Mit szólnának ahhoz, ha valaki azt mondaná „Van-e kedved megnézni a willendorfi Vénuszt Szabó Réka kiadásban 9. hónapjában állapotosan táncolni a Szépművészetiben?” „Ne hülyéskedj, az a Vénusz nem is állapotos”, „Mindegy ezen vitatkozik a művészettörténet. Nekem az, és kész”. A mai világban már mindent el tudok képzelni, úgyhogy felálló haj nélkül igent mondanék, mert mindig is vonzott a képtelenség, ami lehetetlennek hangzik, de mégis igaz. Megnéztem.
Szabó Réka
A Múzeum+ kezdeményezés a Szépművészetiben hasonlóan rendkívüli, mint a Múzeumok éjszakája. A recept augusztus 7-én: vegyél egy kiállítást, nézd meg, utána menj a nagy hallba igyál valamit, ne rohanj haza, közben finom jazz zene szól, azután várj fél 9-ig s nézz meg két performanszot a földszinti nagytermekben. Két dimenziók néznek rám árgus szemekkel. Az előcsarnok falain függő festmények alakjai ilyenkor elevenek. Körbeforog a fejem, ahogy felnézek, mert be kell fogadnom ennek a hatalmas térnek a térfogatát, át kell alakulnom carrarrai márvánnyá, nekem is néha mozdulatlannak kell lennem, mint a legtöbb szobornak. Csak így tudom befogadni az atmoszféráját. A lélek és test kiállításról nem szólok, itt olvashatnak róla. Egyébként kihagyhatatlan annak, aki szereti a fekete-fehér költészetet fotókba laposítva. Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével tematikus rendbe szedve követheti nyomon a fotótörténet esztétikai, illetve technikai változásait: az 1900-as évek legelejétől napjainkig.
Ennyi fotográfiát befogadni és feldolgozni nekem időigényes feladat. Erről szól a befogadás, gyúrjad, gyúrjad, kalapáljon az agyad, rezegjenek lelked húrjai. Mindenki másképp csinálja, valakinek csend kell egy erdő szélén kávét kortyolgatva, kinek más, de a befogadás erről szól - nem marad a helyén semmi sem, mint azelőtt. Most a múzeumi kezdeményezéssel kiolvadhatunk kellemes jazz zenével s átállíthatjuk lelkünk észlelőbimbóit Szabó Réka és Tünet együttesére. Lélek és test folytatódik. Két szóló, két zenész és a Kiégő Izzók vizuális performansza. A Tünet együttes, valóban tünet kezdett lenni már évekkel ezelőtt, a matematikus koreográfus-táncos előadásai, a különleges karakterek gördítősávját nyitja meg bennem. Ráklikkelek. Miközben várakozom, szeretném befogadni a teret. Az oszlopok s a közöttük lévő ívek méltóságán csusszan a szemem, a rendezett függőlegesek komolysága tiszteletet parancsol, s mégis érzem, megmozdulhat minden egy másfajta irányba, s új színek ívódhatnak a festmények megkövült ecsetvonásaiba. Kis színpadtér, vetítővászon, Kelner Krisztián zajzenész, aki gitáron effektekbe kuszálódó hangjaira kibomlik egy női táncos önmagából. (Eredetileg Szabó Réka volt s lett volna, de ő most a másik teremben várt a sorára.) Minimál színpadiassággal előkészített tánc. A vásznon felülről ránk meredő kék-fehér négyzetekkel telehintett piramis. Árnyjáték. Az árnyjáték mindig is hatásos dolog, vigyázni kell, mert könnyen válhat lapossá. De a Kiégő Izzók tehetséges csapat. Nehéz a helyzet. Egy táncos-lélek eltűnik a vászon mögött. Metamorforizál. Érdekesen mozogni, vagy intelligensen effektálva affektálni? Esetleg mindkettő? A prizma-lét szétszedi a világot, az embert darabjaira s azután már nem tudod, mit csinál a bal kezed meg a jobb, egyik lábad itt a másik ott, mert rohannod kell, Henri Matisse képe villan be, azután Vasarely. S hopp! eltűnik a fejed, csak egy hajtincs marad, vonal leszel már nem is csontváz, utána viccesen felpüffedve visszatérsz. Életkör. Szerencsés volt szarkasztikus humorral kezelni az optikai csalódásainkat. Legalább kezelte valaki, mert az van sok kint a Múzeumon kívül. Kár, hogy nem lett ez folytatva, az érdekesség határain túl az izgalmasak földjére is elkirándultam volna.
Annál izgalmasabb és kihívóbb volt Szabó Réka szólója Grencsó István zenéjére. Az, aki egy barokk festményekkel túlzsúfolt teremben, fehér-márvány szobrok kíváncsi szemei közt a saját performansz-dobogó posztamensét, a vészkijáratot jelző zöld-fehér jelzőlámpák közé teszi, azt mondom, van érzéke a humorhoz vagy inkább a szarkazmushoz. Most aztán annyi neked genius loci! Egy profi zenész mennyei érzékenységgel telefújt hangjegyei közt, a szaxofon telt hangjai egyenletesen szeletelik az amúgy is kérdőjelekkel, s kitágult pupillákkal telített ájert. „Ki ez a nő, aki súlyfelesleggel küszködve, kissé vízzel telített lábakkal, gömbölyded hassal mutogatja magát?” - érzem a mellettem állókból. „Minek ez, egy kismama itt? Csak nehogy megszüljön itt nekünk, normális ez?” Ilyen s hasonló atmoszférába ágyazódom. Egy leendő anya látványa régen is a művészet tárgya volt. (Bár nem valami soké, pl. Vermeer: Asszony kékben.) Felduzzadt nagy mellek, kerekded szabályosan gömbölyű forma-has. Az anya gyermekével metódus madonnás változata itt is jelen van, egy készülődő kis világemberkének elkészített vizuális könyvecske láthatatlan lapocskákkal. Nem szóló ez inkább duett, kettejük egymásba fonottsága 9 hónapja, a misztérium az együttélésről. A picike is mozog mindig egy méhben (én is láttam a fiaimat), vajon táncnak is nevezhetnénk már? A fájdalom, a készülődő szülés, az ősanyaság szimbóluma, egy táncba ágyazott anya színes-színtelen ijedsége, egy triptichonra illeszkedő keleti rítus-forma jelbeszédei. A várakozás öröm-motívumai, a tisztelet a természet, vagy inkább az isteni tervezés előtt. Aztán az éteri duduk hangszer (örmény fafúvós) csak olaj volt a tűzre. Én enyhén emelkedtem, bár a mellettem lévők nem engedtek. Átgondolt, felkavaró-megdöbbentő árnyjáték. Nem marad szó nélkül. Sem most, sem a jövőben - rövid idő múlva óááá, óááá hálaéneke.
„Biztosan komolyan gondolja, hogy elmenti?” - kérdezi bennem valami. Én ráklikkelek és a fájlomba rakom. „Frissíti és utána újraindítja a számítógépét?” Oh, igen.
