Lehetséges lenne, hogy két rágóguminyamnyogás s egy hosszú lére eresztett kóla felszippantása közben, egy marék popkorn habzsolása alatt eszembe juthat az amerikai filmipar dömpingjének áradatában, hogy léteznek európai filmalkotások is, amik nem csak az artmozik félhomályában láthatóak?
Májusban került a mozikba a szerencsétlenül balulsült-el-fordítású „Erőszakik” című ír-belga film. Ennél rosszabb magyar fordítással nem is büszkélkedhetnénk. Ismerőseim legtöbbje „Láttad az Erőszakikat?” kérdésre „Nem, nem is hallottam”, „Amerikai”? „Ez olyan, mint a Tini nindzsa teknőcök?” válaszokat adták, nem is sejtve, hogy egy vérbeli európai filmalkotással van dolguk, európai szereplőkkel - sajnálatos alulnézettséggel.
Mi a titka egy jó filmnek? Végy egy jó ötletet. Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) életét egy pokoli munka keseríti meg - bérgyilkolászás közben egy kisfiú is meghal - , és amíg az ügy tisztázódik, főnökük (Ralph Fiennes) Londonból Bruges-be küldi őket egy kis pihenőre karácsony környékén, egy újabb megbízatásra is várva. Végy három zseniális színészt, de nem akármilyeneket, legyen a háromból kettő ír, ráadásul egy város szülöttei - dubliniak. Tedd mellé a brit Ralph Fiennest, és nem fogsz csalódni. Azért ne feledjük el a két mellékszereplőt, Chloe-t (Clemence Poesy, Harry Potter és a tűz serlege) és a törpe Jimmyt (Jordan Prentice), mint kellő jó karaktereket, az előbbi a női vonalat, az utóbbi a bizarr kettőspontot képviseli. Kell egy jó helyszín is - ahol magam is jártam többször, ajánlom mindenkinek, aki romantikára vágyik - : egy kis ékszerdoboz-városka, garantáltan erőszakmentes középkori lenyomat-konzervált kisváros Belgiumban, Bruges. Csavard meg a történetet, de nem az akcióival, hanem a párbeszédekkel, hatolj a mélyünkre, forgass fel a dramaturgiával, s hogyan lehetséges, hogy „szeretjük” ezt a két együgyű bérgyilkos-utánzatot? Csavarj még egyet a sztorin, Ken következő áldozata maga Ray, a társa. Ehhez kellett Martin McDonagh, a film rendezője, és forgatókönyv írója.
Három fickó egyben, egy városban. A film nagy része várakozás a főnökre, persze a szerelmi szál sem hiányozhat, Ray beleszeret Chloéba egy ott forgatott film forgatása alatt (színház a színházban) de a lányról kiderül - drogdíler, balhé, verekedés, üldözés. Ray figurája igazán peches, s ezt Colin Farell (Beavatás, A fülke, Nagy Sándor, Kárhozott szeretők, Kasszandra álma) mesterien hozza, talán azért is, mert írnek kellett maradnia s le tudta vedleni a holywood-i imidzset több rossz filmje után. (Daredevil, Beavatás). Brendan Gleeson-t több filmből ismerhetjük, (Beaowulf, Mennyei királyság, Trója, s ő a Rettenthetetlen Hamish-e) kiválóan hozza a szimpatikus rossz fiút. Milyen érzés, ha a társadat kell likvidálni, miközben nem is tudod, hogy főbe akarja lőni magát egy gyerekkel zsúfolt játszótér közelében. Nem teszed, mert kell neki egy esély - a túlélésre. Elérzékenyülhet-e a főnök pisztollyal a kezében a város főterének toronyházában, Ken szavain, miközben Kent próbálja kinyírni „én mindig becsültelek, tiszteltelek, tedd amit tenned kell, lőj le, de kimondom szeretlek, igen Harry, szeretlek”, jelentenek-e nem csak nekik, nekünk is valamit e szavak, miközben kínlódunk a röhejjel könnyekkel a szemünkben. Ralph Fiennes, (Schindler listája, Angol beteg, Napfény íze, Az elszánt diplomata, Harry Potter) kicsiszolt angolnyelv-szépségével ragyogóan hozza az úri-gyilkost. Hűvös, de belső kitörés-dühtől felrobbanni készülő karaktere jó ellenpont. Látszik a kiváló drámaírói tapasztalat, a figurák megformálásában, nincs unalom, üresjárat. Elesettek, hazátlanok, szerencsétlenek. Ray a feloldozást keres a hibájára, a gellert kapott golyó miatt, állandó lelkiismeret furdalással, nem tud pihenni ebben a turista paradicsomban, de „a neki is jár egy eséllyel” életben maradva lót-fut mindenhova Harry pisztolya elől, míg végül mindenki a végzetét találja meg a középkori falak között.
