Aki a szeletelt kenyér óta látott leghatalmasabb dologra számított, annak bizonyára csalódnia kellett a Sex Pistols pénteki szigetes fellépése láttán, de a kissé belassult őspunkok még így is igen szórakoztatóan reszelték el a Never Mind The Bollocks patinás anyagát. Az önironikus Johnny Rotten, a kövér Steve Jones és az ő nagy rock’n’roll svindlijük Budapesten.
Az első tény, ami megállapítást nyert, hogy a Sex Pistols tagjai tökéletesen tisztában vannak az egész újonnani összeállás helyével és szerepével, az egész dolog hakni voltával. Egy percig sem akarták eljátszani, hogy olyan hú, de baromira élveznék a koncertet, ebből a szempontból tehát abszolút a hírnévnek megfelelően viselkedtek. Haknizni persze lehet lehangolóan lélektelenül és zseniálisan is – nos, ez valahol a kettő között volt, kétségtelenül nagy hangsúllyal a szórakoztató jellegen, de alapvetően azért mindenféle extra energiabefektetés vagy energiaátadás nélkül. Arra persze senki sem számított, hogy 30 évvel a Never Mind The Bollocks után máglyát raknak majd a színpadon a hangszerekből, de az előadás statikus módja még ennek fényében is meglepő volt egy kissé.
Rotten lecövekelt jobbközépen, és pár kört leszámítva nem nagyon mozdult el onnan – legextrább megnyilvánulása az volt, amikor egy dal erejéig elővillantotta brit zászlós alsóneműjét – , a rövidgatyás, buggyos felsős Steve Jones pedig alaposan visszavágatott frizujával és bálnatestével inkább idézett strandra igyekvő ötvenes családapát, mint rebellis punkot, ráadásul végig a színpad hátsó fertályában, kevéssé láthatóan hegesztette az alapvető gitártémákat. Paul Cook fapofával ütötte a szimpla ritmusokat, Glen Matlocknak pedig ugyanolyan irritálóan eminens külseje van, mint annak idején – ma már persze aligha hánytorgatják fel neki a többiek, hogy valamennyire tud zenélni – , de még ő volt a legaktívabb a négyesből.
A szél néha elvitte a hangot, de egyébként nem szólt rosszul a koncert, és a közönség is vette a lapot, bár az azért feltűnő volt, hogy úgy 40-50 perc után erőteljesen ritkulni kezdett a tömeg a hátsó és oldalsó fertályon. Egy teljes lemezzel és némi bónusszal a tarsolyban a műsor gerince persze adott: komótosan, hosszabb-rövidebb átkötő szövegekkel megszakítva sorjáztak azok a dalok, amik az utóbbi 25-30 évben született zenék jelentős részében simán ott vannak, mindegy, hogy a Guns N’ Rosesról, a Nirvanáról vagy a Kaiser Chiefsről beszélünk. No Feelings, Liar, No Fun, Holidays In The Sun, (I’m Not Your) Steppin’ Stone, Did You No Wrong, Problems és a többi, meg persze a két alapvetés, ami még a többinél is hírhedtebb: God Save The Queen és Anarchy In The UK. Ha pedig ezekről lefújjuk a rájuk rakódott mitikus port, marad néhány alapvető, húzós rock’n’roll nóta, amiket mindig élvezetes hallgatni. Ennyiről szól ez az egész dolog, nem többről. Ha van bármi tanulsága ennek a péntek estének, hát az pont az, hogy éppen a Sex Pistolst felesleges túlmisztifikálni, mert alighanem pont a cinikus, gunyoros és – bizony! – velejéig önironikus Rotten röhög a leggonoszabbul azokon, akik a mai napig hangzatos ideológiákat gyártanak négy féktelen hülyegyerek mezei zajongásához. Jó időben a jó helyen, a jó háttéremberrel, itt is csupán ennyi volt a nagy titok, akárcsak minden hasonló rockzenei forradalom esetében. A Sex Pistols eszét dícséri, hogy soha, egyetlen pillanatig sem próbálták meg felmelegíteni a levest új dalokkal, miegymással, nem akarják előadni, hogy a sztori 2008-ról szól, és ez így is van rendjén.
Kissé öreges, nem túl dinamikus, de összességében azért mindenképpen szórakoztató volt ez a szövegelésekkel együtt bő 80 perces fellépés. Egy Exploitedhez képest ugyanakkor ég és föld a különbség: míg Wattie Buchan ma is punk as fuck, ahogy mondani szokás, addig Johnny és bűntársai inkább besoroltak a kényelmes rocksztárok, a dinoszauruszok közé, rokonszenvessé, kellemesen ismerős, mosolyt fakasztó arcokká váltak - mintha csak egy jó havert látnál. Kicsit olyanok, mint akiket annak idején ők maguk is olyannyira utáltak. De legalább tisztában vannak vele.
