A Metallica új albuma, a Death Magnetic nem az évtized Master Of Puppets-a, de a világ leghatalmasabb rockbandája pszichoterapeuták között megírt és felvett eszetlen, sehová sem vezető csapkodás helyett végre ismét egy vállalható lemezzel rukkolt elő.
Vajon milyen lehet, amikor valaki minden álmát megvalósította, és elérte azt a szintet a szakmájában, ahonnan egyszerűen nincs feljebb? Az egyik oldalról bizonyára felemelő és a pórias halandó számára elképzelhetetlen, abban azonban többé-kevésbé kiegyezhetünk, hogy ha zenéről van szó, az ilyen világuraló előadók újabb keletű lemezeit nem túl izgalmas hallgatni. Legyen szó a Rolling Stonesról, a U2-ról, a Bon Joviról, az Aerosmithről vagy bárki más, hozzájuk hasonló mega-giga-terra-satöbbi sztárról, mindegyikükre jellemző, hogy egy szinten átlendülve mintha elfogyott volna a muníció, a világmegváltás helyett pedig megérkeztek a kedves, aranyos, de nem korszakalkotó lemezek. Ez persze legalább annyira betudható az életkornak is, mint a mamutbandák magányosságának, annak, hogy az ő szintjükről már nincs nagyon hová lépni.
James Hetfield
A Metallica némileg kakukktojásnak számít ebben az illusztris társaságban, rájuk ugyanis sok mindent lehetett mondani az elmúlt 5-12-17 évben – a megfelelő időpontot mindenki válassza ki annak megfelelően, melyik lemezüknél haragudott meg rájuk először – , de azt semmiképpen, hogy belesimultak volna valamiféle szürke, a végtelenben buddhisztikusan lebegő masszába. Sőt, a zenekar történetének legsúlyosabb krízisidőszakát feldolgozó 2003-as St. Anger album olyan szinten osztotta meg egyébként igen lojális törzsközönségüket, mint előtte egyetlen másik produktumuk sem. A hullámverés méretére jellemző, hogy a rajongók a mai napig késhegyig menő vitákat folytatnak arról, vajh’ az évtized legzseniálisabb munkája volt-e ez a furcsa anyag, vagy egy teljesen kiégett, önnön súlya alatt nyögő, az életéért küzdő monstrum kétségbeesett kísérlete a levegővételre (jelen sorok írója szilárdan hisz az utóbbi verzióban, de ez most kevésbé lényeges).
Hátraarc?
A St. Anger kiadása óta sok minden megváltozott: a Metallica minden jel szerint maga mögött hagyta démonait, legyen szó alkoholról vagy belső feszültségekről. Aki látta őket az utóbbi években, az tudhatja, hogy koncerten megint egészen elsöprő formát hoznak, ráadásul megőrizték hihetetlen flexibilitásukat is. Mi mással is magyarázható, hogy az a banda, amely korábban a legvadabban rohant neki az internetes letöltéseknek, most saját maga szivárogtatja ki a hivatalos megjelenés előtt majdnem két héttel a teljes lemezanyagot egy igen nehezen hihető dajkamese – egy francia lemezboltban tévedésből előbb kezdték el árusítani – kíséretében? De ez csak egy példa a sok közül, a lényeg, hogy James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett és legújabb társuk, Robert Trujillo ismét itt vannak közöttünk, és munkájuk végeredménye vállalható. Nem világmegváltó csoda, de azt már nem is tőlük kell remélni – arra ott volt a Ride The Lightning és a Master Of Puppets – , mint ahogyan eléggé nyilvánvaló az is, hogy vastagon a negyvenes éveikben járó családapáktól egy olyan definitív, jó értelemben vett heavy metal slágergyűjtemény sem várható, mint az 1991-es fekete album.
Lars Ulrich
Hetfield és a rockszakma egyik legnagyobb dumagépe, a médiamanipulátor Lars Ulrich persze előszeretettel emlegetik a ’80-as évek Metallica albumait a Death Magnetic kapcsán – nem volt ez mindig így… – , de velük ellentétben én még csak azt sem mondanám, hogy ez az album stílusát tekintve a régiek közé passzol. Közös pontok persze akadnak, szép számmal találhatunk például gyors, thrashesen szögelős tempókat – húsz év óta a legtöbbet Metallica lemezen –, hosszúak, összetettek a dalok, de totális hátraarcról nincs szó: ha kissé erőltetett hasonlattal akarnánk leírni az összhatást, az néha olyan, mintha a spermafoltos Load-korszakban próbáltak volna meg lemezt csinálni az …And Justice For All stílusában. Ez azonban csak egy benyomás, másnak nyilván nem ez ugrik majd be. A gitárok hangzása és hangolása mindenesetre néhol tényleg kísértetiesen megidézi a visszasírt régi érát, és ez már egy jó pont lesz minden Metallica fannál, mint ahogyan a St. Angeren megismert olajoshordó-szerű dobhangzás nyugdíjazása is. A Rick Rubin – lásd még Slayer, Danzig, System Of A Down satöbbi – producerelte lemez végleges verziója dinamikusan, erőteljesen is szól, bár Lars Ulrich kissé megint túlhangsúlyozott dobsoundja nyilván ugyanúgy megosztja majd a híveket, mint általában.
