Blues, soul, tudattágítás, szakáll, miniszoknya, diákmozgalmak, új baloldal, feministák, békemenetek, underground, szexuális forradalom, fogyasztói társadalom, pop-art – csak néhány hívószó ’68 kulturális kavalkádjának feltérképezhetetlen sokrétűségéből.

Közép-Európában mindez kicsit mást is jelentett, mégis az első, a Nyugattal egyszerre megélt kulturális-társadalmi változás volt a II. világháború után. Ennek hazai lenyomatait örökítette meg a Centrális Galéria Kiáramlás és Delej című tárlata.

Szobrokból, festményekből, fotókból és reliefekből áll össze az a kép, amely a 60-as évek féllegális vagy illegális kiállításaiból ránk maradt, mint a kor progresszív magyar képzőművészetének keresztmetszete.

A magyar neoavantgárd sosem volt elég erős ahhoz, hogy a nyugati kortárs mozgalmakéhoz hasonló dinamikával söpörjön végig az országon, pusztítva, építve, lemeztelenítve, vagy éppen feldarabolva a felfogott világot. Miközben a ’60-as évekre a kultúrpolitika felfedezte magának a magyar avantgárd első nemzedékének alkotóit, Vasarely-kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban, ismét megjelenhettek Kassák művei, a kortárs avantgárd törekvésekből a politika és az azt kiszolgáló kritika nem kért.

A művészek részéről az új irányzatok kiszorítása pedig nem maradt reakció nélkül: vagy végleg felhagytak az alkotómunkával, vagy itt hagyták Magyarországot. Bár a rendszer által támogatott/befogadott képzőművészek egy idő után becsempészték az avantgárd néhány jellegzetességét munkáikba, ezekben mindig ott maradt egy hivatalos, fogyasztóbarát íz, ezért ez a megbélyegzett vonulat itthon csak elszórtan és tompítva tudott utat törni magának.

Játék, kíméletlen bírálat – happeninggel a rendszer ellen

A kiállítás kurátora, Hajdu István műkritikus a kora hetvenes évek képzőművészeti áramlatait és az itt kiállított műveket is három jellegzetes kategóriára osztotta.

Az egyik fő irányt azok a művészek képviselték, akik nem akarták elkerülni a politikát, hanem folyamatos interakcióban voltak vele. Játékos, ugyanakkor az uralkodó ideológiákat kíméletlenül bíráló, félig spontán, félig megtervezett happeningekkel és akciókkal vonták be a közönséget az alkotás folyamatába.

A második vonulat igyekezett kívülálló maradni, nem reagált direkt módon a politikai eseményekre, hanem távolságtartó iróniával közelített a világhoz. Nem támogatta és nem is támadta az establishmentet, a támadással ugyanis elismerte volna annak létezését. Nem tiltott és nem parancsolt, az underground a privát művészetben hitt.

A harmadik csoport szintén apolitikusnak indult, végül mégsem tudta elkerülni, hogy belefolyjon a politikába. Ők a Bauhaus elveit igyekeztek felhasználni ahhoz, hogy demokratizálják a művészetet.


„Mi van, kommunista vagy, a kurva anyád?!”

„Épp kiástam ezt a csillagot a Duna parton, amikor uszály érkezett a vízen. A fedélzetről egy matróz rám ordított. Mi van, kommunista vagy, a kurva anyád?!” Attalai Gábor élménye és a történetben szereplő, a Margitsziget lépcsőibe karcolt ötágú csillag fogadja a Centrális Galéria látogatóit a bejáratnál.

Később pedig kérdések, színek, repedezett mosolyok, radikalizálódás, sebek, Miki egér és plakátszínek, egy matchbox méretű világból kiemelt nő iskolacsengő-szerű mellel, térdünkig érő rózsafej, meleg kép vakoknak, önreflexió, lehetetlen művészetdefiníció. Mindenki másképp lát, látszólag nincs harmónia. A világ, amelybe belépünk, mégis egységes, s mindent összefog a fejünk fölött lógó felirat: „Semmi sem semmi”.

Performance 2008

Látunk meleg színeket, a képek mégis olykor olyan távoliak jelenünkhöz képest, hogy szürreálisnak tűnnek. A valódi szürreáliát azonban Altorjay Gábor performance-a hozta el. A kép: egy bácsi és egy néni a Centrális Galéria karzatáról próbál egy hangosbemondón keresztül bevonni embereket valamibe, aminek fél óra elteltével sem rajzolódik ki a célja, s totális érdektelenségbe fullad. Unalmas, nem jut el a közönséghez, nem inspirál játékra, hiányzik belőle a töltés. Az emberek nem reagálnak sem szóval, sem tettel, inkább az alkotások felé veszik az irányt, s a végén már az sem számít, hogy Altorjayék néhány forintért akarnak elárverezni egy ötezrest, ki tudja miért. ’68 nem halt meg, de megöregedett.

A kiállítás 2008. szeptember 9. és október 5. között látogatható.