A végéhez közelít a Kultúrpart és a Sziget közös dalversenye. A zsűri egyik tagjaként milyen összbenyomásod alakult ki az általad hallott szerzeményekről?

Beigazolódott, amit előzetesen vártam: vannak nagyon-nagyon jó dalok és rettenetesen rosszak is. Ami viszont meglepett, hogy az erősek között rengeteg a kiemelkedően jó. Olyan remek szövegírók bukkantak fel ebben a mezőnyben, hogy teljesen megdöbbentő: egy sor teljesen egyéni, jóízű szövegekkel találkozom, nem pedig csak a megszokott Kispál- és egyéb utánérzésekkel. Persze ilyenek is vannak.

Az értékelésnél mire figyelsz elsősorban, magukra a dalokra, az egyéni teljesítményekre, vagy a kettő nem választható el egymástól?

Összességében inkább a dalt magát nézem, de az azért alapvető, hogy a pontatlan hangszeres játék megöli a nótát, és ugyanígy a számhoz nem illő, nem passzoló énekstílus is szétfeszíti, elrontja a produkciót. Igyekszem röviden, velősen írni a véleményeket, mert egy-egy mondatból szerintem többet tanulnak a versenyzők, mint a hosszas, pedagógusi stílusú értekezésekből. Azokból legfeljebb azt szűrik le, hogy „jaj, de jó fej”, vagy netán azt, hogy csevegni akarok velük, pedig egyáltalán nem erről van szó.

Mitől lesz a te olvasatodban jó egy dal?

Jó az, ami a célnak megfelel. És hogy mi a cél? Ez innentől kezdve filozófia és etika, de a lényeg alapvetően azt hiszem, az, hogy az ember meg legyen elégedve az általa elkészített produktummal. A zene nem azért született, hogy önmagáért való legyen, a dalversenyen szereplő dalok pedig mind azért íródtak, hogy szórakoztassanak. Jó egy dal, ha egyedi, van egy befogadható formája, és a harmónia, a melódia is el tud jutni az emberhez. Nagyon fontos, hogy formailag egyben legyen egy szám, még akkor is, ha az a forma rendhagyó. Erre tökéletes példa a Jimi Hendrix Experience, akik teljesen egyéni, korábban nem létező formákat játszottak – de azok akkor is formák voltak. Úgy is mondhatnám, hogy senki sem tud jó freejazzt játszani, aki nem képes jó klasszikus jazzt nyomni. Igazából nagyon sokféle jó dal van, és ez már meglehetősen szubjektív dolog: akad nagyon sokféle objektív tényező is, de egy ponton túl már az egyén ízlésén is múlik, mennyire jön át neki valami.


Tudnál mondani tökéletes dalt akár itthonról, akár külföldről?

A We Will Rock You-ra például az összes szempont illik, amit említettem: egyedi, mert se előtte, se utána nem született hasonló. Borzasztóan egyszerű, tehát befogadható. Nagyon-nagyon jó a szöveg, az a minimális harmónia és a melódia pedig tökéletes összhangban van a sorokkal, illetve azzal, amit a nóta ki akar fejezni. De ezen kívül még számtalan más dalt is tudnék mondani, amik tökéletesek. Ilyen Herbie Hancocktól a Watermelon Man vagy a Cantaloop Island, amik gyakorlatilag blues számok, de a sarkukból teljesen kiforgatva, úgy, hogy új információkat adnak. Popvonalról a Billie Jeant is említhetném: megszólal a dob, és egyből tudod, hogy ez a Billie Jean, amikor pedig bejön a basszus, majd a zongora, még azok is felismerik, mi ez, akik egyáltalán nem hallgatnak zenét. Olyan erős a hangszerelés, hogy szinte ráül a nótára, mondhatnánk, maga a hangszerelés a nóta. A klasszikus sanzonok, jazz-standardek közül is említhetnék sokat, például Duke Ellingtontól a Mood Indigót, a Sophisticated Ladyt… Ezek is egyediek, és mégis magukban hordozzák a jazz velejét: a harmóniamenetük cseppet sem általános, hanem valami olyan van benne, ami magában hordozza azt a korszakot, amelyikben születtek.

Zenetanárként, tehetségkutatók zsűritagjaként, zenészként mit gondolsz a jelenlegi utánpótlásról? Felhígult vagy épp ellenkezőleg?