Aránytévesztés
Négy-öt hallgatás előtt nem érdemes végleges véleményt alkotni a lemezről, mert legalább ennyi kell neki ahhoz, hogy összeálljon. Ennek egyik oka, hogy nem aprózták el a dolgokat, tényleg ott egy csomó finomság a háttérben, és ami az elején értelmetlen, a semmiből semmibe rohanó riffelésnek tűnik némi kis dobolással a tetejében, ott egy idő után előbújik a lényeg. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy Rubin nem szóratott ki velük egy csomó mindent, amit ki kellett volna: ha valaki, hát a Metallica aztán tudja, hogy a zenét nem kilóra mérik, és attól nem feltétlenül lesz több egy dal, ha hosszabb. Márpedig egyszerűen képtelenek röviden fogalmazni, mindössze egyetlen szám van 6 perc alatt, a többi átlaga 7-8 perc körül mozog. Ez önmagában nem lenne baj, de itt néhol határozottan az az ember érzése, hogy nyugodtan lehetett volna még rövidíteni a szerzeményeken. A nyitó That Was Just Your Life – The End Of The Line kettős vagy a beindulós, húzós The Judas Kiss úgy jók, ahogy vannak, ezek talán a legütősebb friss nóták, az első single The Day That Never Comes azonban egyenesen üvölt egy alapos megvágás után. Utóbbinál az egyértelmű Fade To Black és One áthallások sem igazán szerencsések (a videoklip meg pláne nem az, de ez más lapra tartozik).
Egy másik neuralgikus pont a The Unforgiven III (!) – itt ugye már a második részt sem kellett volna elkövetni, ez még jobb is annál, a cím azonban gáz, és a Load-Reload testvérpár hangulatát idéző lassabban radírozó, kimértebb dal is jóval hosszabb a kelleténél, ráadásul beleszuszakolnak némi nagyzenekari fűszert is, ami finoman szólva is felesleges és roppant erőltetett. A 10 perchez közelítő Suicide & Redemption instrumentális nyilván nem egy Orion, bár a maga módján ez is kellemes, de lehetett volna nyesni belőle egy kicsit. Hogy a fentiekkel ellentétben a legrövidebb dalba is belekössek, a záró My Apocalypse valahogy nem áll össze: hiába ez a leggyorsabb Metallica szám 1988 óta, mégis olyan érzést kelt, mint valami Anthrax utánérzés. A jobb Metallica kópiabandák játszottak annak idején ilyen színvonalú dalokat.
Ami a többi számot illeti, rendben van a lemez, fülbe ragadnak a refrének, bólogatsz a kalapálós, tika-tikás tempókra és az azokat oldó doomosan hömpölygő gitárokra. Kirk Hammett is jókat és főleg sokat szólózik, hol régi tekerős-villantós önmagát, hol a ’90-es évek pszichedeliával vastagon átitatott, szétpedálozott betéteit megidézve. James Hetfield is jóval kevésbé hamis, mint legutóbb, bár néhol még mindig túlterjeszkedik a saját adottságain, és a jelek szerint senki sincs a közelben, aki meg merné neki mondani, hogy ezt és ezt nem kellene. Érdemes figyelni Trujillóra is a háttérben, mert igen ízes dolgokat penget.
Fél évtized várakozás után megkaptuk tehát a Death Magneticet. Nem hibátlan, távolról sem nevezhető grandiózus comebacknek, és nyilvánvalóan a nyomába sem lép a klasszikus Metallica albumoknak, de a maga gyengéivel együtt is simán szerethető, jól hallgatható lemez. A St. Anger – Some Kind Of Monster film alulmúlhatatlan párosa után határozottan örömteli az összkép.
