A Hazánk szíve című regénye afféle bestseller. Érezte a megjelenés előtt, hogy ez a könyv a szakmai sikeren túl átlépi az 1000-1500 példányos kategóriát? Tervezhető-e egyáltalán a siker?

Csináljuk azt, hogy komolyan veszem a kérdéseket és őszintén válaszolok rájuk, jó? Merthogy most mondhatnék mindenféle szépeket és jól hangzó dolgokat erre a kérdésre, s akkor elmosogatnánk, elkenegetnénk, hogy a siker, vagy a siker látszata ebben a mai „kulturális közegben” nagyon sok mindenen múlik, s ezek közül csupán az egyik tényező a mű minősége. És nyilván nagyon örülök, hogy ennek a regénynek sok olvasója van, amennyire tudom, a könyvtárakban előjegyzési listán van, sokan szeretik, rengeteg visszajelzést kapok. De kár lenne eltagadni azt, hogy mindez nem létezne, ha a könyv megismertetéséért nem tett volna meg a maga eszközei szerint mindent a kiadó, és azok, akik segíteni akarták. Egyszerű: az olvasók csak azt a könyvet szerethetik meg, aminek a létezéséről tudomást szereznek. És akkor itt a címtől a reklámon át sok mindenről kellene beszélnünk. Egyszerű és rettenetes viszont ennek a fordítottja: hiába vannak kitűnő könyvek, jó művek, ha az olvasók még csak nem is tudnak róluk, a boltokba alig-alig kerül belőlük. Ilyen viszonyok között élünk: ma a kereskedés és könyvterjesztés határozza meg az olvasói közízlést.

Ráadásul az irodalmon belül is látom ezt az értékzavart: a másra hivatott irodalmi orgánumok, lapok is bedőlnek a média működésének, díjazzák az efféle hírnevet kovácsolgató gyengécske figurákat. De nem baj, csak elmúlik majd ez.

Ami pedig konkrétan a Milyen egy női mell? sikerére vonatkozik: egy regény írása közben természetesen sok mindent érez, sejt az ember. Hogyne, hiszen pl. ebben a könyvben vannak olyan részletek, amelyeket tíz évvel ezelőtt írtam, nem is tudom hát, mennyi idő és érzés sűrűsödik össze a szövegben… Sokan ismertek a saját életükre ebben a nagy, százötven évet elmesélő családtörténetben, sokan írták tovább olvasóként magukban a regényt, s ez nekem az egyik legfontosabb. Szerettem és ma is szeretem ezt a regényt, olyannyira, hogy most éppen a belőle készülő film forgatókönyvén dolgozom.

Voltak sikeresnek mondható adaptációk (Jadviga), melyek lendítettek egy könyv eladásán, és voltak olyanok, melyek nem (A nyugalom). Ön kontrol alatt tartja majd e forgatókönyvet?

Most azt gondolom, igen, de persze tudni kell, hogy minél inkább a film, mint műfaj törvényszerűségeinek akar engedelmeskedni egy anyag, annál inkább le kell vetnie az irodalmi, nyelvi sajátosságait. A gondok éppen ebből szoktak adódni az adaptációknál – fáj megválni egy-egy sűrű, erős megoldástól, miközben a film ritmusa, nyelve egészen mást kíván. Örülök, hogy Mészáros Péter, Cannes-i díjas filmrendezővel dolgozom együtt, ő egyrészt érzékeny olvasó, másrészt ízig-vérig filmes.

Bár a Délutáni alvás Szép könyv–díjat kapott, de nem kellett volna inkább egy újabb regénnyel beigazolni a Milyen egy női mell? keltette várakozásokat, illetve fokozni azt?

