Száz éve, 1908. augusztus 29-én született Granasztói Pál Ybl-díjas építész, író, aki építészként író volt, íróként az építész szólt belőle.
Budapesti polgári családban született, apja orvos volt. A Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1933-ban, 1945-ig a Fővárosi Városrendezési Ügyosztályon dolgozott. A második világháborút követően, 1948-ig a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál Budapest és környéke korszerű rendezési terveinek készítését irányította. 1948-53 között, majd 1957-58-ban az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium vezető munkatársa volt, 1953-1956, valamint 1958-69 között a Városépítészeti Tervező Intézet tudományos kutatójaként a városrendezés, -tervezés, -építés területén tevékenykedett. 1947-től kilenc éven keresztül volt a Modern Építészek Nemzetközi Szervezetének tagja.1957-től három éven keresztül vezette az Építészmérnöki Mesteriskolát. A hatvanas évek közepén egy ideig az MTA Műszaki Tudományok Osztálya Építéstörténeti és Elméleti Bizottságának titkára volt. 1967-ben a műszaki tudományok doktora lett.
Több városépítési pályázaton nyert díjat, jelentős szakirodalmi tevékenysége is. Első kötete Városok a múltban és jövőben címmel 1942-ben jelent meg, kandidátusi értekezése a Magyar városépítés, doktori disszertációja Az ember és látvány városépítészetünkben címet viseli.
Részt vett a Művészeti Lexikon szerkesztésében. Szépíróként önéletrajzi emlékezéseiben városokról, építészekről, könyvekről, zenéről, a képzőművészetről, írókról, az elbeszélés műhelykérdéseiről, az elmúlt idők hangulatáról írt. Az építészetben elengedhetetlen rendszeretetét az írásban világos stílussal, közérthetőséggel párosította. Legszebbek azok az esszéi, amelyek a Vízivárosról, Terézvárosról, a százéves sugárútról vagy a budapesti terekről, a főváros hangulatairól szólnak. Irodalmi élményeit alapvetően befolyásolták a kor nagyjaival - Szerb Antallal, Ignotus Pállal, Kassák Lajossal, Fülep Lajossal, Tandori Dezsővel - ápolt barátságai.
Élete során több mint húsz könyve jelent meg. Első nagy visszhangot kiváltó szépirodalmi írása a Vallomás és búcsú (1961) saját életének epizódjait eleveníti fel, kamaszkora az Ifjúkor a Belvárosban (1974) emlékezéseiben tűnik fel, utolsó vallomásos prózája - a Hitek és tanok (1979) - mintegy összefoglalója életművének.
Munkásságát több kitüntetéssel is elismerték: Hild János-emlékérmet, 1966-ban Pro Arte aranyérmet, 1969-ben Ybl Miklós-díjat kapott. Hosszantartó, súlyos betegség után 1985. július 3-án, Budapesten érte a halál.
