Vannak, akik a hatodik ikszen túl a hátsó kertben nyesegetik a rózsatöveket, mások utolsó utáni újjáalakuló búcsúkoncerteken alázzák porig egykori dicső hírnevüket, de akad egy-két fehér holló, aki még ilyenkor is képes olyan szintet hozni, mint fiatal korában, pedig a biológia törvényei szerint már életben sem szabadna lennie.
Motörhead (b-j): Mikkey Dee, Lemmy, Phil Campbell
Akik még mindig Eddie Clarke-ért és Phil Taylorért sírnak, azok számára azért megfontolásra ajánlott, hogy Phil Campbell gitáros 24, Mikkey Dee dobos pedig 16 éve küzd már a főnök oldalán, ami jóval több annál, mint amit a habzó szájjal emlegetett aranykor muzsikusai töltöttek el Lemmy mellett. Vagyis egy teljesen összeérett, egymás minden rezdülését ismerő és azokból könyvként olvasó zenei egységről beszélhetünk.
„Vannak, akik azzal jönnek oda hozzám, hogy olyasmiket kellene játszanunk ma is, mint az Overkill. Könyörgöm, hallgassa már meg mindenki az Overkillt: de hát az kibaszott lassú! Olyan lassan én már nem is tudok játszani!”
LemmyAmi az aktuális lemezt illeti, a Motörizer az erősebb összeállítások közé tartozik, de igazából elég nehéz megfogalmazni, mitől is karakteresebb egyik Motörhead korong a másiknál. Szintén közkeletű tévhit, hogy Lemmy és bűntársai 1975 óta ugyanazt az öt kvintet reszelik más sorrendben és tempóban, de ez is csak annyiban felel meg a valóságnak, hogy a stílus összekeverhetetlenül markáns, és valóban léteznek berögzült panelek. Az eszetlen változást, divathullámokhoz történő igazodást mások legtöbbször fejlődésként akarják eladni, a Motörhead azonban felvállaltan Motörhead, ehhez a mogorva, mocskos rock’n’rollhoz értenek, méghozzá a világon bárkinél jobban, és tökéletesen tisztában is vannak ezzel. Vagyis épp olyan értelmetlen csukott szemmel, tarkón összekulcsolt kézzel a „fejlődés” és „újdonság” varázsigéket zsolozsmázni náluk, mint az AC/DC esetében. Ezek a csapatok már megtették spanyolviaszfeltalálásilag, amit megkövetelt tőlük a haza, innentől kezdve tulajdonképpen már a puszta létezésük is bónusz, pláne az, hogy országút-öregen is ilyen színvonalú albumokat képesek leszállítani.
Az előző, 2006-os Kiss Of Death-hez képest egyértelműen ragadósabbak, összefogottabbak a dalok, talán lendületesebb, marconább az összkép is, de nagyon lényeges különbségekre azért nem kell számítani. Ez itt még mindig a bibircsókos és az ő agyig betorzított Rickenbacker basszusgitárja, a háttérben a mániákus Mikkey Dee lélegzetelállító dobjátékával és Campbell dúdolhatóan dallamos, ízes szólóival. Vannak pörgősebb, gyorsabb témák, mint például a nyitó Runaround Man, netán a Rock Out, ami majdhogynem konkrétan az Ace Of Spades örökbecsű alapjait veszi kölcsön, de akadnak Motörhead-mércével mérve kimondottan slágeres darabok is, mint például a Lemmy acapella (!) bevezetőjével indító English Rose vagy a zsíros, dögös Back On The Chain.
Ha bírod a Motörheadet, ez is tetszeni fog, ha nem, akkor nyilván nem 2008-ban fognak meggyőzni, ha pedig nem ismered őket, sürgősen itt az ideje bepótolni a mulasztást – akár a Motörizerrel is. Egy csomó régi nagy bandánál komplett ideológiát kell gyártani ahhoz, miért is jó az aktuális új album, Lemmyéket viszont mindenféle felesleges rizsa vagy „nagyszerű, de…” nélkül is ugyanúgy lehet szeretni, mint bármikor korábban.
A MOTÖRHEAD ÖT NAGY PILLANATA
Overkill (1979) – az első mágikus Motörhead lemez, ami még őrzött némi drogos pszichedeliát Lemmy múltjából. Az Overkill, a Stay Clean, a No Class vagy a Metropolis olyan súlyos rock’n’roll zene volt, amilyet korábban soha senkitől nem lehetett hallani, és egyből el is helyezte a térképen a csapatot. Lemmy ekkoriban több közösséget érzett a Sex Pistolsszal vagy a Damned-del, mint a heavy metal vonal képviselőivel, ahová besorolták őket. „Csak azért nem punkként emlegettek minket, mert hosszú volt a hajunk”, vallja a mai napig.