Az irodalom, a regényírás nem verseny. Nem baj, ha néha oldalra hajol az ember, félrelép, kivár. Számomra a Délutáni alvás hozzá tartozik a Milyen egy női mell?-hez, s meg kellett írnom, el kellett engednem ahhoz, hogy aztán a most készülő regényemen dolgozhassak. És persze léteznek olyan külső szempontok is, amit említ, de vannak effélék is. Ráadásul, talán furcsának hangzik, de létezik az írás élvezete is – márpedig én azért művelem ezt a szakmát, mert írni számomra mindennél nagyobb élvezetet jelent. Szerettem létre hozni a Délutáni alvást, jó volt egy remek fotográfussal, Burger Barnával együtt dolgozni, műfaji és befogadói határokat feszegetni és boldog vagyok, hogy a könyv megtalálta a maga közönségét – igaz, ez egy szűkebb körű és cizelláltabb közönség, mint a Milyen egy női mell szélesebb olvasótábora. Az pedig lehet, hogy csak nekem fontos (de nekem az), hogy valójában egy trilógia befejezése ez: tudniillik a Budapest, nőváros, a Milyen egy női mell? és a Délutáni alvás című könyveim számomra nagyon szorosan összetartoznak. Egyébként furcsa, hogy a kritikai visszhangja ennek a könyvnek egyöntetűbben dicsérőbb, mint a regényé volt.

Az életrajzából az derül ki, hogy igazi életművész, aki szereti a jó borokat, a mediterrán ételeket… A magyar irodalom viszont a tragédiák felől közelít. A tragédiák hitelesítenek sokszor bizonyos életműveket. Mi erről a véleménye?

Az, hogy a kettő semmiféle ellentmondásban nincsen egymással. Csak az tudja sajnálni valaminek az elvesztését vagy a hiányát, aki az élvezetét is ismeri, legyen szó szerelemről, napsütésről vagy egy jó pohár borról. Az élet pedig sajnos úgy van kitalálva, hogy a tragédia sokkal rettenetesebben bújhat meg az apró részleteiben, a hétköznapokban, mint a nagy, patetikus fordulatokban. Persze, érteni vélem a kérdésnek azt a részét is, hogy egy-egy mű olvasatát természetesen befolyásolja az is, hogy az olvasok odaállítják mögé az író életrajzát, az élmények „megéltségét”. Tudjuk, ez az „igaz” és a „valódi „ problémája. Sok mindent szeretek, a jó boroktól a gömbölyű dolgokig, értsd a labdákat, gyümölcsöket és egyebeket… de hogy életművész lennék? Ezt még soha nem mondták rám. Azt hiszem, inkább melankolikus és gyakran nem túl kedves, gőgösnek látszó, zárkózott ember vagyok. Nehezen kötök barátságokat, zavarba jövök a túláradó érzelmektől, taszít a fecsegés, a hátlappogatás, az üres társalgási stíl. Nem is vagyok a kortárs irodalmi élet szalonsztárja. Ami pedig a megéltséget illeti: egy kicsi nyelv kicsi irodalma vagyunk (ez persze a mennyiségre vonatkozik) itt szinte mindenki ismer mindenkit. Keverednek az érzelmi kapcsolatok és az esztétikai ítéletek, a világlátások és az olvasmányélmények. Ám aki alkotásokat hoz létre, azt hiszem, kivétel nélkül hisz abban, hogy egy másfajta időszámítás is létezik.

A Rádió Művészeti Főszerkesztőségének főszerkesztője volt. Belűről ismeri az úgynevezett irodalomgépet. Jó, hogy ennyire belelátott az irodalmat jellemző kiábrándító mechanizmusokba?

