Az azonnal lesújtó pánikrohamtól csak annyit tudok halkan kinyögni: ki akarok menni. Majd egyre gyorsabban kezd verni a szívem: KI AKAROK MENNI MOST! István, a (vak) vezetőm erre nyugodtan annyit felel, miközben kedvesen megfogja a kezem: "hozok egy teát, végy egy nagy levegőt, és várjunk két percet." Megkapom a teát, István beszél hozzám, a zihálás lassan elcsendesül, én pedig lassan elfogadom: most megvakultam, és legalább másfél órán át vak leszek.

A kiállításra délben érkezünk, rajtunk kívül szerencsénkre nincs senki. Kedves úriember áll elém, kezet nyújt, bemutatkozik - Kiss Elemérrel elindulunk egy aprócska kiállítóterembe, ahol különböző tárgyakat szemlélhetünk meg. Mi megszemléljük, Elemér pedig átad minden információt a Brei-óráról és a beszélő mérlegről. Mindent tud a tárgyakról, hiszen vak.

Megbeszéljük, tegeződünk, azt mondja, a vakok egymás között nem magázódnak, a 18 éves vak ugyanolyan vak, mint a 70 éves.

"A kiállítás ötlete még 14 évvel ezelőtt egy német házaspár fejéből pattant ki, amikor az egyikőjük megvakult. A társa sorsközösséget akart vele vállalni, és egy hónapon keresztül teljesen besötétített környezetben, bekötött szemmel élte az életét, mint a párja. Ebből született a kiállítás ötlete Németországban. 13 évvel ezelőtt pedig Magyarországon szerveződött egy hasonló kiállítás. A vakok mindennapi életét szeretnék egy picit elmesélni, hogyan tájékozódunk, hogyan közlekedünk, milyenek a mindennapi problémáink”-meséli Elemér, és teljes magabiztossággal, finom, tapogató mozdulatokkal, felénk fordulva mutogatja a kiállított tárgyakat.

Az asztalon nem fehér botot látunk, hanem sakktáblát, dominót, mérleget, egy számítógépet, és egy-két furcsa eszközt. „Nézd meg jobban azt a sakktáblát” mondja nekem Elemér, majd  észreveszem a sakkfigurák alján látható kis pöcköket, és a táblán található lyukakat. "Szoktunk römizni is", mondja Elemér, és beavat a kártyapaklik titkaiba, és elmeséli, hogyan jelölik meg a lapokat.

Furcsán érzem magam, vezetőnk ugyanis mintha folyamatosan a szemembe nézne - zavarba jövök, valahogy ezt ő is megérzi. "Igyekszem a szemkontaktust tartani. Mindig is figyeltem erre, most miért ne figyelnék. Egy született vak arra törekszik, hogy minél inkább halljon."

Elemér ideggyulladás következtében vesztette el a látását két évvel ezelőtt. Gépészmérnök - ahogy ő mondja, volt. "Este lefeküdtem látóként, reggel felkeltem vakként. Nekem más utat kellett bejárnom, mint sorstársaimnak: sokan 5-6 évig az ajtajuk küszöbét sem lépik át. Én viszont tavaly jelentkeztem ide egy állásra, és felvettek."

Nagyon hamar fesztelenné válik a beszélgetés, Elemér bíztat, kérdezzünk bátran, így arról kezdünk beszélgetni, lát-e még képeket gondolataiban.
"Amikor a kiállításon eljuttok az erdészházhoz, érteni fogjátok, miről is beszéltem: Amikor a kiállítást úgymond megtanultam, nekem arról a helyről az Ábel a rengetegben című mű jutott eszembe. Hazamentem, és elolvastam a hangoskönyvet. Valami kell, valami fogódzó, legalábbis nekünk, akik látók voltak valaha, hogy képet alkothassunk a dolgokról."

Körbeérünk a teremben, Elemér még megmutatja az újságolvasó-berendezést, a hangos számítógépet,  a hangos mérleget és a Brei-karórát, és hozzáteszi, mindezek súlyos százezrekért kaphatók.

Elemér megkér, segítsek neki kicsit, és belémkarol, kisétálunk a folyosóra, ahol már Bogdán István vár minket, hogy a kiállítás következő részébe vezessen.

István megkérdezi, ugye felkészültünk, pisiltünk, ittunk-e, hát hogyne, feleljünk mi, így megindulunk utána. Belépünk valahova, ahol egyszer csak eltűnik a fény, az ajtó bezárul, és ránk borul a totális, vaksötétség.

