Ma már nem olyan divatos a bűvészet, mint a hetvenes években, amikor majdnem minden gyerek Rodolfo bűvészdobozt kapott karácsonyra, a tévében bűvészsuli oktatta a kis mágusokat, bűvésztrükkös könyvet is kölcsönözhettünk a könyvtárból, és két ultiparti között keresztapu egy-egy mutatvánnyal kápráztatta el a kicsiket a zserbós tálca felett.

A bűvészet mára már nem része a mindennapoknak, a gyerekek már a kártyalapokat sem ismerik. A Harry Potter sem a bűvészetet hozta divatba, hanem a mágiát. Mégis, a bűvészet lázban tartja az alkotói képzeletet. Nemrég Christopher Nolan rendezésében láthattuk A tökéletes trükk című mágus mozit, nálunk is megjelent Daniel Wallace regénye, a Mr. Sebastian és a fekete mágus című bűvészregény, és most Daniel Kehlmann A Beerholm-illúzió című könyvét is elolvashatjuk.

Kehlmann az Én és Kaminski című prózájával hívta fel magára igazán a figyelmet, de a legnagyobb sikert A világ fölmérése című regényével aratta, mely nálunk is befutott, de A Beerholm-illúzió fülszövegen olvasható magyarországi „példátlan siker” , mondjuk így: költői túlzás. Valószínűleg 5-6000 példánynál több nem ment el belőle. A világ fölmérése nem volt benne a levegőben. Nem sok kellett volna hozzá, de a német sikerrel ellentétben nálunk Kehlmann neve még nem brand.

És a Beerholm-illúzióval (Beerholms Vorstellung, 1997) nem is lesz. Persze, nem kell lemosni a szerző első, 22 éves korában publikált regényét, és teljesen érthető piaci lépés volt a Magvető részéről a megjelentetése. Ugyanis ahhoz, hogy brand legyen Magyarországon is a név, minden vállalhatót meg kell jelenteni a szerzőtől, forgatni kell a nevet, ahogy egy bűvész forgatja ujjait a cilindere peremén.

Kehlmann regénye első könyvnek nem olyan rossz. Tele van ambícióval, filozófiai mű és kalandregény is akar lenni, a szakmát és az olvasókat is rabul akarja ejteni, bája épp abban rejlik, hogy a matematika, a filozófia, a hit és a mágia kifejezéskészleteit hogyan variálja érzelmes, itt-ott lektűrszerű történetével. E sokszólamú szövegvilág több-kevésbé egységes univerzummá áll össze. Nem azért mert jó a regény, hanem mert az olvasó azt akarja, hogy varázsolja el a 22 éves bűvész.

Kehlmann persze túl sokat akar egyszerre. Az egész világot akarta elbűvölni. Olyan kérdéseket feszeget, melyeket egy húsz év körüli ifjútól nem tudjuk komolyan venni. A véletlen, a valószerűtlen, a végtelen, a véges, a hit és matematikai kalkuláció, az élet és a halál akarása… csupa olyan dolog, melyeket nem lehet belesűríteni egy 248 oldalas regénybe. A pap legyek vagy mágus – dilemma pedig egyszerűen bombasztikus, mint ahogy az árvaságra ítélt gyerekkor lefestése is. A meseszerűek bizonyos motívumok: a jószívű nevelőanyát agyonüti a villám, a nevelőapa új asszonya pedig gonosz mostoha lesz. A regény legalább annyira emlékeztet egy Delfin-könyvre és Clive Barker kevésbé horrorisztikus történeteire, miközben Kehlmann hőse, Arthur Beerholm öngyilkossági terveket szövöget. Ki akar ugrani egy tévétoronyból, mely a mágikus erejének legnagyobb próbatétele lesz. A dolog annyira hatásvadász, hogy nem egy elegáns, Rodolfo-szerű bűvész jut eszünkbe, hanem a bulvártévék által ajnározott mentalisták.