A különbségek az apró részletekben rejlenek… Például a Spanyol menyasszonyból kiderül, hogy felétek Euro-krémmel isszák a kávét. Milyen apró életmódbeli különbségek vannak egy szabadkai értelmiségi és mondjuk egy szegedi fiatal életmódja között?

Dehogy, bár most hogy mondod, lehet, kipróbálom. Eurokrémes pohárból ittuk a török kávét, nem apró csészékből. Az értelmiségi életmód azt hiszem nem különbözik túl sokban, bárhol élsz a világban, távolságtartás, könyvek, kicsit fitymáló magatartás, a lelkesedés nem ajánlott, irónia igen. Az életmód pedig ehhez igazodik, legalábbis ilyesvalahogy volt. Az utóbbi évtized jelentős változásokat hozott, azt hiszem elsősorban anyagi vonatkozásban, mondjuk, egy szegedi fiatal értelmiségi sokkal jobban él, mint egy szabadkai. Ami azonban nem változott, az a kötelezőnek mondható, belénk szocializálódott nyitottság, nem felszínes érdeklődés, hanem megélt valóság, de azt hiszem, a mostani huszonévesek már ebben is sokkal inkább hasonlítanak egymásra Szegeden és Szabadkán, számukra ez nem annyira elvi, kockázatvállaló magatartás. Mint látod, ide-oda csusszanok az időben, aminek az az oka, hogy nem tisztáztam magamban, hova is tartozom, vajon van-e még közöm a fiatal értelmiségiekhez. Pontosabban tisztáztam, hiszen a válaszban elválasztom az én generációmat azoktól, akikre te gondolsz, s akikről jóval kevesebbet tudok, viszont amit gondolok, nem okvetlenül kell, hogy a kérdésre adott válaszban benne legyen. Úgyhogy akkor itt abbahagyom, iszom gyorsan egy kávét - még mindig üvegpohárból.

Dolgoztál az Újvidéki Televíziónak. Hatott az írói szemléletedre, látásmódodra a televíziós képi világ? Volt, hogy a tévés forgatásnak köszönhetően találtál rá bizonyos történetekre?

Húszéves koromtól, az egyetem mellett valóban ott dolgoztam. Nagyon szerettem a tévés világot, nem annyira a forgatást, sokkal inkább a vágást, ha valami hatott rám, akkor éppen az. Történetekre mindenhol ráakadok, legtöbbre saját magamban, az nem igazán jellemző, hogy megírok olyasmit, amivel – mondjuk így – az életben szembesültem, kihullanak a fejemből, zavarnak a részletek, az érzelmek, a hozzájuk fűződő kommentárok, sok minden. A tájat viszont cipelem magammal, utcarészleteket, otthonok szagát, sarat és port a fűszálakon. Meg az anyag vágásakor megragadható részleteket, azokat is magammal cipelem. Azért beszélek jelen időben, mert még mindig szoktam ilyesféle munkát csinálni. Ha igen, akkor éjszakákon át nem tudok aludni, előjönnek részletek, apró momentumok, akaratlan mozdulatok, gesztusok. Ezek hatnak rám, ezekből építkezem a történetírás folyamán. Igazából ez izgat, nem a történet. Meg a kihagyható részletek: erről szól a vágás, erről szól számomra az írás.

Több ifjúsági műsor szerkesztője voltál, tanítasz egy középiskolában – tehát már egy ideje kamaszok vesznek körül. Hatott rád felnőtt nőként a kamaszok világlátása?

Az ifjúsági műsorokat csak azért szerettem, mert feszíteni lehetett bennük, szétfeszíteni a beidegződéseket. De ez már régen volt, mint ahogyan a tanítás is, régen és rövid ideig tartott. Viszont körülvesz engem a kamasz fiam, ősztől elsős gimnazista, körülvesz és beburkol, hat rám, nevel engem, folyamatosan lélegzem be tőle a szabadság mámorát, csodálom a lazaságát, bölcsességét, ami belőlem mindig hiányzott, én égő lelkiismerettel vonszoltam át magam azokon az éveken, nem mintha lett volna erre vonatkozó szülői elvárás, nem volt. Ilyen voltam, a fiam által tanulok megszabadulni a feleslegtől, kevés eredménnyel, ám sok nevetéssel. A kamaszok világa nem hat rám, a kamasz fiam világa meghatároz. Nem a zenéje vagy az életmódja, hanem a mondatai. Azoktól megdöbbenek. Elég undok anya vagyok, elvárom például, hogy elolvassa a Nyomorultakat a szünidő végéig, és amikor azt mondja nekem ötven oldal után, hogy ő ennyit életről, halálról még soha ilyen tömören nem kapott a fejéhez, akkor tudom, mi a dolgom, ha véletlenül szövegközelbe kerülök. Nem írok állandóan, ezért mondom így, s így határoz meg.

