A U19-es bronzgeneráció sikerének tükrében jöjjön egy tenyérnyi árnyék. Megemlékezünk egy ügyes korosztályos csapatról, amit a magyar bajnokság tett tönkre. Az a magyar bajnokság, ami a múlt héten futott bele a következő idénybe. Nem sportszakmázás, hanem közérthető problémaleírás.

Trendi dolog szidni a magyar bajnokságot - és ugyanúgy trendi váratlan üstökösként beszélni a sikeres fiatalokról. Pedig ők is ebből a mocsárból érték el a szárazföldet. Trendi azt is emlegetni, hogy tucatlégiósok érkeznek, és elszívják a levegőt a helyben nevelt fiatalok elől. Akkor most egyetlen példán keresztül lássuk, igaz-e ez a tétel, vagy csak az idegenekkel szemben nem sok pozitív érzelmet mutató mai magyarországi közhangulat vetül rá az előítéletek lecsapódásához mindenkor kiváló terepnek bizonyuló futballra.

Mi még nem vagyunk olyan gazdagok, mint a nyugat-európai klubok, akik szépen bevásárolnak tehetséges külföldi fiatalokból, majd évekig az utánpótláscsapatokban játszatják őket. A magyar klubok korosztályos csapataiban tehát lényegében csak magyar, leginkább helyi fiatalok vannak. Az egyre-másra nyíló, és a mostani sikerben hatalmas részt vállaló futballakadémiák korának beköszönte előtti gyerekek se voltak rosszabbak, mint azok, akik a szerencse folytán már ebben az új világban, más körülmények között töltik legfontosabb szocializációs éveiket. Nézzük, mi lett az új világ előtti egyik utolsó korosztályos sikercsapattal. Pompás példa - mögötte ott a fél magyar futballvalóság.

A Zalaegerszeg U17-es csapata a 2003/04-es szezonban országos bajnok lett, két évre rá ugyanaz a csapat az U19-esként bronzérmes. Nagy eredménye ez egy vidéki klubnak akkor, amikor még a Ferencváros utánpótlás-szakága sem működött rosszul, de már az MTK játékoskeltetője is figyelemre méltó fiúkat küldött a nagycsapatba. És még egyszer: ők egy-két évvel idősebbek Németh Krisztiánéknál. Sőt: a bronzérmes csapat egyik alapembere (a ma már a Newcastle-ben játszó Kádár Tamás) is ebből a ZTE-generációból való, csak sérülés miatt ki kellett hagynia az Eb-t.

A belterjet kerülendő, konkrét nevek említése nélkül ennek a csapatnak a tagjai (a néhány Egerszegen maradót leszámítva) az NBII-ben, NBIII-ban, megyei I. osztályban, osztrák ötödosztályban játszanak mindenfelé - már amelyik nem tűnt el véglegesen a szemünk elől. Ja, és persze a már említett Kádár az angol élvonalbeli Newcastle játékosa - nem kis részben azért, mert egyedül kapott rendszeres játéklehetőséget a ZTE nagycsapatában, és fél szezon alatt elérte az angol meghívót. Az U17-es bajnokcsapat edzői pedig rég nem dolgoznak Egerszegen.

Ezek a fiúk ma 20-21 évesek, már a nagycsapat körül lenne a helyük, néhányan stabil alapemberek lehetnének - abban a ZTE-ben, amelyik (talán csak a szomszédvár Haladással együtt) a mezén viseli a város címerét, annak a városnak a címerét, amelyik az ország leginkább lokálpatrióta megyéjének székhelye. Ehelyett mutatóban van belőlük 3-4, és 5-10 percekre állnak be. Évek óta csak ígéretek.

De lehet ugye az is, hogy azért szóratott szét a korosztályos bajnokcsapat nagy része, mert a felnőttcsapat megbonthatatlan volt, az érett futballisták hozták az eredményeket. Ez is lehetséges volna. Hát nem: az elmúlt évek Zalaegerszege a magyar bajnokság egyik legsiralmasabb átjáróháza volt. Jellemző, hogy amikor kicsúszott egy bronzérem az egyik szezon végén, a klubvezetés ahelyett, hogy megtartotta volna a szakmai stábot, az edzővel sem újított szerződést. Nem sokkal később egy, eddigi csapataival semmi jelentős eredményt nem szerző szerb-német tréner került a helyére, aki a pálya szélén állva is szeretett minél több emberrel szerbül beszélni. Már ő sincs ott.

Szóval az elmúlt három évben a környékbeli szláv államok jelesei érkeztek a dunántúli városba. Itt most hadd mondjak neveket, csak mert mulatságos egyben olvasni őket: remek helybeli játék lenne, hogy ki tudja egy szuszra végigmondani. Hogyaszongya: Spalevic, Spasoljevic, Djorovic, Bojovic, Bingo, Bogunovic, Peric, Franciskovic, Botis, Lipcak, Ramadani, Dianu, Lekic, Dovicovic, Babalj, Dudic, Mijatovic, Polgar, Vulin, Diawara, Meye, Davidov, Pekic, Sluka, Trnovac, Alomerovic, Mirceta, Belinga, Pavicevic. Ezek között van persze egy-két olyan, aki egyenletes teljesítményt nyújtott, és maradhatott egy idénynél tovább, de az egyetlen olyat, aki hazai szinten klasszis volt, a dán-szerb közös állampolgárságú Lekicet, nem sikerült megtartani.

