: az ellene elkövetett merénylet 1968 fordulópontjai közé tartozott, neve azonban a mai napig ellentmondásos érzelmeket ébreszt Európában. A diákvezér nevét utca viseli Berlinben, ennek ellenére megítélése 2008-ban is felkorbácsolja az indulatokat.

Az NSZK-ban komoly belpolitikai válságot okozott az 1966-ban létrejött nagykoalíció, mely egyrészt gyakorlatilag megszűntette a parlamenti ellenzéket, másrészt nem ígért tartós megoldást az ország problémáira, hiszen egymástól totálisan eltérő értékeket valló, más eszközökben és programokban gondolkodó politikai erők kerültek egy kormányba. A helyi feszültségek mellé lecsapódtak az akkori globális problémák is, így a vietnami háború vagy a kommunista terror hangos elítélése és az erőszakos antikommunista rezsimek párhuzamos támogatásának ellentmondásossága a kormány részéről.


Az 1940-ben született Alfred Willi Rudi Dutschke a radikalizálódó baloldali diákmozgalmak egyik vezéralakjaként, a Szocialista Német Diákok (SDS) első embereként vált híressé, Rosa Luxemburgot és néhány kritikai marxistát követve dolgozta ki teóriáit. Használhatatlannak tartotta az NSZK parlamentáris rendszerét, ellenezte, hogy „kis hatalmi elitek” visszatartott információkkal és gazdasági eszközökkel manipulálják a tömegeket: az egész politikai-társadalmi rendszer reformját tűzte ki célul, de mindezt alapvetően békés célokkal, egyfajta „intézmények közötti hosszú menetelés” folyamatával egybekötve. Kiemelt fontosságúnak tartotta, hogy ez a fejlődés a harmadik világ országaival kéz a kézben haladva történjen meg, és gyakran hangsúlyozta a reformok szükségességét a korszak totalitárius kommunista diktatúráiban is.

A nyugatnémet újbaloldal központja a nyugat-berlini Szabad Egyetem volt. Az 1967-ben kezdődött radikális diákmegmozdulásokat a rendőrség a kezdetektől fogva nem éppen kesztyűs kézzel verte le: az egyik ilyen alkalommal, 1967. június 2-án Nyugat-Berlinben, a perzsa sah látogatása elleni tüntetésen egy rendőr lelőtt egy diákot, a 26 éves Benno Ohnesorgot. A bíróság felmentette a rendőrtisztet, és noha az események keltette felháborodás hatására lemondott a teljes városvezetés, az erőszak innentől harapózott el igazán. A diákok megmozdulásai egyrészt a társadalom újjáalakítását, másrészt az egyetemi reformot tűzték zászlajukra, de a helyzet egyre kezelhetetlenebbé vált: 1968. január 30-án például általuk károsnak ítélt könyveket égettek, majd megtámadták a diákellenes cikkeket közlő Axel Springer-lapok központját.

Az elmérgesedett légkörben 1968. április 11-én merényletet követtek el Dutschke ellen. A tettes egy Josef Bachmann nevű férfi volt: korábban soha életében nem találkozott személyesen a diákvezérrel, utólagos bevallása szerint puszta gyűlöletből lőtte fejbe az általa „kommunista disznónak” nevezett Dutschkét, miután hazáig követte az utcán. A gyilkossági kísérletet követően rengeteg altatót vett be, és az elfogására érkező rendőrökkel is tűzharcba bonyolódott, mielőtt sikerült ártalmatlanná tenni és letartóztatni.


Rudi Dutschke súlyos sebesülésének hírére az egyetemi nagyvárosokban (Nyugat-Berlin, Hamburg, München, Köln) szabályos utcai barikádharcok alakultak ki, majd 1968. május 1-én 50 ezer fiatal követelte Nyugat-Berlinben a vietnami háború befejezését és a politikai élet megtisztítását. Ez volt az utolsó nagy német tüntetés, ekkortól a diákmozgalom súlypontja Párizsba tevődött át. A legelszántabb csoportok – így például a Vörös Hadsereg Frakció is – ugyanakkor az NSZK-ban is tovább működtek.

A diákvezér a lövés következtében olyan súlyos agykárosodást szenvedett, hogy részben lebénult, és beszélni is újra meg kellett tanulnia. 1979-es korai halála is a támadásból eredeztethető: ekkor már a dániai Aarhusban élt feleségével és három gyermekével, miután Nagy-Britanniában nemkívánatos személynek nyilvánították.

Hosszas jogi huzavonát követően idén tavasztól utca viseli Dutschke nevét Berlin Kreuzberg kerületében - futása éppen merőleges a hajdani nagy ellenlábasról, Axel Springer sajtómágnásról elnevezett utcáéra.