Szabadka mindig is egy szabad szellemiségű város volt az anyaországiak szemében, úgy képzeltük, hogy már a nyolcvanas években is mindenki a szubkulturális jelentőségű Képes Ifjúságot olvasta és Sonic Youth-ot, Henry Rollins-ot és Nick Cave-et hallgatott. Rád hatott a szabadkai rock and roll-szellemiség, ha volt ilyen egyáltalán?

Az Új Symposiont olvastam és regényeket, olyan tanárom volt, aki küldetésének érezte a szubkultúráknak nem csak megismertetését, de a befogadását is, ilyen szempontból rendkívül szenzibilis környezetbe nőttem bele, noha maga a város ebből keveset érzékelt. Kívülkerülnek a kisvárosokon ezek a jelenségek, más a mozgásterük, nem hatnak önmaguktól, de meghatároznak, ha rátalálsz, ha szembemégy, ha vállalod az elkülönbözést, csupa olyan dolog, amiről nem lehet megmondani, kamaszos lázadás-e csupán, vagy valóban szellemiség-formáló ereje van. Szeretem azt gondolni, hogy az esetemben az utóbbiról van szó, de hangsúlyozom, Szabadka nem a szabad szellemiségéről volt ismert, pontosabban nem az volt a meghatározó jellemzője. Őszintén szólva, ez éveken át kísértett, bosszantott, mindent megtettem azért, hogy változtassak ezen, de úgy tapasztaltam, a középszer győzelme a biztosított, úgyhogy elég sok sebet kaptam. Mára azokat elfelejtettem, az esztétikai mérőműszerem, az ízlésem megmaradt, tudok mosolyogni és félreállni, de változatlanul tenni a dolgom. Szabadkán élve ez nagyon lényeges tapasztalat, sokkal erőteljesebb, mint az, amit említettél, s ami hatott rám, ahogyan az előbb leírtam, a tanárom által, bonyolult módon, nagy erővel. Küzdelmes volt.

A Spanyol menyasszonyban számos popkulturális referenciát sorolsz fel, benne van a Lasciatemi cantare szövege, viszont kimondottan poptörténetet, olyan „nickhornbysat” nem írtál. Miért?

Ez az egy maradt meg a fejemben, tudod, vannak dallamok, amiktől hirtelen rád tör egy érzés, mintha birtokába kerülnél mindannak az érzésnek, tapasztalatnak, ami az életed folyamán megtalál, általában bugyuta nóták esetében fordul elő, van egy olyan sejtésem, hogy ez nem is az adott dallal, hanem a pillanatnyi hangulatoddal függ össze, s aztán úgy marad, benned marad, előbukkan. De egyébként dzsesszt hallgattam mindig, swinget legfeljebb, de akkor már nagyon furcsa hangulatban voltam, szóval, nem volt alkalmas a zenei ízlésem arra, amiről a regényben írtam, de ez nem is pontos: úgy írtam, amilyen zenét hallgatok, Parker, Monk, Hawkins, Hampton, Getz, Basie, Gillespie, de nem akarnám felsorolni, mert nem teljesen így van, de ez volt az alap, ebből indultam, azt hiszem, a mondataim, mint a vágás, ezt keresik, ezt a fajta ritmust, érzéki tompaságot és élességet, viszont a történet másról szólt, másfajta dalokat kellett előkutatnom hozzá. Nickhornbysat persze nem csak emiatt nem írtam, hanem azért sem, mert nem tudnék, valahogy jobban izgat az, ami a szövegben mélyfúrásokat enged, örvényeket hoz létre, a kimondatlanságban lélegzik. A spanyol is ilyen, ál poptörténet, mondjuk így.

Folyóirat-szerkesztő vagy, irodalmi esteket is szervezel, híradós vágóképeken lehet látni politikusok mellett. Előny vagy hátrány hogy az ember afféle regionális intézménnyé válik?

