Először olvasható Simenon utolsó, 1972-ben írt Maigret-regénye magyarul. Ez már csak azért is örvendetes, mert ez a konyakban és pipafüstben érlelt kisregény a mester egyik legjobb krimije.
Az 1972-ben megírt hattyúdalban a felügyelő is a pályafutása befejezésén elmélkedik. A könyv egy tipikus zsarus életképpel indul, kedvenc felügyelőnk visszautasítja a rendőrprefektus ajánlatát, hogy vállalja el a Bűnügyi Rendőrség igazgatói posztját. A lokálokban és bisztrókban is otthonosan mozgó derék Maigret tudja, hogy a gáláns ajánlat gyakorlatilag az irodája falai közé zárná, és akkor nem ihat annyi calvadost, ánizslikőrt, vagy éppen sört, mint amennyit a terepszemlék alkalmával. Érdekes, hogy Simenon állandóan itatja hősét, de mégsem gondolnánk, hogy Maigret iszákos lenne, sőt, mindig jó modorú, és sosem veszíti el az eszét. Az ital csak afféle effekt, olyasmi, mint amikor a fehér garbós, verset szavaló színész kezébe cigarettát adott a hetvenes években az adásrendező, hogy tessék, most mondd az Íme, hát megleltem hazámat…
Maigret míg gondolkodik, vagy találkozik egy kis piti besúgójával, felhörpint egy italt, azaz: csinál valamit. Három éve van a nyugdíjig, szeretné azt az időt a Riccs-Raccs és a Csizmás Kandúr lokálokban, a nyirkos hajnali Szajna-parton tölteni, esze ágában sincs a pályája csúcsát jelentő igazgatói széket elfoglalni, hogy aztán csak aktákat tologasson, miközben helyszínelhet, amikor vízi hullát fényképezgetnek a kikötőkben.
Simenon Maigret szájába ad egy majdnem filozófiai értékű rendőrbölcsességét is: minden új nyomozás egy új világot tár fel. És ebben igazat kell adnunk a sármos francia nyomozónak. Minden házkutatás, minden revüöltöző egy-egy új világot nyit ki a sokat látott zsaruk előtt.
Egy gazdag, nercbundás nő kér bebocsátást a felügyelőhöz, majd hidegen közli: férje, Párizs egyik elsőszámú közjegyzője eltűnt. Lassan kiderül, hogy az eltűnt férj - aki Monsieur Charles néven ismert a lokálok girlandos világában- , legalább annyira bolondul a táncos lányokért, mint a nettó alkoholista, és teljességgel boldogtalan felesége a konyakért…
A regényben kivehető a párizsi burzsoázia diszkrét bája, a Bentley autók, a Lajos Fülöp stílusú bútorok, hatalmas szalonok és persze egy aranyberakásos 6.35-ös Browning. Ugyanakkor Simenon csak annyira rajzolja meg a díszletezést, hogy karakteresen párizsi regényt kapjunk, macskaköves utakkal, bárpillangókkal, szeszkazán futtatókkal. Nincs sok ideje a környezetrajzra.
Gérard Sabin-Levesque párizsi közjegyzője eltűnik, és a könyv felénél kiderül: meggyilkolták. A Szajnából húzza ki egy belga hajós, kiderül: egy súlyos tárggyal többször fejbe verték és szilánkosra tört a koponyája.
Ez a regény egyetlen ténylegesen brutális mozzanata, valójában egy magára hagyott feleség drámája és boldogtalansága az, ami rejtélyes a történetben. Illetve a felesége elől az éjszakába menekülő férj, aki kéthetente felszedett egy konzumnőt, de nem feltétlenül akart ágyba bújni vele, hanem azt szerette volna, ha eljátsszák, hogy ők boldog egy szerelmespár. Simenon megírhatta volna fő művét, de nem fejtette ki a regényben rejlő mélylélektani összefüggéseket, alapvetően a bűnügy felderítésére koncentrál. Persze, valahol igaza van, egy zsaru pragmatista, a nyomozási eredmények érdeklik, a lélektan csak a motiváció vonzatában érdekes. És különben is: Maigret a munka végén mennél hamarabb fel akarja hajtani a megérdemelt calvadost.
