Nemrég jelent meg Hammer Ferenc médiaszociológus Fekete fehér gyűjtemény című kötete, melyben a kortárs szépirodalomtól a popkultúrán át a politikáig megmutatja, hogy mi minden lehet fekete és fehér, világos vagy sötét, jó vagy rossz. Az ELTE Bölcsészkarának tanára nem mellesleg a Lopunk nevű punkzenekarban tanít, oktat, nevel, szórakoztat.
Kutatod a farmernadrág szocializmus korából származó történetét. Tudjuk, hogy Nike-cipőért öltek már, ez afféle médiaszociológiai közhely, de vajon mi volt Magyarországon anno a legsúlyosabb bűncselekmény, mely összefüggött a farmerrel?
Érdekes, nekem az a bizonyos Nike-hír manapság sokkal érdekesebb abból a szempontból, hogy miért pont egy cipő lesz az, ami megtestesíti a szinte abszurd mértékben a semmiségért való meghalást. Miért nem egy doboz cigarettáért, egy üveg sörért, egy napszemüvegért vagy egy szalmakalapért történik a szubhumán halál a köz emlékezetében? A cipő igen mágikus holmi a nyugati kultúrában. A Nike példán még vadít egy cseppet a kereskedelmi aspektus, azaz hogy egy Air Jordan volt az a bizonyos csuka. Gondoljunk bele, mennyire beleférne egy Jarmusch- vagy egy Tarantino-filmbe egy efféle jelenet. Bár megjegyzem, az úgynevezes vetkőztetéses rablások, amikor a ruhájukért rabultak ki embereket, gyakoriak voltak nálunk is régebben. Na de hogy a farmer. Nem hallottam efféléről a történetekben, pedig biztos megesett ilyesmi. A leggyakoribb BTK-tényálladék a farmer kapcsán a csempészés volt.
Foglalkoztat a kereskedelmi televíziók szegénység-ábrázolása. Ezek a tanulmányok eljutnak az adott szerkesztőköz? El lehet érni valamit a bulvárszerkesztőknél, vagy ezek a kollégák annyira cinikusak, hogy értelmetlen bármilyen jó szándékú navigálás?
A kutatásom egyik legfőbb tanulsága, hogy amit látunk a tévében és a neten, az egyre inkább a közönség ábrázatának kozmetikázatlan lenyomata. Ennek megfelelően ahogy a nyilvánosság megmutatja a szenvedés mibenlétét, okait, regisztereit és felelőseit, abban benne van mindannyiunk médiafogyasztása, minden szerkesztő, tulajdonos, hirdető, szabályozó munkája és tétlensége, a médiaszereplők vágya hírnévért és persze az újságírók is tokáig. A felelősség tehát közös. Emellett persze nemigen olvasnak efféle tanulmányokat a szerkesztők. Egyrészt sajnos a médiaszakmák fontos tőkéje a professzionalizmus gyerekes tettetése, és akkor viszont tanulni meg minek, másrészt pedig sokszor nem az a kérdés, hogy lennének tisztában újságírók bizonyos normákkal, hanem az, hogy nagyon is tisztában vannak azokkal, ám eszük ágában sincs betartani a szakmai normákat. Egyszer meghirdettünk (ELTE) egy egynapos ingyenes képzést három megye újságíróinak, téma az emberi szenvedés ábrázolásának szabályozása az EU-ban, elment a személyre szóló meghívó vagy kétszáz embernek és azt hiszem, hárman jelentkeztek.
Az ember előbb-utóbb kinő a rakkendrollból, te viszont annyira benne ragadtál, hogy egy hagyományőrző punkcsapatban játszol. Alig maradtak „jófejek” anno a punkban, mindenki továbblépett, Nick Cave felé, vagy a kortárs zene felé satöbbi. Te hallgatsz a punknál szofisztikáltabb zenét?
Mindent hallgatok, na jó, operát nem annyit. Ugyanakkor sokszor azt érzem, mintha egy fontos, afféle belső fülem bedugult volna a zenére. Sokkal kevésbé tud magával ragadni a zene mint régen. Szerintem ez másoknál is van így, de ők sokszor a zenére fogják. Mostanában ilyesmi megy, nézem a gépemen: Eastenders, Callas, Tudósok, Nortec Collective, Polysics dögivel, Perry Farrell, Barry Adamson, Európa Kiadó, DJ Zebra, Stacey Kent, Bach, Axel Krygier, Aus Rotten, Nitin Shawney, meg még egy csomó más.
Viszonylag későn jelent meg önálló köteted, pedig a tanulmányaidból összejönne egy kötetre való….