Az nagy előny lehet, ha az ember regionális intézménnyé válik, velem ez nem történt meg. A város művelődési tanácsosa vagyok, ezért már leginkább csak segítem a kulturális élet alakulását, pontosabban igyekszem a munkám során úgy alakítani, hogy az is kifejezésre juthasson, amihez magam is tartozom, a kortárs művészet, zene, színház, irodalom, képzőművészet terén, mivel Szabadka hagyományaira épülő és építő város, ez nem mindig egyszerű, viszont azt hiszem, sikerült egy olyan kulturális látásmódot meghonosítani, ami azelőtt idegen volt, amit távolságtartóan, legyintéssel intéztek el. Mára ez a látásmód megkerülhetetlenné vált, ha ez a regionális intézményt jelenti, akkor mégis olyasféle lettem. Persze a középszerűség jelenléte ma is hullámzásokat idéz elő bennem. Nem arra gondolok, amit a város rendkívül erős amatőr egyesületei csinálnak, azt teljes erőmmel támogatom, mert nagyszerű és meghatározó dolognak tartom. A hullámzást bennem mindig az indítja el, amikor a középszerűről azt hitetik el, úgy állítják be, hogy művészi érték. Másrészt valóban a része lettem egy történetnek, ami a politikáról szól, nem illetve nem csak a politizálásról, hanem arról a tevékenységről, amiben az énem egy része nagy örömét lelte, kreatív dolognak éreztem, most is annak érzem: a köztársasági elnökválasztási kampányban először indult magyar politikus, már önmagban ez kihívás volt, az pedig, hogy én csináltam a kampánynak a programrészét, tulajdonképpen magát azt a folyamatot, ami az emberekkel való kommunikáció, a politikai elképzelés felmutatása és bemutatása, ezt követően pedig a májusi általános választásokon a szabadkai kampányért feleltem, az nagy élmény és kihívás volt. Különösen azért, mert igen kevesen hittek abban, hogy Szabadkán jelentős politikai erőt képezhet még vajdasági magyar párt. Akkor képzelheted, mit gondoltak mások, nem a politikai ellenfelek, hanem a kívülállók, a barátok, ismerősök. De ez rendben van, minden szempontból: Egyrészt sokkal sikeresebb lett a történet, másrészt sikerült általa szembenézni azzal a ténnyel, hogy Szabadkán a lakosok egyharmada magyar, ami mégsem elhanyagolható szempont választások alkalmával. Mindez másfajta politizálást követel. Azt hiszem, olyant, amit most próbál kialakítani egy megújult, nyitott szellemiségű csapat. Az természetesen meghatározza az önkormányzati munka sikerét csakúgy mint egy nemzeti közösség szempontjából értékes, értékelhető, politizálást, hogy a megújult csapatot egy új elnök vezeti.

A Kijárat az Adriára című könyveddel lettél igazán népszerű az anyaországban. Tervezed, hogy a korábban megjelent, Magyarországon elérhetetlen könyveidet újra megjelenteted?

Nem gondolkodtam ezen. Azt hiszem, rendben van így a dolog, ahogyan van. Igazán az a fontos, ami holnaptól jut az eszembe, azt szeretném majd leírni, ha eljön az írás újbóli ideje bennem. És az a fontos, hogy a kiadómnak az megfeleljen időben és minőségben. Az olvasók szeretik az Adriát és a spanyolt is, ez nekem nagyon-nagyon elég.

2005-ben megjelent egy szerb nyelvű köteted. Milyen volt a szerb fogadtatása a könyvnek? Tudatosan építed a szerb karrieredet, vagy alapvetően a magyarra koncentrálsz?

Vickó Árpád fordította és Dejan Ilic jelentette meg, aki egy csodálatos ember és nagyszerű irodalmár, egyike a legképzettebbeknek, emiatt aztán nagy büszkeség volt nekem, hogy a kiadója megkeresett. Most áll fordítás alatt A spanyol menyasszony, ugyanannál a kiadónál, ugyancsak Vickó Árpád fordítja. Voltak más megkereséseim is Belgrádból, de nekem nem csak az a fontos, hogy elérhető legyen az, amit írok, az ország nyelvén, ahol élek, ami az országom, hanem az is, milyen elképzelések alapján működik a kiadó. Tehát ez nem tudatos építés, de fontos pontja az írói életemnek, az pedig, hogy szakmai szempontból sikert ért el, nekem nagyon sokat számít. Visszajelzés arról, hogy érzem a világot, ahol élek, a különbözőségek és nyitottság, a nemzeti közösségi-lét jelentette meghatározottságok megfogalmazódnak a mondataimban, hitelesen. Ez számít, de ez nagyon. Mert eléggé élesen, kimondón fogalmazok, menekülök a sablonoktól, kettétörte az életem a testvériség-egység hazugsága, a jugoszlavizmus hamissága, viszont az újraértelmezés lehetősége nagy kihívás, különösen, hogy íróként azok közé tartozom, akik ezt írják, nem a nemzeti mítoszt sulykolják.