Pedig ilyet tudott:



A hétvégén játszott első bajnoki meccsről a nem hivatalos ZTE-honlapon szavazást is rendeztek a mutatott játékról, és a legrosszabbnak két friss szerzeményt ítéltek a szurkolók. A klubvezetés egy-egy igazoláskor furcsa titulusokat is ragaszt az ismeretlen érkezőkre: a teljes szezonon keresztül gólképtelen irányító középpályás például Szerbia legjobbjaként lett bemutatva - más mint „sienai nevelés” lett beharangozva, megint más mint csiszolatlan gyémánt „találtatott meg” horvát-szerb-mindenféle másod-harmadosztályban. Lássunk egy ijesztő számsort. 2003/2004-gyel kezdődően a zalaegerszegi légiósok számát összesítjük: 3, 3, 9, 9, 12. Jelen pillanatban 11 a szám, de a minap feltűnt két újabb próbajátékos.

Mindeközben az alternatíva: hallani olyat (vagy igaz, vagy nem), hogy a nagyszerű ZTE-korosztály egyik tagja nyáron sört csapolt egy falusi búcsúban. A nála szerencsésebb, tehát két évvel később érkezetteket meg most nyáron elviszik európai klubokba.

A zalaegerszegi szurkolók jelen pillanatban az egy-két lehetőséget kapott fiatalt leszámítva csak nagyöregnek minősülő ZTE-nevelésű játékost találnak a csapatukban: aki volt, nem érezte még nagyon közel a pályafutás végét, és derogált neki, hogy a húspiacon ő legyen a fűszer, elment, aprópénzért. És sajnos igaz, amit egy ZTE-alkalmazott írt a hivatalos honlapon egy jegyzetben (válaszként a fórumokban tapasztalható elégedetlenségre), miután lényegében elismerte, hogy „tucatlégiósokat” igazolnak, hogy tehát: „a szolgáltatás igénybevétele mindenkinek szuverén joga”. Sajnos, sajnos igaz.

Adódik a kérdés: ha ilyen cinizmust megenged a szurkolókkal szemben, akkor mi a fenéből tartja fenn magát a klub? Pofonegyszerűen működő mechanizmus ez, amelyben tényleg nincs helye a helyi tehetségekkel való foglalkozásnak. (Erre persze lehet kontrázni a sok fenttartott gyerekfutballprogrammal, a fenntartott NBII-es csapattal - de hát nem ezekre gondolok.) Sőt… talán még a közönségnek sincs nagyon helye a képletben. A megfejtés a következő: a klub érett, szabadon igazolható, valamikor nevesebb klubnál játszó, de valamiért megragadt pályafutású játékosokat igazol több éves szerződéssel - ingyen. Nem annyira rosszak ezek, a magyar középkategóriát már rutinból is hozzák. Stabil kezdőcsapat-tag lesznek (ha jól játszanak, ha nem: jó példa erre a már említett Szerbia legjobbja), majd egy-fél szezon után eladják őket, előfordul, hogy tehetősebb magyar, cseh stb. csapatnak. 200 ezer euró bevétel annyi, mintha egy teljes szezonon keresztül plusz háromezer néző lenne a stadionban. Amire ugye csak akkor van esély, ha jönnek az eredmények. Így viszont nincs eredménykényszer, az üzlet elpislákol, termel valami pénzt, azzal együtt is, hogy nyilvánvaló: ebbe a bizniszbe épeszű, tőkeerős szponzor nem tesz be pénzt. A hétvégi bajnoki meccsen a ZTE-játékosok meze érdekes módon üres is volt… Föl lehet fogni tisztán üzletnek a futballt, nincs ezzel semmi baj - éppen ezért érdekes az a tény, hogy az említett saját nevelésű Kádár Tamásért a hírek szerint másfélmillió euró körüli pénzt fizetett az angol klub. Tehát lenne pénz a helyiekkel való törődésben is, még több pénz, mint a 30 éves szerbek adásvételében - de ez hosszú távú gondolkodást és több bátorságot igényelne.

Kiút persze lehet ebből a helyzetből, sőt: lehet, hogy pont a fiatalok fogják kirágni belülről a zsákot, amibe varrták őket. Az U17-bajnok és U19-bronzérmes csapat maradékára épülő ZTE II bajnok lett az NBIII-ban, ami azt jelenti, hogy most a másodvonalban indulhatnak. (Hajszálon, állítólag csak a soproni képviselő-testület döntésén múlt egyébként, hogy az egerszegi klubvezetés nem adta el nekik a csikócsapatot az indulási joggal együtt.) Néhányan a szurkolók közül már azt is kijelentették a hivatalos honlap fórumaiban és más helyeken, hogy nem az első-, hanem a másodvonalbeli, helyi fiatalokra épülő csapat meccseire járnak majd.

Az NBII-ben játszó csikócsapat relatív népszerűsége bizonyos szint fölött igen-igen érdekes, és országos figyelmet kiváltó fordulat volna. A klubhűségnek egy furcsa viszonyok között is furcsa, de igen erős megnyilvánulása volna az, ha a szurkolók egy része inkább a másodosztályú, a klubhoz jobban kötődő játékosokkal teli csapat iránt érdeklődne akkor, ha van egy élvonalbeli is. Az érdektelenség egyébként nem jövőre vetített várakozás: a még öt éve is 8-10 ezer néző előtt játszó, légiósokkal teli nagycsapat az utóbbi időben kénytelen volt hozzászokni a 2-3 ezres nézőszámhoz. A szurkolók nagy része az elmúlt években már döntött: nem kíváncsi arra, hogy ideiglenesen a városban állomásozó középszintű zsoldoshadak futkoznak a város címerével a mezükön. Az csak játék. Meg üzlet.