Egy csomó dolgot épp tíz évvel később kezdtem csinálni, mint azt szokás. A tanítás, a publikálás itt-ott, tudomány, könyvek stb. A nyolcvanas években kevés dolog tűnt sürgősnek. A régi cikkek közül a jobbakat majd kiteszem a weboldalamra.
Punkzenekarban nyomod, számos vicces fotó van fenn rólad a neten. A diákjaid vonatkozásában előny vagy hátrány ez a fajta közvetlenség?
Ez is, az is, mindenekelőtt a kettőt elválasztom annyira, amennyire csak tudom. Oktatóként azt hiszem, nem a legvajszívűbb tanárként tartanak számon a hallgatók, ugyanakkor ha kedvelnek néhányan, az szerintem nem a Pretty Vacant miatt van.
A médiaszociológia úgymond hálás téma, mégis kevés ilyen tárgyú könyv jelenik meg Magyarországon, a magyar vonatkozású témákról már nem is beszélve. Mit gondolsz, miért?
Ez egy fontos kérdés, sok válasz van rá. Kicsi az ország, kicsi a szakma és mivel öltésmentesen kapcsolódik az életünk a globális kultúrához, médiához, ezért millió a téma. Egy rendes országban pélául kéne, hogy legyen öt kutató, aki a köztévé történetével foglalkozik, nálunk nem jelent meg korszerű monográfia az MTV-ről. Hiányoznak a történeti, a műfajelemző, az új jelenségekre reflektáló munkák, és alig-alig jönnek a monográfiák. Emellett a helyzet az, hogy a kortárs, jellemzően angol nyelvű, médiakutatás eredményei minden más társadalomtudományénál romlandóbbak. Ezért, és mivel aki a media studies-ra adja a fejét, úgyis megtanul angolul, magyar nyelven egyre kevesebb értelme van a külföldi szakirodalmat kiadni. És emellett pedig a magyar médiahelyzet partikularitásai szinte teljesen érdektelenek idegen nyelven. Ezek az okok valahogy mind összekapcsolódnak.
A magyar punk történetét csak Bucó írta meg, aki ma a Demokrata publicistája. Nem kéne neked megírni egy más aspektusból, „tudományosabban” úgymond? Ráadásul te másik korosztályhoz tartozol, jobban ismered az őstörténetet.
A punk azért nehéz téma, mert egy olyan műfaj, esztétika, ethosz, politikai taktika és médiahack, ami a fennálló kategóriák és osztályozási rendszerek aláaknázását tűzte ki, érthető módon maga könnyedén kicsúszik az rendszerező értelmezés hálójából. Csúfondáros téma. Nem olvastam még jó, úgymond tudományos munkát a punkról, ami túl tudott volna lépni a régivágású „ez és ez történt“, a „szituacionizmus/felforgatás“-agyonteorizáláson vagy a marxista osztályharcos gyalulásokon. Ez a téma egy igen rafinált, az esztétikát a szociológiával ötvözni képes módszertant igényel.
Nem írsz klasszikus televíziós kritikákat, így aztán baromi sokan írnak ilyesmit, olyanok is, akik nem értenek hozzá…
Szerintem egy tévéműsorban az a leginkább sokatmondó, hogy miként-miért kerülhet a nyilvánosság elé, különösen főműsoridőben, különösen hosszú távon. Meg hogy miről nincs beszéd a nyilvánosságban. A médiacsöndről meg a médiaszervezeti-gazdasági meghatározottságokról meg nem lehet két flekkben frappánsat írni.
Milyen alkotói módszerrel készült a Fekete fehér gyűjtemény? Szisztematikusan gyűjtötted az alapanyagot?
Eleinte mint a bolond tudós a rajzfilmekben, az utcán meg-megállva, kis füzetbe írtam a címszavakat. Az interneten a fekete/fehér kulcsszzavakkal, magyarul és angolul, egyre inkább célzott kereséssel. Ez a rész azért is hasznos volt, mert elég jól megtanultam, hogy milyen dolgokra lehet használni a Google-t. Aztán jöttek a könyvtárak Budapesten és Londonban a speciális lexikonjaikkal és a katalógusaikkal, aztán ha nem volt más, az is megesett, hogy a fekete bőrdzseki szócikk miatt az Amazonon vettem meg Amerikából egy húsz éve kiadott könyvet. Ha látok egy jó szócikkbe valót valahol, azt még most is elrakom.
Milyen a viszonyod a többi „öreg punkbandával”, például a Trottellel (ők már nem is punkok) vagy éppen a Flash zenekarral?