És ha azt mondom, hogy nem jó? Ma már nincsen értelme ennek a kérdésnek. Tény, hogy létezett a Magyar Rádióban egy egyedülálló Művészeti főszerkesztőség, ami, szerintem, roppant fontos feladatokat látott el a kortárs irodalmat, kultúrát közvetítve. És tény, hogy úgy szüntették meg, hogy lényegében nyoma se maradt. Mint ahogyan tény az is, hogy maga a kortárs irodalom és kultúra egyébként ezt egy szóval se kommentálta. Azaz: megmutatta, hogy azoknak, akik megszüntették ezt az intézményt, lényegében igazuk volt, hiszen az irodalom és a kultúra nem tartotta fontosnak a saját érdekképviseletét. Ami pedig az irodalmi gépezetet illeti, igen, vannak kiábrándító vonásai, mi több, mint minden érdekeken és érdekérvényesítő képességéken (is) múló társadalmi játéknak, szinte csak kiábrándító vonásai voltak, vannak. Amennyire láttam ezeket, főként azt segítették elő, hogy igyekeztem távol tartani magam az effélétől. Mindig megdöbbentett, hogy egyes alkotók milyen vehemenciával és milyen kételyek nélküli lelkesedéssel képesek képviselni az érdekeiket. Azt mondanám, a régi bölcsességet parafrazeálva („társaságban a jellem, magányban a szellem pallérozódik”), hogy a gépezet működése korántsem olyan misztikus, mint azt sokan feltételezik, ám azért jellemformáló, ha szemlélgeti az ember. Csak beleveszni nem szabad.

1996-ban megnyerte az ÉS és a Westel közös novellapályázatát. Egy régi westelestől tudom, hogy „az írók nem akarták elfogadni a mobiltelefonokat”… Nem tudom, igaz-e ez a pletyka, de az érdekel, hogy milyen a viszonya technikához egy olyan írónak, aki rendezett viszonyban van az elmúlt 150 év történeteivel.

Ha arra vonatkozik a fricska, hogy akkor és ott azt a telefont sürgősen eladtam - ez igaz. No de akkoriban még sétálgatni kellett az utcán, hogy az ember hálózatot találjon… A technikára vonatkozóan pedig sokkal kiszolgáltatottabb vagyok annál, semhogy bántsam. Ma már például kézzel írni nem is tudok, billentyűk nélkül röpülnének szerteszét a gondolataim. Van ugyan jegyzetfüzetem, noteszem, hiszen az nagyon fontos, az ember ne bízzon túlságosan az emlékezetében. Ám a szövegek írására gép nélkül már nem alkalmas a kezem. Arról nem is beszélve, hogy netfüggő vagyok, naponta több órán át ez a könyvtáram, olvasmányom, ablakom, a zene is innen jön jórészt…

Számos novellapályázaton indult, többször nyert is. Egy olyan író, aki focizik, sportol, szereti az „irodalmi mérkőzéseket” is?

Nem, ezek nem mérkőzések, inkább megmérettetések. A pályázatok, versenyek jeligések, s az ember bízhat abban, hogy úgy is működnek - s ha nyer, akkor nem csak a pénznek, díjnak örül, hanem annak, hogy vélhetően elfogulatlanul ítélték oda a díjat. Nekem ezért voltak fontosak ezek a díjak, s azért, mert máskülönben irodalmi véleménycserékben nemigen szoktam részt venni. Nem ismételgetném, hogy morc, nehezen barátkozó ember vagyok…

A Milyen egy női mell? - Hazánk szíve könyv története talált történetek sokasága – egy hölgy mesélte el életét, abból állt össze a regény. Volt olyan könyve, melyhez nem kutatott levéltárakban, nem használt fel családi legendáriumokat, hanem nettó fikció volt az egész?

