Lassan, de gyilkosan. Hogy lakik bennünk egy másik én, ebben megegyezhetünk. De hogy az lenne a szebb, az okosabb, a higgadtabb? Vedd elő a jobbik énedet! – szólt Gizi néni, és nyomatékosítás gyanánt, rendszeresen kutacstájékra súlytott pecsétgyűrűjével. Félek, csak a rosszabbik van nálam – gondolom most, annyi év után is – vagy csak félek elővenni. Gyanakvóvá tesz a tapasztalat: aki eddig elővette, hát, mondhatni rendesen leszerepelt.

Fejtörő felnőtteknek

Tudod-e, ez mi?
Jó torna eszednek:
asztalt terítenek,
asztalt leszednek.

Haladnak az utcán,
feküsznek az ágyon,
mint pille cikázik
fejükben az álom.

Karjuk követ, ércet
izzadva vonszol,
sürgöny fut az éjben,
vad telefon szól.

És csönget az ajtón
az orvos, a lázas
szerelmes, a postás,
a koldus, a gázas.

Fejjel nekimennek
a hetyke tavasznak,
harcolnak azértis,
ordítva szavaznak.

Bölcsőt tologatnak,
megcsendül egy ének,
már vége a dalnak,
bámulnak a vének.

Csókok ligetében
örvény köde nyildos,
és ölnek, ölelnek,
te drága, te gyilkos.

Nem látni a végét
a hosszu menetnek.
Kacagnak-e ottan,
vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság,
sok-sok sohajtás.
Sejted-e már mi,
pedzed-e, pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,
mert ez a kincs.
Úgy hívják: élet.
Értelme nincs.

Kosztolányi DezsőMi az élet célja? Jobbá válni. Khm… Csiszolódás, alakulás, fejlődés, karrier, kudarcból talpraállás, példamutató moralitás, megélt szépkor, tátott szájjal hallgató unokák. Igen? Lehet. Íme egy kedvenc vicc: az őrgróf fiatalkori vadászélményeivel szórakoztatja ifjú hallgatóit. Egyszercsak szembetaláltam magam egy oroszlánnal –meséli izgatottan–, a töltényem elfogyott, a tőröm eltörött, az ostorom elszakadt. Puszta kézzel kellett letepernem a fenevadat! A döntő pillanatban szétfeszítettem a lábát… (Ekkor a komornyik tálcán hozza az anekdotát megzavaró telefont, az őrgróf idegesen utasít valakit rendre a vonal másik oldalán, majd ismét közönségéhez fordul.) Hol tartottam? Ott, hogy szétfeszítette a lábát! Ja, igen, és nyaltam, nyaltam, nyaltam… Borzalmas, tudom. Mégis ide kívánkozik a szakállas tréfa, ugyanis metamorfózis gyanánt a vénülésről fogok írni. Ha jól emlékszem.


Csúnyán megöregedni. Isten a megmondhatója, a szóösszetételből mindösszesen a csúnyán zavar, de az nagyon. Szépkor – használtam a kifejezést feljebb, és hogy ennek meg is feleljek, egyre nehezebbnek tűnik. Lényem születendő rigolyáit, személyiségem erősődő rabiátus jegyeit még csak – csak viselem, de a felgyorsult idő más lelki folyamatokat is felgyorsít, félve nézek reggelente a tükör mögé, vajh’ tetten érem é az árulkodó jeleket?

Nézzünk hát másra, mint önmagunkra, így toleranciát is gyakorolhatunk, és tán a kontroll sem vész el. Mi a tapasztalat? Korábban valakivel nem találkoztál évekig, őrizted emlékét, majd váratlan találkozásotok kapcsán szomorúan konstatáltad, hogy az illető megőrült. Manapság valaki ki megy pisilni, és mire visszatér, a diagnózis ugyan az.

Azt mondják, infantilis a kortárs társadalom. Nem akar felnőni, felelősséget vállalni, utódokat nemzeni, kisajátítani akar, és sikeres lenni. Ehhez a legjobb út a moralitást nem ismerő infantilizmus. Rendben. Mások szerint a kreatívitás halála az ego, a pillanat, mikor elhisszük saját megkérdőjelezhetetlenségünket, elhisszük magunkat. Értem. Hogy a kettő összefügg, azt is. Amit nem értek, az a folyamat. Lehet, hogy jobbak nem leszünk, de hogy egyre rosszabbak? Ráadásul tömegesen?



Igérjük meg, hogy szólunk egymásnak! Nem várom meg, míg vénségedre teljesen megőrülsz, mikor már csak emlékeidben él valami ködös, közös eszme, könyvélek címeiben az álmok, halovány részletek filmekből, mikor izgatottan martad le a bőrt combomról, a parázs viták hajnalig, egy közös lemezhallgatás, a színházjegyek, amit karácsonyra kaptam, és nem hallgatom tovább, hogy bárcsak kezdhetnénk elöről. Nem lehet. Folyt.köv.!