Metallica 2008 (b-j): James Hetfield énekes/gitáros, Kirk Hammett gitáros, Lars Ulrich dobos, Robert Trujillo basszusgitáros
A GARÁZSBÓL A CSÚCSRA
Kill ’em All (1983) – négy alig huszonéves, tejfelesszájú kaliforniai muzsikus a Black Sabbath, a Motörhead, a Venom és társaik befolyása alatt legyárt valami olyat, amiről akkoriban alighanem még ők sem gondolják, hová vezet majd. A The Four Horsemennel, a No Remorse-szal, a Whiplash-sel és a Seek & Destroy-jal megszületik a thrash metal, a Metallica azonnal a rajongók kedvenc csapata lesz, amolyan „közülünk valóak” alapon: mindenféle médiatámogatás nélkül több mint 300 ezer lemezt adnak el az év végéig, ami független produkciótól elképesztő sikernek számít.
Ride The Lightning (1984) – miközben a Metallica és a Slayer nyomdokain követők egész serege száll be a „ki játszik gyorsabban?” versenybe, a Lars Ulrich szülőhazájában, Dániában stúdiózó csapat a lassabb, strukturáltabb dalok, az összetettebb szerzemények felé fordul, és ugyan nagy meglepetést okoznak ezzel – különös tekintettel a Fade To Black power-balladára vagy a 9 perces, instrumentális The Call Of Ktulura – , a reakciók euforikusak: az anyagot már viszonylag kis idő után is az évtized egyik legjobb lemezeként emlegetik. Nem kérdés, hogy csupán idő kérdése, és a világ tetejére kerülnek majd.
Master Of Puppets (1986) – a mindent eldöntő harmadik lemez mindent el is dönt: Ozzy Osbourne vendégeként a négyes az amerikai arénákban játszik, és videoklip és rádiós sugárzás nélkül is platinalemezt faragnak az albumból. A sikertől megrészegült zenekart az év szeptemberében szörnyű tragédia sújtja: Cliff Burton basszusgitáros, a csapat egyik kreatív agya, a fejlődés egyik motorja a turnébusz balesetekor szörnyethal. Némi megtorpanást követően Jason Newsteddel folytatják a koncertezést. James Hetfield: „Cliff szétrúgta volna a seggünket, ha pont itt abbahagyjuk.”
The $5.98 EP: Garage Days Re-Revisited (1987) – Jason Newsted egy címéhez méltóan garázsos körülmények között rögzített feldolgozás-minialbumon debütál a Metallica tagjaként. A címbe foglalt szabott ár a zenekar rajongókkal szembeni lojalitásának ékes bizonyítéka volt; az EP-t az első szériákat követően nem nyomták újra, így a rajongók féltve vadászott kincsévé vált.
…And Justice For All (1988) – a Metallica kicsit a zenészkollégáknak is bizonyítani akar ezzel az irgalmatlanul komplex, rétegzett, pengeéles elmével megírt thrash/power monolittal, de nyert ügyük van: habár az új tag basszusgitárját jóformán nem is hallani a száraz keverésnek köszönhetően, a hosszú, epikus dalok a szakmát és a közönséget is lenyűgözik. Első klipjük, a One az MTV vad rotációjába kerül, turnéjuk világszerte stadionokat tölt meg. Magyarországi állomás: szeptember 11., MTK Stadion. Az év röheje, amikor a Grammyt nem ők, hanem a veterán Jethro Tull kapja – a hard rock/heavy metal kategóriában…
Metallica (1991) – mivel az …And Justice For All technikássága aligha fokozható, a zenekar a Bon Jovi és a Mötley Crüe korábbi producerével, Bob Rockkal az egyszerűbb, letisztultabb formák felé fordul: hagyományos, verze-refrén szerkezetű, dallamosabb új szerzeményeik sok régi rajongót megijesztenek, a csatát azonban ismét ők nyerik meg. A sikerdalok – Enter Sandman, Sad But True, Nothing Else Matters, The Unforgiven, Wherever I May Roam – hátán száguldó lemez gyakorlatilag a világ összes országában a listák élére kerül, és mire két év múlva befejezik a monstre földkörüli turnékat, nem kérdés, hogy a Guns N’ Roses mellett ők a bolygó leghatalmasabb rockzenekara. Magyarországot kétszer érintik: 1991. augusztus 22-én a Népstadionban játszanak a Monsters Of Rock fesztiválturnén, 1993. június 9-én pedig ismét az MTK Stadion a helyszín. A „fekete album” azóta is a legkelendőbb catalog lemezek egyike, világszerte körülbelül 25 millió példányban kelt el, amihez minden évben további százezrek jönnek.