A Flash-sel szoktunk együtt játszani, de ez egy nagyon zárt szubkultúra. Emellett amúgy a helyzet szerintem az, hogy ha nálunk a punkzenekarok hajdanában talán hébe-hóba benne is voltak a popzene érdekes, újító krémjében, mára ebből semmi nem maradt.
Érdekes, nekem az a bizonyos Nike-hír manapság sokkal érdekesebb abból a szempontból, hogy miért pont egy cipő lesz az, ami megtestesíti a szinte abszurd mértékben a semmiségért való meghalást. Miért nem egy doboz cigarettáért, egy üveg sörért, egy napszemüvegért vagy egy szalmakalapért történik a szubhumán halál a köz emlékezetében? A cipő igen mágikus holmi a nyugati kultúrában. A Nike példán még vadít egy cseppet a kereskedelmi aspektus, azaz hogy egy Air Jordan volt az a bizonyos csuka. Gondoljunk bele, mennyire beleférne egy Jarmusch- vagy egy Tarantino-filmbe egy efféle jelenet. Bár megjegyzem, az úgynevezes vetkőztetéses rablások, amikor a ruhájukért rabultak ki embereket, gyakoriak voltak nálunk is régebben. Na de hogy a farmer. Nem hallottam efféléről a történetekben, pedig biztos megesett ilyesmi. A leggyakoribb BTK-tényálladék a farmer kapcsán a csempészés volt.
Foglalkoztat a kereskedelmi televíziók szegénység-ábrázolása. Ezek a tanulmányok eljutnak az adott szerkesztőköz? El lehet érni valamit a bulvárszerkesztőknél, vagy ezek a kollégák annyira cinikusak, hogy értelmetlen bármilyen jó szándékú navigálás?
A kutatásom egyik legfőbb tanulsága, hogy amit látunk a tévében és a neten, az egyre inkább a közönség ábrázatának kozmetikázatlan lenyomata. Ennek megfelelően ahogy a nyilvánosság megmutatja a szenvedés mibenlétét, okait, regisztereit és felelőseit, abban benne van mindannyiunk médiafogyasztása, minden szerkesztő, tulajdonos, hirdető, szabályozó munkája és tétlensége, a médiaszereplők vágya hírnévért és persze az újságírók is tokáig. A felelősség tehát közös. Emellett persze nemigen olvasnak efféle tanulmányokat a szerkesztők. Egyrészt sajnos a médiaszakmák fontos tőkéje a professzionalizmus gyerekes tettetése, és akkor viszont tanulni meg minek, másrészt pedig sokszor nem az a kérdés, hogy lennének tisztában újságírók bizonyos normákkal, hanem az, hogy nagyon is tisztában vannak azokkal, ám eszük ágában sincs betartani a szakmai normákat. Egyszer meghirdettünk (ELTE) egy egynapos ingyenes képzést három megye újságíróinak, téma az emberi szenvedés ábrázolásának szabályozása az EU-ban, elment a személyre szóló meghívó vagy kétszáz embernek és azt hiszem, hárman jelentkeztek.
Az ember előbb-utóbb kinő a rakkendrollból, te viszont annyira benne ragadtál, hogy egy hagyományőrző punkcsapatban játszol. Alig maradtak „jófejek” anno a punkban, mindenki továbblépett, Nick Cave felé, vagy a kortárs zene felé satöbbi. Te hallgatsz a punknál szofisztikáltabb zenét?
Mindent hallgatok, na jó, operát nem annyit. Ugyanakkor sokszor azt érzem, mintha egy fontos, afféle belső fülem bedugult volna a zenére. Sokkal kevésbé tud magával ragadni a zene mint régen. Szerintem ez másoknál is van így, de ők sokszor a zenére fogják. Mostanában ilyesmi megy, nézem a gépemen: Eastenders, Callas, Tudósok, Nortec Collective, Polysics dögivel, Perry Farrell, Barry Adamson, Európa Kiadó, DJ Zebra, Stacey Kent, Bach, Axel Krygier, Aus Rotten, Nitin Shawney, meg még egy csomó más.
Viszonylag későn jelent meg önálló köteted, pedig a tanulmányaidból összejönne egy kötetre való….
Egy csomó dolgot épp tíz évvel később kezdtem csinálni, mint azt szokás. A tanítás, a publikálás itt-ott, tudomány, könyvek stb. A nyolcvanas években kevés dolog tűnt sürgősnek. A régi cikkek közül a jobbakat majd kiteszem a weboldalamra.
