Jól jellemzi a brit indie-rockohoz való viszonyunkat, hogy többen megkérdezték: még aktuális a Kaiser Chiefs? Hát persze, jött rá a válasz: tavaly jelent meg a Yours Truly, Angry Mob című milliós eladásokat produkáló sikerlemezük.
Az MGMT és a R.E.M mellett az egyik presztízs-produkció a Kaiser Chiefs a Szigeten, laza „teltház” volt a Nagyszínpad előtt. Én Jamiroquait tettem volna fél nyolcra és a Kaisert fél tízre, de a közönség a szervezőket igazolta. Hiába az egyik „legcoolabb” portéka a császárfiak zenéje, Jay Kay suttyó funkyja Kelet-Európában még mindig olyan menő, mintha csak 1998-at írnánk.
Jó kis koncert volt a Kaiser műsora, némi vidéki hakni jelleggel, persze, a fiúk nem tették oda igazán magukat, még Ricky Wilson sem, pedig ő kb. annyit mozog egy koncerten, mintha komolyan venné, hogy el akarja tűntetni a derekáról a mókusülést, az álláról a tokát, és a fenekéről a zsírt. Jól szóltak, korrekt is volt az egész, de a szükséges plusz nem pezsgett a zenekarban, Glastóban háromszor annyi energiával játszottak, de mégsem volt kudarcos a dolog.
A csajok nem mentek el, épp csak egy kicsi hiányzott, Wilsonék a korrekt vasárnapi délutáni szieszta-dugást hozták, majd gyorsan kiszaladtak egy pohár vízért, és már nem feküdtek vissza az ágyba. A Leeds-i Kaiser Chiefs afféle szimpatikus hobbi-zenekar, csak valahogy túl jól csinálták ezt az egészet, és világsztárok lettek. Nem így akarták, de ha már összejött, lefutják a kötelező köröket, és keresnek annyi pénzt, hogy többet ne kelljen dolgozniuk. Minden kötelező lalalázós slágerüket elnyomták, karcosabban szólt a cucc, mint a lemezeken, volt dinamikája még a kevésbé jól meghegesztett számoknak is, sőt egy-két új dalt is előadtak. Wilson többet mozgott, mint Scuszter Lóri fénykorában, megmászta az állványokat, kifutott a kifutóra, néha bemozdultak a többiek is, Nick, a dobos pont olyan kisfiúsan mosolygott, mint a klipekben, és a Bukarest említését is el lehetne Wilsonnak nézni, elvégre a brit poppereket nem az eszük miatt szeretjük.