Live Shit: Binge And Purge (1993) – a világ legnagyobb heavy metal bandájához csakis a világ leggigantikusabb koncertanyaga passzolt: a box set három CD-t és két videokazettát rejtett számos extra ráadásrelikvia mellett. A Metallica kikezdhetetlen státuszát jellemzi, hogy még ez a méregdrága csomag is az amerikai listák 26. helyén nyit.
Load (1996) – hosszú kiéheztetést követően érkezik a folytatás Bob Rockkal, a reakciók azonban még vegyesebbek, mint legutóbb: a zenekar hangzása tovább rockosodik, de a tábor alighanem könnyebben viselné az itt-ott egyenesen bluesos, countrys kísérleteket, ha a tagok – Lars Ulrich-hal az élen – nem tagadnák meg úton-útfélen a régi zenei vonalat. A korábban megrögzötten image-mentes csapat hirtelen felvállalt arculata is sok vitát vált ki a rövid hajakkal és a szivaros, atlétatrikós hangulatfotókkal, akárcsak az, hogy az alternatív Lollapalooza fesztiválturnéval indulnak neki Amerikának. Az albumból helyből több mint 10 millió példány fogy, de összességében kisebbet robban a vártnál.
Reload (1997) – a Loaddal egyszerre felvett dalok gyűjteménye, ahogy ők mondják, „nem a hetedik Metallica album, hanem a hatodik lemez második része.” Mint minden folytatás, ez sem a legmeggyőzőbb: a szakma és a közönség lelkesedése visszafogottabb, mint valaha, Marianne Faithfull lalalázása a The Memory Remains című dalban különösen sok rajongót riaszt el örökre a bandától, de a The Unforgiven II is bicskát nyit a hívek egy részének zsebében. Az eladások csökkennek, de az albumot még így is 9 millióan illesztik a polcukra.
Garage Inc. (1998) – a zenekar érzi, hogy vissza kell adni a tábor hitét, ezért ismét kiadja a beszerezhetetlen 5.98 EP-t, hozzácsatolva összes korábbi feldolgozásukat és egy teljes lemeznyi újonnan rögzítettet. A régisulis hard rock és heavy metal dalok mellé olyan meglepő átértelmezések is kerülnek, mint Nick Cave vagy a Lynyrd Skynyrd szerzeményei. A visszhang pozitív, ám 1999. június 3-án, az MTK Stadionban a magyar közönség számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nincs minden rendben: a forma széteső és enervált.
S&M (1999) – a Michael Kamen és egy szimfonikus zenekar segítségével rögzített speciális albumról megoszlanak a vélemények: az ötlet nem új, a kivitelezés pedig a régi dalok esetében legtöbbször furcsa. A következő év során a zenekar háborúba száll az internetes fájlcserélő Napster és felhasználói ellen, amivel ismét magára haragítja a tábor egy tekintélyes részét, az év vége felé pedig egy komoly személyes problémákat sejtető négyes Playboy-interjúval robban a bomba. 2001 elején Jason Newsted egy hátsérülésre hivatkozva kilép a csapatból. Az év őszén James Hetfield elvonókúrára vonul, hogy megszabaduljon régre visszanyúló alkoholizmusától. A zenekar a tönk szélére kerül, senki sem tudja, lesz-e folytatás.
St. Anger (2003) – az előzetes beharangozások a súlyos vonalhoz való visszatérésről szólnak, a végeredmény azonban soha korábban nem hallott mértékben osztja meg a híveket: a Bob Rock felbasszusgitározta lemez egy teljesen szétesett, önmagából kifordult, csapkodva dühöngő, hisztérikus zenekart mutat, a korábbi koncentrált súlyosságnak nyoma sincs, és a gitárszólók is nyomtalanul eltűnnek. Az új bőgőssel, Robert Trujillóval megerősödött banda azonban ismét egy jókedvű, energikus zenekar formáját mutatja élőben. A lemez 30 országban nyit a listák első helyén, majd gyorsan eltűnik az élmezőnyből, koncertfronton azonban a Metallica erősebb, mint valaha: ezen még a Some Kind Of Monster című dokumentumfilm sem tud rontani, ami a St. Anger zenekari pszichoterápiával egybekötött felvételeit mutatja be.
Death Magnetic (2008) – Rick Rubin produceri irányítása alatt, Robert Trujillo bevonásával a tempók ismét felgyorsulnak, a régi logóval együtt visszatérnek a többkörös gitárszólók, a tagok a ’80-as évek lemezeit emlegetik az új dalok kapcsán. A kezdeti visszajelzések ismét vegyesek, de sokkal pozitívabbak, mint legutóbb. A siker szokás szerint most is borítékolható.
