Az élet csodálatos – hát persze, hogy az, mondjuk ma, itt és most, de másnap meg persze hogy nem az. Aztán megint, aztán mégsem. Egyszer fenn, egyszer lenn. Minden attól függ, hol vagyunk éppen. De így kell ennek lenni?
„Az élet csodálatos. Nem mintha tényleg az volna, de én annak látom.”Pepín bácsi szavain nehéz lenne bővítenivalót találni, és szűkíteni sem érdemes. Nagyjából éppen annyi szóból áll, amennyit a gondolat igényel. Tökéletes kis kétsoros. Az élet csodálatos – hát persze hogy az, mondjuk ma, itt és most, de másnap meg persze hogy nem az. Aztán megint, aztán mégsem. Egyszer fenn, egyszer lenn. Minden attól függ, hol vagyunk éppen. De így kell ennek lenni? Nem lehetne valami állandó helyet elfoglalni, Pepín bácsiét mondjuk, ahonnan bármit látunk, mindig ugyanazt érezzük? Ahonnan mindig és mindenre kíváncsiak vagyunk, őszintén, tudva, hogy ezáltal a mi világunk is egyre csodálatosabb lesz?
- Hogy vagy?
- Köszönöm, jól.
Nagyjából idáig jutunk el, mert tovább nem is nagyon akarunk. Elvégre ki kíváncsi arra, hogy ez a „Köszönöm, jól…” valójában azt is jelentheti, hogy éppen szarul vagyok? Ki akarja ezt meghallani? Ki kíváncsi a bővítményeinkre? Maradjunk inkább az egyszerű, udvarias, tartalmat sem igénylő formulánál, kérdések és válaszok esetében egyaránt. Így mindenki jól jár, a kérdező megnyugodva továbbáll, a válaszoló pedig majd csak megoldja gondját-baját.
Holott ha ezen továbblépnénk, kiderülne elég sok minden. Leginkább az, hogy minden relatív, és hogy a dolgok önmagukban, bővítmények nélkül legtöbbször csak pontatlan tőszavakban adhatók tovább, amelyeknek jelentőségük és jelentésük alig van, vagy egészen más. A kérdező és a válaszoló esetében egyaránt. Ám ha az érdeklődés őszinte, hamar kiderülhet, hogy az udvariaskodó formula mögött valódi igény van a kimondásra, a megfogalmazásra, és nem biztos, hogy önző érdekből. Van úgy, hogy a kérdező valóban kíváncsi arra, hogy mi is zajlik a másikban. Mert ő is ember, a társunk, a barátunk, esetleg csak szegről-végről, de ha már odafordulunk hozzá, ha már megszólítjuk, nem illik azonnal magára hagyni. És ha szerencsénk van, a válasz nem egy önző, reánk zúdított kesergés lesz (néha azért azt is ki kell bírni), hanem egy igazi, tartalmas beszélgetés, ami által mindketten gazdagabbak leszünk: kérdező és válaszoló egyaránt. Nagyjából így kellene párbeszédelni, ha már nem elégszünk meg a magánnyal, hanem embertársaink közé keveredünk. És akkor, ha rögtön csodálatos nem is, de azért izgalmasabb lesz minden.
De mi manapság valahogy nem értjük ezt. Nem értjük, hogy minden ember egy-egy külön világ, és hogy ezen világok megismerése is alakítgatja a mi világunkat. Minél több embert megismerünk, minél több kérdést felteszünk és minél több válaszra odafigyelünk, annál nagyobb és teljesebb lesz a mi világunk is. Persze ez néha túl macerás, inkább marad az odavetett „Hogy vagy?”. És gyorsan tovább állunk.
- How do you do?
- How do you do?
És ennyiben maradunk. Bővítmények nélküli párbeszéd, amelynek csak formája van, tartalma nincsen. Kérdések, amelyekre nem várunk választ, és válaszok, amelyek nem mutatnak túl az eredetileg feltett kérdésen, sőt. Beszűkült találkozások. Legtöbbször ennyik vagyunk. Jól vagy szarul. Mik vagy muk. Nem szeretünk bővíteni, ez van. Pontosabban szeretnénk, de tudjuk, érezzük, hogy a másik úgysem kíváncsi rá. Örülhetünk, ha az alany érdekli őt, legalább tárgyként. Pedig a bővítmények lehetnek KÖZÖSEK is, ha odafigyelünk rájuk, és az nem rossz érzés.
Talán majd október harmadikán. Vagy akkor sem. Meglátjuk. Lehetőség ez is. Ha minden alany magával hoz egy kevéske bővítményt, egy csipet „felesleget”, és azt megosztja velünk, az máris jó lesz valamire. Ahogyan mondani szokás: „Az igazi kényszer sohasem a hiány betöltése, hanem a felesleg elajándékozása.”