Luis Bunuel filmjeit a magyar közönség nem nagyon ismeri, kivétel ez alól három kései francia filmje - A burzsoázia diszkrét bája, A szabadság fantomja, és A vágy titokzatos tárgya - amely nagy sikert aratott Magyarországon - mondta Bikácsy Gergely filmkritikus az MTI-nek annak kapcsán, hogy a spanyol filmrendező 25 évvel ezelőtt, 1983. július 29-én hunyt el.
Bikácsy Gergely felidézte, hogy a szürrealista rendező fiatalon tűnt fel a filmes életben, de történelmi okok miatt elhagyta Európát. Azt a rangot és elismerést, ami megillette, csak az 1960-as, 70-es években kapta vissza - hangsúlyozta, hozzáfűzve, hogy ettől kezdve tartja a szűkebb szakma, a kritika és lassan a nézőközönség is a világ egyik legjelentősebb rendezőjének Luis Bunuelt.Mint arra Bikácsy Gergely rámutatott, Magyarországon ez a folyamat még lassúbb. Bunuel alkotásait elsősorban a régi filmeket vetítő mozikból és tévécsatornákról ismerheti a magyar közönség. A filmkritikus szerint ez azonban "utólagos visszhang".
Kiemelte ugyanakkor, hogy "a kevesek rendezőjének" van egy kis tábora Magyarországon. Nemes Károly a 70-es években, a régi Filmkultúra és a Filmvilág a 80-as évektől kezdve írt Bunuelről, a L,Harmattan Könyvkiadó pedig nemrég "belevágott" a Bunuel-filmek forgatókönyveinek kiadásába.
A filmkritikus Luis Bunuel szürrealista formanyelvéről és stílusáról szólva arra hívta fel a figyelmet, hogy az induló rendező ugyanolyan "újat hozott" a filmbe, mint a festészetbe Salvador Dalí, az irodalomba André Breton vagy Luis Aragon. Később megváltozott a képi nyelve, stílusa, de a szürrealizmusból sok mindent megőrzött - jegyezte meg a filmes szakember, aki úgy látja, hogy a végleges bunueli formának nagy értékei vannak.
Bunuel legfőbb stílusjellegzetessége, hogy az álom nem válik el a reális képektől, "ravaszul egybemosódik" ugyanazon a képsoron, ugyanazon a kameramozgáson belül - húzta alá Bikácsy Gergely. Mint mondta, Az andalúziai kutya a legrejtélyesebb filmje, melynek még senki nem tudta leírni a cselekményét, A nap szépe című filmben pedig soha nem lehet tudni, mikor van álom és mikor realitás. Bunuel ezt nem egy "túlduzzasztott" filmstílussal valósítja meg, hanem egy "látszólag nyugodt", realista módszerrel - vélekedett a filmkritikus.
Luis Bunuel halála előtt egy évvel megjelent, Utolsó leheletem című önéletrajzi regényében egyébként elítélően írt az utókor emlékezetéről, a megemlékezésekről. "Sade testamentuma is nagyon felkavart: azt kéri, hogy a hamvait szórják szét a szélben, hogy az emberiség feledje el a műveit és a nevét is. Szeretném, ha én is ezt kívánhatnám. Hamisnak és veszélyesnek tartom a megemlékezéseket, a nagy embereknek emelt szobrokat. Mire jó az ilyesmi? Éljen a feledés! Szerintem csak a semmiben van méltóság" - fogalmazott a világhírű rendező.