Ha most egy pszichológus kopott bőrkanapéján ülnénk, és azt kérné - miközben a bevásárló listáját nézi (tej, kenyér, sampon, bőrmaszk, stb.) -, hogy játsszunk asszociációs játékot, azt, hogy mi jut eszünkbe a feketéről és a fehérről, akkor valószínűleg én is a Pettyest, azaz a focilabdát említettem volna először, ahogy Hammer Ferenc is említette a Fekete fehér gyűjtemény című könyvében.
És rögtön második lett volna a fehér májú nő, a harmadik pedig a fekete nadrág, fehér zokni, jöjjön minden Mode-os sz*pni” – rigmus, pedig a suliban nem is Mode-os voltam 1986 körül, hanem afféle punk, aki nagyapja fekete zakóját és fekete félcipőt hordta, majdnem kopasz volt, mert nagyon tetszett egy afféle konstruktikvusta punknak kinéző Rodcsenkó portré, és tetszettek a művész fekete-fehér fotói is. Ezek persze korosztályi érzelmeskedések, nincs helyük itt, még akkor sem, ha Hammer Ferencről írunk, aki a CPg-vel szólva „megmutatja mi az a punk”.Hammer Ferenc írt egy könyvet, Fekete fehér gyűjtemény címmel, mely alcím is lehetett volna, de egy punk nem vacakol, azt mondja, amit gondol. Ha az jut eszébe, hogy a punk nem halott, akkor ezt írja le, ha arra gondol, hogy utálja a Pink Floydot, ahogy Johnny Rotten is utálta, akkor felírja egy pólóra, hogy I Hate Pink Floyd.
Hammer Ferenc szociológus, az ELTE Bölcsészkarán tanít, a kultúrantropológiához ugyanolyan meghitt viszony fűzi, mint a punkhoz, zenél a Lo-punk nevű zenekarban. A Lo-punkról a Rockévkönyv ’81-ben olvastak először, 1982 nyarán a Punkkoncert Debrecenben című írásban, melyet a hetvenes korosztály jófejeskedői egy-egy házibuliban még ma is kívülről felmondanak: „….a punkra éhes (vagy inkább mit sem sejtő) közönség előtt megjelentek a Lo-punk együttes tagjai , s bőszen hangolni kezdtek. Vagy inkább játszani, de ezt akkor még nem lehetett eldönteni.”
Hammer Ferenc gyűjteménye mindazok számára kötelező tananyag, akik nagy dózisban fogyasztják a popkultúrát, akik a tágan értelmezett popot olyan szociografikus alapossággal tárják fel, mint Orbán Balázs annak idején a Székelyföld sajátosságait.
A Fekete fehér gyűjtemény afféle tudáskönyv, valahol rokona a Schott-féle sokmindentudónak, az Orosz kulturális szótárnak, és a Letűnt népek lexikonának. Azt mégsem mondhatjuk, hogy a Fekete fehér gyűjtemény a tudás luxusa lenne, inkább az alapműveltség fehér foltjainak temperálására alkalmas munkáról van szó, melyből megtudhatjuk, hogy az 1966-os foci vb volt az első élő egyenes adásban közvetített világbajnokság, hogy 1968 novemberében egy Star Trek epizódban a média történetében először csókol meg képernyőn fekete nőt (Uhura hadnagy) fehér férfi (Kirk kapitány).
A kultúraközi zarándoklat célja nem az, hogy hosszú utunk során a fekete és fehér könnyeket hullató Mária szoborhoz járuljunk, aki felvértez minket a tolerancia, a nyitottság a tudásszomj és az éleslátás képességével, hanem az, hogy jól szórakozzunk. Miközben a szerző notórius módon lehalász mindent a média – és kultúrtörténetben, amely fekete vagy éppen fehér, az érdeklődők oldásképpen idézetgyűjteményeket is olvashatnak Kemény Istvántól, Garaczi Lászlótól, Nádas Pétertől.
De a legszórakoztatóbb mégis a 10 napszemüveg, mely megrengette című fejezet volt. Nos, kedves olvasó, vajon melyik volt a tíz leginkább meghatározó napszemüveg? Az első, amelyik rögtön beugrik: Keanu Reeves Mátrix című filmjében látható szemüvege, majd Bono Fly-cucca, Audry Hepburn Reggeli Tiffanynál című finom szemüvege – hogy női szemüveget is említsünk. Hammer megemlít egy diktátort is, Jaruzelskit, aki mániákusan takarta el a szemét. Feladat: sorolj fel legalább három diktátort, akik Ray-Ban szemüveget viseltek! Nyeremény: Hammer csak neked elénekel valamit a Lo-Punktól.