Oktatási intézmény, próbahely vagy kortárs művészeti központ? Az idén tizedik születésnapját ünneplő, időközben nemzetközi hírnévre szert tett Trafó egy anarchista közösségi tanyából nőtte ki magát. A Kultúrpart utánajárt, honnan indult a Liliom utcai mese.

„Le az emberi jogokkal! Dögöljön meg Tőkés László!” – ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal volt telefirkálva a Trafó fala a kezdetekkor. 1991-ben szó szerint botránykővé vált az épület a környékbeliek szemében: tömve volt roncsokkal, graffitikkel, szeméttel barikádozták el magukat a művészek, s a Tűzoltó utcában nem lehetett elhaladni autóval.

Az épületre 1991-ben akadtak rá francia anarchista művészek, akik egy indusztriális helyet kerestek próbateremnek. A Trafó igazgatója szerint akkoriban minden elfojtott volt, éppen ezért az alkotók nem a környezettel foglalkoztak, hanem a művészi kifejezésmóddal. Nem volt marketing, nem volt design, csak kitörési vágy. Ez a létforma egy akkoriban teljesen elfogadott szervezett anarchia volt – mesélte lapunknak Szabó György.


Ezek az állapotok azonban csupán egy évig tartottak: a környék lakói besokalltak és bezáratták az épületet. A történet 1994-ben folytatódott, amikor a főváros megvette az 1500 négyzetméteres transzformátorházat. Évek óta kerestek egy helyet, amely a legendás Fiatal Művészek Klubjának (FMK) helyére léphet.

Az FMK anno egy villában székelt az Andrássy úton (mai Kogart-ház), az épület azonban a klub szellemiségével együtt hanyatlásnak indult – frissítésre volt szükség, s ezt a főváros is elismerte. A lerobbant villa térbelileg sem volt alkalmas a nyolcvanas években betöltött szerepének további ellátására, s időközben progresszív arculatát is elvesztette. Ahogy azt Szabó megfogalmazta: az FMK politikailag túlságosan zárt volt, s már nem elégítette ki a művészet szabadságának határait feszegető alkotók igényeit.

Trafó, az ex-szocialista blokk világítótornya

A kortárs magyar művészet képviselői fel-felbukkantak vendégként egy-egy kulturális központban, de inkább mint kakukktojás - nem volt egy hely, ahova mindig visszatérhettek. Ekkor jött a Trafó. Az intézmény azonban ma is nagyon gyakran megkapja a kritikát: nem ad elég teret a magyar művészeknek. A Trafót ismerik Japántól Ausztrálián át az Egyesült Államokig, a volt szocialista államok kortárs művészeti intézményei közül pedig ez a legerősebb színvonalú, amely – Szabó megfogalmazása szerint – világít, mint egy világítótorony.


A nyugati művészeket már a kezdetektől vonzotta a Trafó, mert végre eljuthattak az egykori „vasfüggöny” mögé. A magyarok hendikeppel indultak a financiális és az intézményi háttér hiánya miatt, ezért volt elengedhetetlen a sokkal színvonalasabb produkciók előállításához megfelelő körülmények között dolgozó külföldi művészek meghívása. A Trafó csak így érezte biztosítottnak a színvonal fenntartásának lehetőségét, s ez a tendencia máig megfigyelhető. A programot összeállító csapat évente körülbelül ezer produkciót néz meg DVD-n, ebből pedig csak 20-25 bemutatására van lehetőség; muszáj szűrni.

Mi van a fiatalokkal?

Szintén felmerül a kérdés, hogy ez a kortárs művészeti központ miért nem ad több teret a fiatal tehetségeknek, s miért csak a kiforrott művészeket futtatja. Szabó ezt részben szintén a színvonal megtartásának fontosságával magyarázza. Többször előfordult ugyanis, hogy megadták a lehetőséget a fiataloknak, de tapasztalataik szerint egyre kevesebb az életerős kezdeményezés. A művészek vagy összeomlanak útközben, vagy nem tudnak eladható színpadképet csinálni, ez pedig a Trafó szempontjából életveszélyes, a közönség érdeklődését ugyanis nem szabad elveszíteni – fejtette ki az igazgató.

Ennek ellenére ad hoc jelleggel, nem állandó támogatást nyújtva ma is adnak lehetőséget pályakezdő művészeknek, vállalva a kockázatot. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyre ritkábban dobnak be fiatalokat, arra ugyanis nincs pénz, hogy egy társulatot addig támogassanak, amíg kinövi magát.

Szórakozás, megszokás

A progresszivitást, az újszerű dolgok feltérképezését és bemutatását, illetve a kísérletező attitűdöt is vállalta anno a Trafó, ez azonban már nem olyan intenzíven van jelen a központban, az embereknek ugyanis nincs erre igénye. „Már nem az újszerűt mutatjuk, hanem a régen bizonyítottat, és ez nem jó” – mondta a Kultúrpartnak az igazgató.


Szabó szerint nagyrészt politikai múltunkból fakad, hogy az emberek nem szeretik a kihívásokat, nem érdekli őket az újdonság, a megszokottat keresik, szórakozni akarnak, s ezért fizetnek. Így például amikor a Kispál és a Borz egy rendhagyó négyestés koncerttel állt a Trafó közönsége elé, s valami tőle merőben szokatlant vitt a színpadra, konfrontálódniuk kellett a nézőkkel, akik azt skandálták: Edda! Edda! – arra utalva, hogy a megszokott slágereket akarják.

Az igazgató szerint nyugaton sokkal nyitottabbak az emberek: szabadabb filozófiát követnek egy szabadabb intézményi és finanszírozási rendszerben. Nyugaton az intézményesült kulturális életet is felrobbantották, tabukat döntögettek az 50-es évek végétől, a szocialista blokkban azonban erre nem volt lehetőség.

Arccal a popularizálódás felé

A nyitottság hiánya mellett a hazai intézmények profilja teljesen esetleges, nincsenek lefektetett feladatkörök, mindent a pénz irányít, a kulturális központok piaci alapon működnek, s ennek megfelelően változatják arculatukat – kiszolgálva a kereskedelmi igényeket.

A pénz diktálta popularizálódás alól a Trafó sem kivétel: úgy próbálnak fennmaradni, hogy egyre kevesebb „rizikós”, vagyis a nagyközönség számára nehezen emészthető, kísérleti darabot tűznek műsorra. A legújabb vonulat, amelyet behoztak programtervükbe, a cirkusz. Ez a cirkusz azonban nem a hagyományos értelemben vett cirkuszi műsort takarja, hanem egy új, kreatív világot nyit meg a nézők előtt, legközelebb egyenesen Japánból: „Néha az embernek a földbe cövekel a lába, olyan produkciókat lát” – mondta Szabó.


Várva a nagy találkozásra

Az igazgató szerint ma is érvényes ugyanakkor, hogy a szórakozató funkció mellett a Trafó oktatási intézmény is: „Ezek az előadások az adaptációs készségünket fejlesztik, ki kell nyílnunk, kapcsolatba kell kerülnünk a művel, s ebben mindig benne van a nagy találkozás lehetősége”.

A populáris és a progresszív határán való lavírozás stratégiája a jelek szerint működik, a Trafó ugyanis a maga tizenkét fős szervezői gárdájával az idén várhatóan nézőrekordot dönt: 2008-ban jó esetben 35 ezer eladott jegyre számítanak a korábbi 20-23 ezerhez képest.