Azért a fikció és „valóság” viszonya ebben a regényben is bonyolultabb. Valóban, a Budapest, nőváros című könyvem megjelenését követően sok levelet, megkeresést kaptam, egyszerűen csak azért, mert emberek szerették volna elmesélni nekem az életüket. Azt hiszem, nem is a személyem volt a fontos ebben, hanem az, hogy legyen, aki meghallgatja őket. És miközben hallgattam ezeket a történeteket, életrajzokat, sokat morfondíroztam a történetmesélés lehetőségein, módján is. Valójában ez a kettő: az elmesélt életek és a mesélések módja hatott rám a regény írásakor. Hogyan sűríti egy ember néhány mondatba az egész életét? Tudjuk, mi a fontos egyáltalán az életünkben? Tudjuk, mi az, ami másoknak elmondható? Ráadásul az egyik levélíró, az a hölgy, akit Ön is említett, egy olyan élettörténettel ajándékozott meg, ami a regény egyik szálához a kiindulást jelentette. Nagy ajándékok ezek, de mondom, azért a képzelet és a valóság viszonya bonyolultabb. Nem csak arról van szó, hogy az ember azt hiszi, kitalált valamit, s kiderül, hogy az élet már rég megkomponálta azt a történetet, de arról is, hogy sokszor a fordítottja működik. Többször fordult elő velem, hogy itt, a számítógépemnél született egy történet, amire aztán az olvasóim mint a maguk élettörténetére ismertek rá… sőt, azt se hallgatom el, hogy még fel is akartak jelenti, mert nem értették, honnan tudtam meg annyi mindent az életükről, s miért írtam le… tudjuk, ha valaminek nevet adunk, akkor az azzal meg is születik.

Míg a rádiónál dolgozott a Művészeti Főszerkesztőségen, Ön alá tartozott a rádiókabaré is. Volt-e olyasmi, amit a kabaré műfajából tanult meg, és hasznosítani tudott a történetmesélés szintjén?

A kabarénak inkább csak hallgatója voltam, ők önállóan működtek, amit pedig tanulni lehetett akár tőlük, akár a műfaj klasszikusaitól, az a fajta könnyedség, amiről Kosztolányi is beszél egy esszéjében: az írásnak könnyednek kell hatnia és természetesnek, mint a lepke szárnycsapásainak, pedig nehéz, mint a favágó munkája…

Ön idézte be egyszer Camus-t, akinek azt mondta főhőse a Közönyben, hogy soha olyan teljességet nem érzett, mint sportolás közben. Majd ön hozzátette: a futball igazi élvezete az, amikor elveszted önmagadat. Van, amikor az ember írás közben is elveszti önmagát, vagy ahhoz az írás teljes koncentrációt igényel?

Aki alkotott már valamit az életében, legyen az akár egy szépen megfaragott bot, vagy egy boldog csók (hiszen az is alkotás), pontosan tudja, hogy vannak az életnek olyan boldog pillanatai, amiben nem csupán elfeledkezhetünk a létezésünkről, de valamiként fölébe is emelkedhetünk, többek is lehetünk nála. A művészetekben ezt szokás ihletettségnek nevezni. S jó esetben ezek a pillanatok hosszú ideig tarthatnak, vagy hosszú időre erőt adhatnak. Persze ihletettség lehet és van is akár egy sétában, akár egy verssor megalkotásában, s akár a gyereked átölelésében és mondjuk egy kapáslövéses gólban is. Hiszen amikor a szerelmünket átöleljük, akkor se morfondírozgatunk közben, s egy jól sikerült köténycsel és az azt követő lövés se a tudatos tervezgetésen múlik. Csakhogy miközben legfeljebb remélhetjük ezeknek a kegyelmi pillanatoknak az eljövetelét, megtörténését, azt is fontos tudnunk, hogy dolgoznunk is kell értük. Például a szeretetet sem adják ingyen, és ahogy koncentráció és fegyelem kell a lehetőség megteremtéséhez az alkotásban, úgy például a boldog séta is alighanem a sok-sok megszokott sétából tapad össze. Az írásban, különösen a regényírásban ez azt jelenti, hogy vannak olyan napok, amikor nehéz, magára marad az ember, semmi nem sikerül, s vannak boldogabb pillanatok, amikor hirtelen úgy érzed, mintha valaki állna a hátad mögött, súgná, mit kell leírnod, s te vered a billentyűket, hogy követhesd a szavait… Igazi transzcendens, boldog élmény, az egyik legmélyebb öröm, amit ismerek. És hiszem, ha már az előbb az élet művészetéről volt szó, ez a súgás sok minden másban is meghallható, csak figyelni kell. Pontosabban dolgozni kell, figyelni, és készen állni. A többi többé-kevésbé már a szerencse dolga.