A londoni születésű, 38 éves, de ír vérrel csörgedező Martin McDonagh a Royal National Theatre házi szerzője; több irodalmi díj tulajdonosa, színházi rendező és drámaírói múlttal rendelkezik, s ez látszik első nagyjátékfilmjén is. „Azért kezdtem csak el drámákat írni, mert minden mással kudarcot vallottam, ez volt az egyetlen irodalmi forma, amely megmaradt számomra. Tudtam, hogy nem írhatok regényeket, mert nincs hozzá elég jó stílusom. Emellett a filmkészítésről még mindig azt hiszem, nagyon kemény dolog. A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.” McDonagh - saját bevallása szerint - inspirációját a televíziós és mozifilmekből szerezte, kedvencei David Lynch, Martin Scorsese és Quentin Tarantino. A „mesterek” hatása látszik is. A filmet egy nyugis környezetbe tenni, ellátni lágy zongoramuzsikával s e csendes városka „bemutatásával” - mint egy turista ajánló DVD-én - végig ellenpontozni a morbid humorú cselekményt- igazán dicséretes. Furcsa, de biztos vagyok benne, hogy tudatosan átgondolt forgatókönyvével nem tudjuk, hogy végig röhögjük vagy sírjunk az egész film alatt.
McDonagh Oscarral is büszkélkedhet, a 2006-os Academy Awards legjobb rövidfilm kategóriájában a Six Shooter című filmjéért kapta. Az In Bruges-ről igen kedvező kritikák születtek. A Rotten Tomatoes oldalán található több mint 125 vélemény 80 százalékban pozitív beszámolóról tanúskodik. Roger Ebert, a Chicago Sun-Times munkatársa maximális pontszámmal jutalmazta az Erőszakikat, mondván „Martin McDonagh színpadi író-rendező filmes debütje egy végtelenül szórakoztató, nagyon fekete, emberi komédia, olyan cselekményszövéssel, amit nem lehet előre kiszámítani, csupán jó ízzel fogyasztani.”
„Sok tekintetben az In Bruges velejéig Sundance filmalkotás - brutális, filozófikus, vicces, és teljesen eredeti”, mondta Geoffrey Gilmore, a Sundance filmfesztivál igazgatója. Az In Bruges nyitotta meg ugyanis ez év február 28-án a filmfesztivált. 1981-ben alapította a Sundance Intézetet Robert Redford, s azóta a független nemzetközi filmek bemutatóhelye Park City-ben, Utah államban. Hét különbözö kategóriában, 120 nagyfilm és dokumentumfilm valamint 80 rövidfilm került bemutatásra az idén.
„McDonagh született mesélő, hatalmas érzékkel a drámai szerkezet iránt.” (London Times) Valóban, a drámai szerkezetei végtelenül pontosak, oly annyira, hogy az már kiszámítható. Minden története átfogható, egyszerűen kerek egész, amely ráadásul általában olyan motívummal végződik, amit a darab során már jó előre gondosan exponált. Minden apróság végtelenül fontos, ami mindig jelentőséggel bír. „Ami előadás közben lebilincselő, hatásos fordulat, az utólag belegondolva vitatható hitelességű dramaturgiai trükk.” - ahogy egyik kritikusa megjegyzi. Arra a kérdésre, hogy vajon McDonagh mindig erőszakról és kétségbeesésről fog-e írni, a szerző - aki magát erőszakellenes anarchistának nevezi - ezt felelte: „Egyszer majd romantikus komédiákat fogok írni, amikben talán nem hal meg senki.”