A szinte azonnal lesújtó pánikrohamtól csak annyit tudok halkan kinyögni, ki akarok menni. Majd egy hangosabban zihálok, KI AKAROK MENNI MOST! István, a vak vezetőm erre nyugodtan annyit felel, miközben kedvesen megfogja a kezem: "Hozok egy teát, végy egy nagy levegőt, és várjunk két percet." Megkapom a teát, István beszél hozzám, a zihálás lassan elcsendül, én pedig lassan elfogadom: most megvakultam, és legalább másfél órán át vak leszek.
Hirtelen lelkiismeret-furdalás kezd gyötörni, hisztizek egy vak embernek, hisztizek és pánikolok abban a világban, amiben ő él,  ki akarok menni,- mondom, de ő nem mondhatja ezt, hiszen onnan nincs hova kimennie. Elszégyellem magam, óriási levegőket veszek, szorítom társam, Szilvi kezét, majd pillanatok alatt hozzászokik szemem a sötéthez, nem félek már, és apró léptekkel elindulok István hangjának irányába, bele a sötétbe.
Bizonytalanul lépdelek szorosan a fal mellé simulva. István instruál: bal kéz a csípőhöz, jobb kéz a mellkashoz. Mintha megpillantanék egy-egy körvonalat: odanyúlok, de nincs ott semmi. "Ne akarj látni", mondja erre István, nekem pedig ezt nehéz megérteni, hát hogyan ne akarnék látni, így a szemem tovább hallucinál, ám olyan 20 perc után egyszeriben eltűnnek a foltok. Akkor már nincs semmi, csak a nagy-nagy feketeség.

Bizalomjáték ez, Istvánban az első percben megbízom, hiszen most ő vezet engem, vak vezet világtalant, szó szerint, és működik a kapcsolat, teljesen megnyugszom. Egyre inkább felélednek az érzékszerveim, csak tapogatok, bizonytalanul lépdelek, megérintek egy seprűt, majd egy konyhában tapogatózunk, lábosokat és húsdarálókat érintek.  Gyümölcsöket és zöldségeket kezdünk szaglászni, és úgy érzem magam mint egy kisgyerek: soha nem volt ennyire finom illata a zellergumónak az életben.
Átlépünk egy másik térbe, az utcán vagyunk, utcazajokkal, egy autó-szerű tárgyba ütközöm, "nézd meg közelebbről", mondja nekem István, és addig- addig fogdosom, míg ki nem találom, egy kispolskit fogdosok. 

István megdicséri Szilvit, azt mondja, ő hátrahagyta már a bejáratnál a görcsöket - én viszont még mindig cipelem, mondja nekem, mikor a szoborparkhoz érünk. Feladatot kapunk, ki kell találunk, mit érzünk: itt érzi István, ahogy már sokszor mondta, én még mindig látni akarok, így sehogy sem találom ki érintésből a képeket.

Furcsa dolgot figyelek meg közben magunkon: egyszerűen nem jutnak eszünkbe a szavak. Csak állok a lábos fölött, a kezemben fogom, és már ott van a nyelvemen, mégsem tudom kimondani. Egyszerű a képlet: ha nincs kép, nem kötöd a szóhoz,- magyarázza István.

A szemem teljesen megszokta a sötétet, már bátran lépdelek és tapogatok, eközben beszélgetünk, viccelődünk, míg el nem érünk kirándulásunk utolsó szobájába. Puha kanapéra ülünk mindhárman, István pedig kifaggat az érzéseinkről, mi pedig őt az övéiről, majd megkér minket, ne úgy kezdjük a mondatot, hogy "ez biztos hülyeség", mi viszont folyton így kezdjük. István őszintén mesél magáról, az életéről: nyolc évesen vakult meg. Kitartó, elszánt sportoló gyerek volt, és mikor a gyűrűn túlságosan erőltette a tökéletes mozdulatsorokat, elpattant a szemideg, és abban a pillanatban megvakult. „Nagyon szemét orvosok láttak el. Az első orvos, aki akkor látott, egyszerűen nem mondta meg hogy végleg megvakultam. A második sem. Édesanyám gondozott. Talán ez volt a legrosszabb az egészben. A kiszolgáltatottság".

Eközben észreveszem, már nem vizualizálok, nem akarom odaképzelni Istvánt, ahol ül, sem Szilvit, csak beszélgetünk, és kész. Nem is olyan félelmetes- gondolom magamban, aztán bevallom Istvánnak e -hülyén hangzó-gondolatot, aki erre annyit mond: "Ha Isten megkérdezné, a sok "fogyatékosság" közül mit választanék, ezerszer is a vakságot mondanám. Nem cserélném el senkivel azt a pillanatot, amikor megölelem a barátnőmet.” Még mesél gyengénlátó barátnőjéről, és arról az esetről, mikor úgy sietett, hogy otthonhagyta a fehér botot. 

Mennünk kell, vár a következő csoport, még egy utolsó tapogatás, mit jelent a felirat, hát egy sör nevét rejti, büszke vagyok magamra, egyből el tudom olvasni.
Kitárul az ajtó és meglátom a fényt, iszonyatos, ilyen lehet a megszületés, még 20 percig csak kóválygok a Népligetnél, elvétem a felüljárót, bolyongok. Fel kell hívnom valakit, telefonpartnerem megkérdezi, láttam-e a szobákat világosban is, ebből pedig azonnal rájövök, nem ért ő semmit. Nem, nem láttam. Csak éreztem.