Ace Of Spades (1980) – a legklasszikusabb Motörhead lemez, ami egyetlen gyűjteményből sem hiányozhat, első pillanatától fogva az utolsóig száz százalék felpumpált rockzene: Ace Of Spades, (We Are) The Road Crew, Love Me Like A Reptile, The Chase Is Better Than The Catch – ha nem ismered őket, nem kérdés, hogy itt kell kezdened a barátkozást.
No Sleep ’til Hammersmith (1981) – az első és egyetlen angliai listavezető Motörhead nagylemez, dacára annak, hogy nem stúdióanyag, hanem a londoni Hammersmith Odeonban felvett koncertalbum – igaz, annak az egyik legjobb és legkerekebb, amit csak valaha is kiadtak. A tervek szerint eredetileg dupla lett volna, de az ötletet végül elvetették. Lemmy: „Innen már csak lefelé vezetett az út.”
1916 (1991) – a feltámadás Motörhead lemeze; a Sony istállójából, új kaliforniai bázisáról kiindulva Lemmy mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy egy évtizeddel a fénykor után is számolni kell velük. A mocskos rock’n’roll döngetések mellé bizarr, szíven ütő kísérletek vegyültek a horrorisztikus Nightmare / The Dreamtime, a Love Me Forever power-ballada és a somme-i csatáról szóló címadó dal révén.
Inferno (2004) – Lemmy ugyan már 59. életévét taposta, amikor készült, de kétségtelen, hogy ezen az albumon minden együtt volt, amitől a Motörhead csak valaha is híres és hírhedt lett. Az idő igazságot szolgáltatott a bandának: habár a slágerlisták élbolyától régen elbúcsúztak, a legnagyobb rockfesztiválok főzenekaraként a világ minden tájékán tízezrek ünneplik őket.
Overkill (1979) – az első mágikus Motörhead lemez, ami még őrzött némi drogos pszichedeliát Lemmy múltjából. Az Overkill, a Stay Clean, a No Class vagy a Metropolis olyan súlyos rock’n’roll zene volt, amilyet korábban soha senkitől nem lehetett hallani, és egyből el is helyezte a térképen a csapatot. Lemmy ekkoriban több közösséget érzett a Sex Pistolsszal vagy a Damned-del, mint a heavy metal vonal képviselőivel, ahová besorolták őket. „Csak azért nem punkként emlegettek minket, mert hosszú volt a hajunk”, vallja a mai napig.
Ace Of Spades (1980) – a legklasszikusabb Motörhead lemez, ami egyetlen gyűjteményből sem hiányozhat, első pillanatától fogva az utolsóig száz százalék felpumpált rockzene: Ace Of Spades, (We Are) The Road Crew, Love Me Like A Reptile, The Chase Is Better Than The Catch – ha nem ismered őket, nem kérdés, hogy itt kell kezdened a barátkozást.
No Sleep ’til Hammersmith (1981) – az első és egyetlen angliai listavezető Motörhead nagylemez, dacára annak, hogy nem stúdióanyag, hanem a londoni Hammersmith Odeonban felvett koncertalbum – igaz, annak az egyik legjobb és legkerekebb, amit csak valaha is kiadtak. A tervek szerint eredetileg dupla lett volna, de az ötletet végül elvetették. Lemmy: „Innen már csak lefelé vezetett az út.”
1916 (1991) – a feltámadás Motörhead lemeze; a Sony istállójából, új kaliforniai bázisáról kiindulva Lemmy mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy egy évtizeddel a fénykor után is számolni kell velük. A mocskos rock’n’roll döngetések mellé bizarr, szíven ütő kísérletek vegyültek a horrorisztikus Nightmare / The Dreamtime, a Love Me Forever power-ballada és a somme-i csatáról szóló címadó dal révén.
Inferno (2004) – Lemmy ugyan már 59. életévét taposta, amikor készült, de kétségtelen, hogy ezen az albumon minden együtt volt, amitől a Motörhead csak valaha is híres és hírhedt lett. Az idő igazságot szolgáltatott a bandának: habár a slágerlisták élbolyától régen elbúcsúztak, a legnagyobb rockfesztiválok főzenekaraként a világ minden tájékán tízezrek ünneplik őket.