Miért van az, hogy a határon túli magyar irodalom sok esetben merészebben, radikálisabban fogalmaz, legyen szó akár szexualitásról, vagy más tabukról. Erős presszió alatt van egy határon túli író abban a vonatkozásban, hogy mit várnak el tőle a régiójában, illetve az anyaországban? Létezik-e ilyen nyomás?

Mindenféle nyomás létezik, kezdem azzal, ami az író fejében van, a megfelelni vágyás határozottan alakít, gerjeszt ilyen belső nyomást. A megfelelni vágyás alatt azt értem, hogy ne az legyen az első gondolat, hogy határon túli ez az író, hanem az, hogy egy magyar író, aki nem Magyarországon él. Legalábbis bennem ez így működött, hosszú időn keresztül inkább menekültem mindenféle irodalmi helyzettől, mert akkor kizárhattam annak lehetőségét, hogy a másmilyenség kerüljön előtérbe: másként használt anyanyelv, más hangsúlyok, eltérő viselkedési mód. Aztán lassan, segítettek ebben, elmúlt belőlem ez az érzés, legtöbbet persze az Adria segített. Az nagy belső áttörés volt. Több választ adott nekem, mint amennyi kérdés volt a fejemben arról, hogy hogyan lehetek, a szó valódi értelmében magyar író. Ami vagyok. Amikor azt mondom, több választ adott, akkor arra gondolok, hogy nyitottabbá, könnyedebbé, kevésbé szorongóvá tett. Persze ebben az is benne van, hogy a regényben elég soka megfogalmaztam abból, ami a belső nyomás megnyilvánulási módjait jelentette nekem. De vannak elvárások is, Vajdaságban az ország szétesését követően meghatározóbbá váltak a kisebbségben élő magyarság sorsával való foglalkozás-féle irodalom elkötelezettjei, szinte megfordult a dolog, addig az újvidéki BTK Magyar Tanszéke, a Forum Könyvkiadó határozta meg a követendő irányt. Ilyen szempontból az itthoni nyomás a kilencvenes években kettős volt, a nemzeti vonal és az újvidéki, nevezzük az egyszerűség kedvéért urbánus irodalmiság elvárásai diktáltak. Amit a középiskolás éveimről mondtam feljebb, aztán az, hogy újvidéki diák voltam, abból következik, hogy nem akartam megfelelni az újvidéki elvárásoknak, azt hittem, oda tartozom. Nagy vitáim, harcaim voltak városomban azért, mert nem voltam eléggé elkötelezett nemzeti szempontból. Eközben kiderült, hogy nem igazán tartozom sehová, meg kell vívnom a magam harcát, dacolni, folyóiratot szerkeszteni, irodalmi esteket szervezni. Aztán úgy döntöttem, nem akarok részt venni ebben, 2001-től Magyarországon jelennek meg a könyveim. Ebben szerencsém volt, nem csak a jó szöveg számít, a nyitottság és érdeklődés is, a hit abban, aki vagy. Nekem Deák László kiadója és aztán Szigeti László kiadója jelentette ezt. A magyarországi elvárások a határon túli magyar írókkal szemben ilyen szempontból nem különböznek attól, amit az itthoniakról írtam, kicsit talán nehezítette a helyzetet, hogy mire belekerültem volna az irodalomba, megkezdődött az ország szétesése és a háború, a bezártság, a megalázó helyzetek sora. Az irodalmi élet csatornáit Magyarország felé azok használták, aki addig is, újakat nehéz volt alakítani, építeni. De mára mindez elhalványult, a díjak odaítélésénél még erőteljesen működik, úgy veszem észre abból, ahogyan egyet ide egyet oda osztanak, ahogyan egymásra reagálnak, de ez rendben is van így. A lényeg úgyis a szövegen van, a megjelent könyvön, ha az ember eljut odáig, akkor az már egy másik játszótér. Csak odáig kell kitartani. Tudod, vér, veríték, könnyek. Ami pedig a radikális fogalmazást illeti a szexualitás és más tabuk esetében, nem tudom, hogy így van-e, ahogyan mondod, de az bizonyos, hogy a vajdasági magyarok és ekképpen az írók is, meglehetősen nyíltak, harsányak, hangosak, ugyanakkor a diktatúra éveiben jobban, könnyebben követhették a kulturális alakulásokat, divatokat, azt hiszem, ez számít. Van valami lágy vadság, ahogyan most visszaidézem azokat a könyveket, amikre te is gondolhatsz, akaratosság a vajdaságiakban, de ezt biztosan a többi határon túli magyar író is így gondolja, az viszont talán tényleg csak ránk érvényes, hogy a szerb kultúrával, mentalitással, mindennapokkal való együttlét, átalakít valamelyest, bátrabbá tesz és gyávábbá, egyszóval alkalmassá arra, hogy tabukat feszegess. Mert az mégsem csak józan megfontolás eredménye, kell ahhoz némi indulat és látomás is, ami pedig bátorság és azzal együtt ébredő gyávaság.

