Az első lemezével 2000-ben induló Coldplay sikerreceptje bámulatosan egyszerű volt. Azért bámulatos, mert kész csoda, hogy nem jutott másnak eszébe: a nyolcvanas (U2) és a kilencvenes évek (R.E.M.) stadionrock-slágerei adták az alapot, a fűszert pedig a frissen elmúlt évtized angol poprockjának hasznosítható maradéka (Radiohead - de akár az Oasisre is lehet gondolni).

Mindezt nem pózolós, amennyire sármos, annyira jellegtelen bandatagok jelenítik meg a sajtóban, a rádiókban pedig olyan dalok, amelyek kedvesen búskomorak, édeskések, de fanyarak is - mindenesetre olyan szinten nem akadnak bele semmibe, hogy vélhetően lányos anyák milliói vettek már Coldplay-lemezt karácsonyra, hogy a leánkákat leszoktassák a Libertinesről.

Don't Panic


A hibátlan Parachutes után két évvel megjelent A Rush of Blood to the Head idején a Coldplay volt az elsőszámú európai ügy poprock-vonalon: generációkat egyesített, és ha voltak is halovány megérzéseink, hogy a fiúk kezdik túl komolyan venni magukat, azok azonnal oszlottak, amint megláttuk Chris Martin kedves-félszeg arcát valamelyik hirdetésen vagy klipben. Na nem, ezek nem szállhatnak el: túl szimpatikusok hozzá. A lemez hozott vagy négy-öt remekbeszabott, tökéletes slágert, az eufória pedig szépen elfeledtette, hogy összességében az együttes nem biztos, hogy megugrotta a debüt szintjét. Nem hiszem, hogy a fanyalgásomat más megvilágításba helyezi a tény, hogy a Coldplay-nek végül sikerült Amerikát is bevennie: ami ugye örök próbakő az angol pop-rock világában, és bizony nem sokaknak jött össze: akiknek igen, azoktól már tízéves kölykök is ismernek néhány számot. Igen, a Beatles, a U2 szintje ez.

In My Place


A 2005-ben megjelent X&Y kinőtte a pályakezdő szintet és tudatta a lemezvásárlókkal, hogy rögzült egyfajta saját hang. Abból, hogy Angliában vagy 10%-kal kevesebb fogyott az albumból, mint az előzőből, nem szabad komoly következtetéseket levonni. Sokkal inkább a csöndből, ami az együttest körülvette, miután az album minden kislemeze elült a rádiókban. Igen, az X&Y valami olyasmi harmadik lemeze lett a Coldplay-nek, mint amilyen a Be Here Now volt az Oasisnek: önhitt, elnagyolt, megnehezült és a kezdeti szikrák hiányát monumentalitással takargató mestermunka.

Amivel a szintet hozták - de nem azt a szintet, amit illett volna, nem is azt, amit az előző kettő lemez, hanem "csak" azt, amit hoznia kell egy együttesnek, hogy megtartsa az interkontinentális ismertséget, ne legyen feltűnően rossz. Ezt az X&Y be is teljesíti. Egy drága prózaíró barátom jellemző mondata tökéletesen talál ide: "na, s akkó mi a faszom van?" Olyan út képe rémlett föl ettől a lemeztől a Coldplay előtt, ami kellőképpen széles, hogy még sokat lehessen keresni, de kellőképpen egyenes ahhoz, hogy egyre jobban unják a gyaloglást. Az már a kezdetektől világos volt, hogy a nagymester U2-tól megszokott ritmus-, hangzás- és pózváltásokat nem várhatjuk tőlük. Az volt a levegőben, hogy bajban vannak, és eltűnnek.

White Shadows


Hírlett, hogy Brian Eno áll az együtets mellé. Ha a U2 sikerkovácsának bármikor fölismerhető hangzását gondolatban rávetítettük a Coldplay világára, már előre ásítani lehetett - bízni csak abban mertünk, hogy valóban kevés hibaszázalékkal dolgozik Eno mester. És lőn. Eddig a Parachutes volt a Coldplay legjobb lemeze. Minden elismerés a poptörténet nagy visszatérőinek, pláne ha a szinte lehetetlent hozzák össze sikeresen: 3-4-5 év és több lemeznyi rossz tendencia után sokkal nehezebb visszatérni, mint 20 év után, megtisztulva a "ciki" jelzőtől. Chris Martinék nem a dalszerző szekcióval mennek át a falon - a lemez se több, se kevesebb slágert nem hoz, mint az eddigi átlag, sőt: ki is mondhatjuk: a Yellow-hoz, a Trouble-hoz, a Clocks-hoz hasonló gigasláger egyáltalán nincs a Viva La Vidán. Éppen az teszi az új lemezt az év egyik legjobbjává, hogy az a görcs szinte nyomokban sincs rajta, ami a második albumon vált tapinthatóvá, és szinte az egész harmadik lemezt megfojtotta. A 2008-as Coldplay barátságos, szerény, és bár melankolikus is az elvárható szintig: Martinék néha egész életrevalónak tűnnek. Ez a "42" címet viselő számmal egy csomagban is átvehető: Gwyneth Paltrow ura talán sose volt még olyan iszonyatosan nyávogós, mint ennek a nyitó másfél percében - és a Coldplay rég mutatott olyan frissességet, mint amit 1:20 után.

42


A Viva La Vida az év egyik kellemes meglepetése: az az együttes produkál friss, (persze hozzá mérten) nyers, szerethető lemezt, amelyiktől... mondjam? Amelyiktől már nem is vártunk ilyet. Brian Eno biztos kézzel találta meg a Coldplay-től elijesztő stílusjegyeket, és a lehető legalacsonyabb szintre húzta őket. Kevés zongora és több középtempósnak nevezhető dal - mindez úgy, hogy az együttes zenei alapjai nem változnak. A U2 világa ugyanakkor két irányból is támad: eleve ott volt már eddig is a londoniak zsebében, csak nem volt teljesen kihajtogatva - másrészt persze a producer se tudta megállni, hogy ne hozza a Bonóék védjegyévé vált saját hangmintáit. A Lovers In Japan olyan piszkosul U2-s, hogy azt már nem is nyúlásnak, hanem erős utalásnak illő mondani. A legkevésbé kell ezt bánni, pörgős és éteri dalocska, jó hallgatni.

Lovers In Japan (sajnos csak 1:40 rizsa után)


A két csúcspont a lemez vége felé található: az első kislemez Violet Hill és a Strawberry Swing olyan pillanatok, amelyek egyenként is többet érnek, mint az egész X&Y. A legfontosabb, hogy végre működő együttest lehet odaképzelni a lemez mögé, nem dalötleteket, borítótervezőt és félszeg tekintetű promóciós interjúkat. Ugyanakkor van valamennyi üresjárat, de kis érdekel? A visszaszerzett szimpátia erősebb, mint a meglévő, vállrándítva ugorjunk át ezeken a pillanatokon, aztán jól van.

Strawberry Swing