Egy szál gitár s egy szenvedély – ennyi lenne a titok, ami kell egy zenéhez? Vagy még több valami? Nagy a várakozás bennem, szeretem azokat, akik a nagy elődök nyomdokába próbálnak lépni – Joan Baez, Bob Dylan, Simon és Garfunkel, Viszockij. Alacsony termetű, kis kalappal a fején, s megpendül az első dal.

A fesztiváldömpingek korában, ahol már nincs nyári szünet, mindig elgondolkozik az ember, mit hol és miért nézzen meg. Ez egyfelől jó, hogy ennyi minden terítéken van, s valóban próbára teszi a döntési képességeimet: mit nézzek meg? Való igaz, engem sokszor nem a főépület homlokzata érdekel, hanem a hátsó vagy oldalbejárat, nem a sugárutakon szeretek sétálni s felfedezni dolgokat, hanem a sikátorokban. Így volt s van ez a Zsidó Nyári Fesztivállal is.

Az évek óta nyár végén rendezett fesztivál – saját bevallása szerint – egy ismeretlenebb kultúrába invitálja a társadalom széles rétegeit. A több ezer éves zsidó kultúra bemutatása nem egyszerű dolog. Felöleli a művészeti ágakat valamennyi szintjében. A mega koncertek hangosságában meghallható-e egy ember s a gitárja? Ezért kuriózumok után kutatva mentem fel a Somogyi Béla utcai oldalbejáraton a Corvin-tetőre.

Vajon egy lepukkadt betontetőn, a több évtizedes sápadt téglákból pergedező, megkövesedett maltertől körülvéve lehet-e hangulatot csinálni? Enni, inni, beszélgetni sörrel, borral, kólával? Divatja van ennek manapság s ez jó dolog, egy lelkes csapatnak elfelejtett ledurrant helyeket odaadni, és birtokba venni – ezt csak támogatni tudom. Piros villanykörték s a Kaisers kancsó vigyorog rám, s a színpad felé - a tető telve van emberekkel, akik inkább nem nézők, de ott vannak. Lampionok egykedvűen himbálódznak az esti szellővel. Az első asztalnál ülök, a színpadon még alvó akusztikus gitár, magasított széknek dőlve.

Ma este Ran Cohen énekel. Róla annyit kell tudnunk, hogy először lép fel Budapesten. A története egyszerű, 79-ben Izraelben született, ott került 13 évesen hatása alá a Led Zeppelinnek, majd a Dire Staits-nek, a Guns N'Roses-nak. Együttest alapít, azután a szépművészet mellett a jazz zenéhez kezd vonzódni. 17 évesen tanít már, egyre inkább Amerikába menne tanulni, előbb azonban instruktor lesz Izraelben egy konzervatóriumban. New Yorkban tanul tovább a Berklee nyári programján vesz részt, ösztöndíjas lesz. Itt tanulhat John Pattituci-tól, Kenny Wessel-től, Chico Freeman-től. Egy év múlva saját triót alapít Antonio Miguellel, és Hiroyiku Matsuura-val, s itt is jelenik meg az első albumuk is. Hat évig élt ott, most Izraelben él.

Egy szál gitár s egy szenvedély – ennyi lenne a titok, ami kell egy zenéhez? Vagy még több valami? Nagy a várakozás bennem, szeretem azokat, akik a nagy elődök nyomdokába próbálnak lépni – Joan Baez, Bob Dylan, Simon és Garfunkel, Viszockij. Alacsony termetű, kis kalappal a fején, s megpendül az első dal.

Bevallom, nehéz ez, nem értek ivritül – bár szeretem ezt a nyelvet – s így nincs kapcsolatom a szövegekkel. Nincs verbum, marad így nekem a pszichikum, meg az individuum. A legnehezebb egy előadónak elfogadtatni magát, hogy tudja, a szövegeivel nem sokra megy, mert nem értik. Több kell, mint a kuriózum, háromszor annyi kell Őbelőle, oda kell tenni a bensőt, felrázni, ha kell, simogatni, megríkatni – azaz elő kell adni valamit! Kétségtelenül nagy tehetség. Nehezen kezdek mégis valamit azzal, ha egy előadónak minden számában (majdnem) kifejezéstelen arca van, tudom izgulás, meg nem sokan figyelnek, de én találkozni szeretnénk – vele. Még akkor is, ha ez egy különlegesen poétikus stílus, néha igényeltem volna „ránts már oda hozzád, Ran! A legtöbb ember tovább beszélgetett, néha a játékgépek hangjai adtak zavaróan kakofón háttérzenét, bár akkor tudtam volna elviselni, ha hangnemben lett volna. De nem. Olyasfajta zene ez az első perctől fogva, ami kávéházi muzsika a szó nemes értelmében. Én a lelkes kis rajongótábor kellős közepén azon gondolkodom, vajon ő a capuccino vagy a mellé felszolgált kis keksz. Desszert zene ez, egyéni hangvétellel, bár igen nehezen jön át ez a kofi-pub hangulat. Talán a hely miatt? Talán egy-két ismertebb nemzetközi slágert is oda kellet volna rakni, s akkor több láb dübörgött volna a tetőn. A dalok verzéje közé iktatott szólisztikus megnyilvánulásaiban érzem New Yorkot Tel Aviv-val (most ott él) találkozni. Kétségtelenül más kultúra ez, süteményzene, de én nem csak a sütit szeretem. Igazi izraeli íz a „Salom Jafa”, a Hello szépség című szerelmes dal, kis mosoly már van.

Egy Bob Dylan dallal indul meg valami fíling-motor, ez angolul hangzik, értem s érzem. Majd egy Stan Getz bossanova dal portugálul, igen, igen ez az, de még több kellett volna, te magad Ran! A majdnem másfél órában a legerősebb nekem mégis az epikus gitárjáték szöveg nélkül, rengeteg szűkített akkordjával ott van valami az ujjaiban, pereg-pereg, de nehezen szárnyalt. A tetőn az ember azt érzi, de jó lenne, ha katarzis-szárnyam nőne és felemelkednék. Most egy kicsit híján voltam ennek. Nem baj Ran, csak így tovább, jövőre veled - ugyanitt.