Cselekvő íróként lehet-e tenni bármit is a Vajdaságban azért, hogy a magyar kisebbséget ért sérelmek csökkenjenek, hogy erősebb legyen a magyarság érdekképviselete a régióban?

Meg kell találnia a helyét a vajdasági magyar közösségnek abban az új országban, ahová került, és amely ország ugyanúgy rátalál majd az útra, amin mennie kell, mint a többi volt-jugoszláv tagköztársaság. Ami azt jelenti, hogy a vajdasági magyar közösség irányába úgy a politikumnak, mint a civil szférának, az értelmiségnek – mindenkinek a maga területén – úgy kell alakítania azt a munkát, amit érdekképviseletnek nevezünk, hogy valóban válaszokat, megoldásokat kínáljunk fel, nem csak a nemzeti kérdésekre, hanem a mindenkit érintő problémákra, amelyek persze az itteni magyarokat sokszor érzékenyebben érintik, gondolok például arra, hogy az állami intézményekben a részarányos foglalkoztatás nem hogy nem valósul meg, hanem negatív példákkal kell szembesülnünk. Tudod, az, hogy az emberek éljenek a jogaikkal ami a nyelvük, kultúrájuk, identitásuk fejlesztését jelenti, hagyományaik megőrzését, mindig aktuális kérdés marad, de ebben a pillanatban és a pillanat alatt az elkövetkező néhány évet értem, olyan problémákat kell megoldani, ami az itteni magyarokat olyan helyzetbe hozza, hogy nem élnek rosszabb körülmények között, nem sárosabbak az utcáik. Ezek is sérelmek, nagyon is érezhető, jelen lévő sérelmek. Íróként nem tartom feladatomnak, hogy ezzel foglalkozzam, mindig is zavart, ha nemzeti feladatokat róttak az írókra, különös terheket a kisebbségi lét nehézségeinek megírásával kapcsolatban. Nehezen tűröm, ha ilyesfajta elvárásokat hallok megfogalmazódni, ha a művészi érték helyébe ideológiai megfontolások kerülnek. Szeretek itt élni, élvezek minden napot, ami Szabadkán kezdődik, nem hiszek a jajgatásban, nem hiszek abban, hogy határon túli magyar íróként az volna a feladatom, hogy siránkozzam vagy harcoskodjam. Szövegeket írok, annak a szerveződése, alakulása, lélegzése érdekel, izgat. Természetesnek tartom, hogy sok mindent megírok, ami egy adott nemzeti közösség tagjaként megérint, amiképpen mások is megírják, hogy példát is mondja, Németh Gábor Zsidó vagy című regényére gondolok, ezzel tudom érzékeltetni a kérdés rétegezettségét, finom bonyolultságát. Nem akarok semmit föladni ebből a bonyolultságból. Viszont elég sok energiám van, számtalan dolog izgat, foglalkoztat, művelődési tanácsosként sok olyan kérdéssel találom magam szembe, amit cselekvőként kell megélnem, úgy is élem meg. Élvezem ezt a fajta munkát, amiképpen a politikában való jelenlétet is, mert megoldásokat kínál, a cinikus szemlélődés helyett konkrét lépésekre ad lehetőséget, amiből az itt élő embereknek hasznuk van. Tenni azért, hogy művelődési ház épüljön, kulturális programokat támogatni, azok kigondolásába részt venni, azért tenni, hogy a kortárs művészet az őt megillető helyre kerüljön, nagyon jó dolog. Tisztában vagyok azzal, hogy erre igen sokan legyintenek, iróniával szemlélik, de rendben van így.