Nemhogy nem hígult fel, hanem éppen, hogy sokkal többen foglalkoznak a tehetségükkel, mint annak idején. Ez az internetnek ugyanúgy köszönhető, mint a zenetévéknek. Én 1975-ben születtem, mi voltunk az első MTV-s nemzedék, az a generáció pedig, akiket most tanítunk, a második: ők már nem csodálkoztak rá arra, hogy „nahát, van MTV”, hogy aztán betegyék a VHS-t és úgy nézzék, hanem természetes volt számukra a dolog. A mostani fiataloknak, a ’85 után születetteknek pedig már az internet is teljesen természetes közeg ebből a szempontból. De ugyanígy mi, idősebbek is változunk közben, hiszen ma már elsősorban én is a youtube-on nézem a videoklipeket, mert egyszerűen olyan sebességgel mennek a dolgok a hálón, amit a televízió vagy más egyszerűen nem tud lekövetni. Ennek a tempónak köszönhetően pedig a tanulás is gyorsabb. A gyakorlati tudás sokszor nem olyan magas, mivel az információs és egyéb túlterheltség miatt egyszerűen nincs idejük a fiataloknak a technikával foglalkozni, de ez nem feltétlenül baj, mert rengeteg felhasználható dologhoz jutnak, amivel elképzelhető, hogy egységnyi idő alatt sokkal nagyobbat lépnek előre. Nekem annak idején évekbe telt, mire összegyűjtöttem a komplett Stevie Wonder diszkográfiát, egy mai srác ellenben rámegy a netre, és néhány kattintással megszerzi az egészet. Eltűnt az az idő, amit arra kellett fordítani, hogy megtalálj valamit, minden ott van előtted azonnal. Ez teszi lehetővé azt is, hogy ami véleményt írok egy nótáról, az gyakorlatilag egyből fent van a Kultúrparton, a dalversenynél. Ez már-már személyes kontaktusnak tekinthető.

Vagyis nem értesz egyet azokkal, akik szerint az internet megöli a zenét.

Nem. Sőt, sokkal szélesebb látókörűvé teszi a zenészeket.

És üzletileg mi a helyzet? Végleg értelmetlen lesz lemezt készíteni?

Hát… Inkább azt mondanám, egy hosszú átmeneti időszak várható – sőt, már el is kezdődött – , aminek az a fő jellemzője, hogy nem lehet tudni, mi az a hanghordozó, ami a jövőben üzletileg is működőképes szinten tartja a lemezgyártást. Az egész piac elképesztő sebességgel fejlődik, és ez nemcsak az internet következménye. Még nem olyan régen is DVD-kre írtuk lemezfelvételek közben az elkészült sessionöket, ma ezzel szemben ott van egy kezemben egy 250 gigabyte-os hard drive, amire 10 perc alatt átmásolok 12 gigányi zenét. Mintha összekötnél 120-at az első IBM-ek közül… Az egész életem ott van a tenyeremben, és egy gombnyomással visszakereshetek belőle bármit. A gyakorlati alkalmazás persze nem kerülhető meg így sem.

Tavaly indult a jazz tanszak a Kodolányi főiskolán. Mik voltak a fő tapasztalataid oktatóként?

Jazzének szakvezető tanárként állandóan azon agyalok, hogyan lehetne közelebb hozni az énekeseket a zenészekhez. Ugye vannak azok a viccek, hogy az énekes legjobb barátja a dobos: ez a két poszt valahol mindig egyfajta kívülállást jelent, periférián vannak a zenészekhez képest, holott a zenekar elejéről és végéről van szó. A tapasztalataim igazából egybevágnak a 8 éves tapasztalataimmal: sokkal fontosabb, hogyan szólal meg egy hang, mint hogy az illető énekes mit énekel. Vagyis a helyes technika szerepe alapvető. A másik, hogy roppant kevés a gyakorlati tanóra. A főiskolán 12 szorgalmi hét során, 12 óra alatt kell leadnom egy félévnyi anyagot, márpedig ez nem kevés, benne a jazztörténettel, elmélettel… Gyakorlatilag minden órán mutatok egy-két nagylemeznyi nótát tanulmányi céllal.

Talán fordítva lenne indokolt feltenni ezt a kérdést, de formált-e valamit rajtad tanárként a Megasztár?

Kicsit talán igen, de nem azért, mert megváltoztak a tanítási módszereim, hanem elsősorban a tapasztalataim miatt – méghozzá nem is elsősorban a szakmai, hanem az emberi oldallal kapcsolatban. Például amikor felhívott egy-egy tanítványom lelkesen, hogy továbbjutott valamelyik fordulóban, csak annyit tudtam neki mondani, hogy ne nyilatkozzon senkinek egészen addig, amíg nem tudja, mi lesz a sorsa, hanem inkább üljön le egy sarokba, vegyen a kezébe egy József Attila-kötetet, és olvasson verset. Ez egy valóságshow, amiből nem lehet kizárni a bulvárt, befolyásolni meg pláne lehetetlen. Talán ezen a ponton változtam a műsor miatt: egy csomó újságírót hajtok el úgy, ahogyan a kutyámmal sem beszélnék, ha lenne. Persze tisztelet a kivételnek.

Vagyis elsősorban negatív emlékeid vannak a műsorról?

Ezt így nem mondanám, de a rossz tapasztalatok alapján változott az, amit át tudok adni. Nem azért tanítom évekig a diákjaimat, hogy abbahagyjanak mindent, mert egyszer valaki rosszat írt róluk. Ehhez pedig nekem is keménynek kell lennem velük a tanítás során.