Ribanc. Csúnya szó, azokat a nőket szoktuk így illetni, akiket nagyon meg akarunk sérteni. De valóban bántani kell őket? Tényleg a társadalom perifériájára kell taszítani, megvetni, és ha az utcán vérben fagyva találkoznánk velük, leköpve átlépni rajtuk? Ezt a kérdést boncolgatja a Bárka színház előadása, Gergye Krisztián által, Ágens: Kúrós versek című kötete alapján színpadra álmodva.
Tehát maga A nő. Egyes férfiak szerint minden nő az. Szerintem csak a csábítás elemi ösztöne az, ami megtévesztheti a másik nemet.
De akkor ki az, aki tényleg az, és mi által válik azzá?
Az előadásban válaszokat kaptunk, ami egy alaptényezőre vezethető vissza. Gyermekkori szexuális zaklatás, bántalmazás. Apuci vagy a nagybácsi vagy csak egy bácsi, szeret papás-mamást játszani, persze csak a kislányokkal. Vagy mivel a gyerek rossz, és nagyon rossz, meg kell büntetni, hiszen fegyelmet kell tartani, és a legegyszerűbb, leghatékonyabb és a legkielégítőbb módszer (mármint a szadista apának), ha elveri a popsiját. És egy életre megnyomorítja a lelkét.
Nem tudok és nem is akarok ennél finomabb, burkoltabb kifejezéseket használni, hiszen tudjuk, a kislányok elsődleges férfiélményét mindig az apakép határozza meg. Ezek a minták olyan mélyen rögzülnek, a tudatalattiban, hogy sokszor vissza sem követhetők, csak pszichoanalízis által. Ösztönösen azt keresi a nő, amilyen az apja volt. Ezt lehet tagadni, vitatkozni vele, de vagy azért keresi, mert pozitív élmény kötődik a szeretett férfihez, tehát A férfihez, vagy menekül a negatív elől, amit természetesen bevonz, így egész megnyomorított életében harcolhat a démonjaival.
Persze nem kell megrémülni, nem kilencvenpercnyi sokkot lehet látni a színpadon, hanem gondolatokat, más világokat, élményeket, amikkel általában nem foglalkozunk, csak legyintve betegesnek tartjuk. Elfeledkezve a dolgok emberi oldaláról. Hiszen valaminek történnie kell, kellett ahhoz, hogy egy kisfiúba, meleg fiúba, drogos és agresszív fiúba szeret bele egy nő. Vagy egy másik nőbe.
Valós fájdalom, igaz szerelem és létező problémák, melyről beszél, illetve táncol az előadás, gyönyörű mozdulatok, stilizált gesztusok, mély érzések, és gondolatok. Sorsok és élettragédiák a szexualitásba ágyazva. Elementáris erővel ragad magával a négy veszélyesen démonikus NŐ: Spolarics Andrea, Varga Anikó, Fekete Kata és Hajós Eszter levisznek a pokolba és otthagynak gondolkodni. A nézőtéren meg ott maradunk a hatás alatt és kétségbeesetten nézünk össze: ugye nincs ilyen? Ugye nem tudják, és ugye nem akarják a férfiak ilyen szinten kihasználni és megnyomorítani a nőket?
KEDVES FÉRFIAK, UGYE NEM?
