Arról ugyan fogalmunk sincs, mihez kezdene Elvis Presley, ha még mindig itt lenne közöttünk, de az bizonyosnak tűnik, hogy még ő is csak csettinteni tudott volna a dán Volbeat szigetes koncertje láttán, és nem csak azért, mert Michael Poulsennek csak a karjain legalább három különféle tetoválás ábrázolja a Királyt.

„Elvis volt a legnagyobb. Soha az életben nem lesz még egy hozzá fogható figura, a nyomába sem léphet senki. Nagyobb volt, mint maga az élet!”, mondja a szénné tetovált, jampifrizurás arc, aki rögtön a következő mondatban biztosít, hogy azért a Metallicát is nagyon szereti, nem is beszélve Dánia leglegendásabb rockzenei exportcikkéről, a Mercyful Fate-ről és annak frontemberéről, a démoni King Diamondról. „A combomon egy Mercyful Fate tetkó is van, de ha nem baj, azt azért most nem mutatom meg”, nevet. Látatlanban elhisszük - de Michael Poulsenről még akkor is azonnal Elvis ugrik be, ha a beszélgetőpartner tisztában van vele, hogy emberünk nem is olyan nagyon régen még egy hörgős death metal bandában reszelte a húrokat. Ma ezzel szemben új csapata, a Volbeat élén ő az utóbbi évek egyik nagy ígérete, az egyik legfőbb bizonyíték arra, hogy még manapság is találkozhat az ember a rock’n’rollban nagy egyéniségekkel. Olyanokkal, akiket egyrészt azonnal megismersz, ha meglátsz, vagyis kilógnak a „mindenki egyforma és mindenki semmilyen” rendszerből, rendelkeznek a kellő karizmával ahhoz, hogy színpadra álljanak, másrészt – és ez a lényeg – tudnak dalokat írni. Márpedig Poulsen és a Volbeat tud. A legbrutálisabb Elvis, Johnny Cash és egész alkaros Social Distortion tetkó sem érne fabatkát sem a zenekar kerek, jó értelemben véve slágeres dalait leszámítva, aminek hallatán mindenki a fejére csap: hát ez annyira egyszerű, miért nem nekem jutott eszembe? Nos, pontosan ez az igazán nagy bandák titka. És a jelek szerint a közönség – legalábbis Európa északi és nyugati felén – kezdi felismerni: a Volbeatben simán benne van a lehetőség, hogy igazán nagy bandává váljon. Egyelőre még csak szimplán nagyon jók, de ha így folytatják, ebből bizony még akármi is lehet.

Poulsen is tudja ezt, de okosan nem kiabál el semmit. „Igazából a mai napig csak nézünk, amikor megérkezünk egy-egy új koncerthelyszínre: ki a szar fogja ezt megtölteni? És valahogy mégis mindig megtelik minden terem”, von vállat, és nyomatékosan hangsúlyozza: semmi nem fogható egy-egy olyan koncerthez, amire miattuk jönnek el az emberek. „Óriási élmény volt odahaza, Koppenhágában a Metallica előtt játszani, de az más”, mosolyog. Azt is tudja, hogy kinőtték már a kis kiadókat, főleg annak fényében, hogy Amerikában is kezd beindulni a szekér – igaz, ott csak most jelent meg nemrég a remekbeszabott tavalyi lemez, a Rock The Rebel / Metal The Devil.



A téma persze visszatérően Elvis, bár nem is akarom kerülni a dolgot. „Apám szerettette meg velem ezeket a zenéket”, mondja Michael, majd kicsit elhallgat, aztán nagy levegővel elmeséli: az idősebbik Poulsen egy hónapja halt meg, és még mindig kísérti az emlék, ahogy a temetés előtt megfésüli a haját és a szakállát. A betűkkel összetetovált ujjak idegesen dobolnak egy sort az öltözőkonténerbe becűgölt asztalon, jön egy kényszeredett és szomorú mosoly, ami aztán hamarosan átadja a helyét a lelkes rajongásnak, amint Elvis, Johnny Cash és a Metallica érdemeire terelődik a szó. Poulsen ma is ugyanolyan rajongó, mint azok, akik a színpad előtt várnak rá minden este.


És hát maga a koncert – nos, az hangulatát tekintve leginkább valami zártkörű összejövetelre hasonlít. Nagyjából ezer ember előtt olyan bulit csapnak, hogy az csak na: még az új helyen lévő Hammerworld Sátor régi hagyományokhoz hű hangzása sem tudja megzavarni az élvezetet. Poulsent az isten is a színpadra teremtette, átkötő szövegei, mozgása, megjelenése, hangja, egyáltalán az egész fazon igazi rocksztár, társaival együtt pedig méregerős és egyszerre mézédes partizenét tolnak a jelenlévők talpa alá – sokan nem is restek, és nekiállnak rokizni. Minta csak Elvis Presley állna a ’90-es évek Metallicájának élére, néha meginvitálva Johnny Cash-t is egy-egy betét vagy dallam erejéig: hatalmas, kövér riffekre érkező mézédes, poposan nyúlós rágógumidallamok, amik azonnal beülnek a fülbe, nincs előlük menekvés. Michael a koncert közben is apjára emeli a Jack Daniel’s-es palackot, sörözésre invitálja a nézőket, majd a sajátok közé beszúrva jön a hatalmas Bay City Rollers feldolgozás, az I Only Wanna Be With You, és tényleg elszabadul a jó értelemben vett pokol, közel és távol mindenki arcán széles, már-már bárgyú vigyor ül: jé, ezt így is lehet?

Lehet. Sőt, csak így lenne szabad. Abba pedig bele sem merek gondolni, mit rendeznének mondjuk az A38-on, ha itt erre voltak képesek.