Punkzenekarban nyomod, számos vicces fotó van fenn rólad a neten. A diákjaid vonatkozásában előny vagy hátrány ez a fajta közvetlenség?
Ez is, az is, mindenekelőtt a kettőt elválasztom annyira, amennyire csak tudom. Oktatóként azt hiszem, nem a legvajszívűbb tanárként tartanak számon a hallgatók, ugyanakkor ha kedvelnek néhányan, az szerintem nem a Pretty Vacant miatt van.
A médiaszociológia úgymond hálás téma, mégis kevés ilyen tárgyú könyv jelenik meg Magyarországon, a magyar vonatkozású témákról már nem is beszélve. Mit gondolsz, miért?
Ez egy fontos kérdés, sok válasz van rá. Kicsi az ország, kicsi a szakma és mivel öltésmentesen kapcsolódik az életünk a globális kultúrához, médiához, ezért millió a téma. Egy rendes országban pélául kéne, hogy legyen öt kutató, aki a köztévé történetével foglalkozik, nálunk nem jelent meg korszerű monográfia az MTV-ről. Hiányoznak a történeti, a műfajelemző, az új jelenségekre reflektáló munkák, és alig-alig jönnek a monográfiák. Emellett a helyzet az, hogy a kortárs, jellemzően angol nyelvű, médiakutatás eredményei minden más társadalomtudományénál romlandóbbak. Ezért, és mivel aki a media studies-ra adja a fejét, úgyis megtanul angolul, magyar nyelven egyre kevesebb értelme van a külföldi szakirodalmat kiadni. És emellett pedig a magyar médiahelyzet partikularitásai szinte teljesen érdektelenek idegen nyelven. Ezek az okok valahogy mind összekapcsolódnak.
A magyar punk történetét csak Bucó írta meg, aki ma a Demokrata publicistája. Nem kéne neked megírni egy más aspektusból, „tudományosabban” úgymond? Ráadásul te másik korosztályhoz tartozol, jobban ismered az őstörténetet.
A punk azért nehéz téma, mert egy olyan műfaj, esztétika, ethosz, politikai taktika és médiahack, ami a fennálló kategóriák és osztályozási rendszerek aláaknázását tűzte ki, érthető módon maga könnyedén kicsúszik az rendszerező értelmezés hálójából. Csúfondáros téma. Nem olvastam még jó, úgymond tudományos munkát a punkról, ami túl tudott volna lépni a régivágású „ez és ez történt“, a „szituacionizmus/felforgatás“-agyonteorizáláson vagy a marxista osztályharcos gyalulásokon. Ez a téma egy igen rafinált, az esztétikát a szociológiával ötvözni képes módszertant igényel.
Nem írsz klasszikus televíziós kritikákat, így aztán baromi sokan írnak ilyesmit, olyanok is, akik nem értenek hozzá…
Szerintem egy tévéműsorban az a leginkább sokatmondó, hogy miként-miért kerülhet a nyilvánosság elé, különösen főműsoridőben, különösen hosszú távon. Meg hogy miről nincs beszéd a nyilvánosságban. A médiacsöndről meg a médiaszervezeti-gazdasági meghatározottságokról meg nem lehet két flekkben frappánsat írni.
Milyen alkotói módszerrel készült a Fekete fehér gyűjtemény? Szisztematikusan gyűjtötted az alapanyagot?
Eleinte mint a bolond tudós a rajzfilmekben, az utcán meg-megállva, kis füzetbe írtam a címszavakat. Az interneten a fekete/fehér kulcsszzavakkal, magyarul és angolul, egyre inkább célzott kereséssel. Ez a rész azért is hasznos volt, mert elég jól megtanultam, hogy milyen dolgokra lehet használni a Google-t. Aztán jöttek a könyvtárak Budapesten és Londonban a speciális lexikonjaikkal és a katalógusaikkal, aztán ha nem volt más, az is megesett, hogy a fekete bőrdzseki szócikk miatt az Amazonon vettem meg Amerikából egy húsz éve kiadott könyvet. Ha látok egy jó szócikkbe valót valahol, azt még most is elrakom.
Milyen a viszonyod a többi „öreg punkbandával”, például a Trottellel (ők már nem is punkok) vagy éppen a Flash zenekarral?
A Flash-sel szoktunk együtt játszani, de ez egy nagyon zárt szubkultúra. Emellett amúgy a helyzet szerintem az, hogy ha nálunk a punkzenekarok hajdanában talán hébe-hóba benne is voltak a popzene érdekes, újító krémjében, mára ebből semmi nem maradt.