Kill ’em All (1983) – négy alig huszonéves, tejfelesszájú kaliforniai muzsikus a Black Sabbath, a Motörhead, a Venom és társaik befolyása alatt legyárt valami olyat, amiről akkoriban alighanem még ők sem gondolják, hová vezet majd. A The Four Horsemennel, a No Remorse-szal, a Whiplash-sel és a Seek & Destroy-jal megszületik a thrash metal, a Metallica azonnal a rajongók kedvenc csapata lesz, amolyan „közülünk valóak” alapon: mindenféle médiatámogatás nélkül több mint 300 ezer lemezt adnak el az év végéig, ami független produkciótól elképesztő sikernek számít.
Ride The Lightning (1984) – miközben a Metallica és a Slayer nyomdokain követők egész serege száll be a „ki játszik gyorsabban?” versenybe, a Lars Ulrich szülőhazájában, Dániában stúdiózó csapat a lassabb, strukturáltabb dalok, az összetettebb szerzemények felé fordul, és ugyan nagy meglepetést okoznak ezzel – különös tekintettel a Fade To Black power-balladára vagy a 9 perces, instrumentális The Call Of Ktulura – , a reakciók euforikusak: az anyagot már viszonylag kis idő után is az évtized egyik legjobb lemezeként emlegetik. Nem kérdés, hogy csupán idő kérdése, és a világ tetejére kerülnek majd.
Master Of Puppets (1986) – a mindent eldöntő harmadik lemez mindent el is dönt: Ozzy Osbourne vendégeként a négyes az amerikai arénákban játszik, és videoklip és rádiós sugárzás nélkül is platinalemezt faragnak az albumból. A sikertől megrészegült zenekart az év szeptemberében szörnyű tragédia sújtja: Cliff Burton basszusgitáros, a csapat egyik kreatív agya, a fejlődés egyik motorja a turnébusz balesetekor szörnyethal. Némi megtorpanást követően Jason Newsteddel folytatják a koncertezést. James Hetfield: „Cliff szétrúgta volna a seggünket, ha pont itt abbahagyjuk.”
The $5.98 EP: Garage Days Re-Revisited (1987) – Jason Newsted egy címéhez méltóan garázsos körülmények között rögzített feldolgozás-minialbumon debütál a Metallica tagjaként. A címbe foglalt szabott ár a zenekar rajongókkal szembeni lojalitásának ékes bizonyítéka volt; az EP-t az első szériákat követően nem nyomták újra, így a rajongók féltve vadászott kincsévé vált.
…And Justice For All (1988) – a Metallica kicsit a zenészkollégáknak is bizonyítani akar ezzel az irgalmatlanul komplex, rétegzett, pengeéles elmével megírt thrash/power monolittal, de nyert ügyük van: habár az új tag basszusgitárját jóformán nem is hallani a száraz keverésnek köszönhetően, a hosszú, epikus dalok a szakmát és a közönséget is lenyűgözik. Első klipjük, a One az MTV vad rotációjába kerül, turnéjuk világszerte stadionokat tölt meg. Magyarországi állomás: szeptember 11., MTK Stadion. Az év röheje, amikor a Grammyt nem ők, hanem a veterán Jethro Tull kapja – a hard rock/heavy metal kategóriában…
Metallica (1991) – mivel az …And Justice For All technikássága aligha fokozható, a zenekar a Bon Jovi és a Mötley Crüe korábbi producerével, Bob Rockkal az egyszerűbb, letisztultabb formák felé fordul: hagyományos, verze-refrén szerkezetű, dallamosabb új szerzeményeik sok régi rajongót megijesztenek, a csatát azonban ismét ők nyerik meg. A sikerdalok – Enter Sandman, Sad But True, Nothing Else Matters, The Unforgiven, Wherever I May Roam – hátán száguldó lemez gyakorlatilag a világ összes országában a listák élére kerül, és mire két év múlva befejezik a monstre földkörüli turnékat, nem kérdés, hogy a Guns N’ Roses mellett ők a bolygó leghatalmasabb rockzenekara. Magyarországot kétszer érintik: 1991. augusztus 22-én a Népstadionban játszanak a Monsters Of Rock fesztiválturnén, 1993. június 9-én pedig ismét az MTK Stadion a helyszín. A „fekete album” azóta is a legkelendőbb catalog lemezek egyike, világszerte körülbelül 25 millió példányban kelt el, amihez minden évben további százezrek jönnek.
Live Shit: Binge And Purge (1993) – a világ legnagyobb heavy metal bandájához csakis a világ leggigantikusabb koncertanyaga passzolt: a box set három CD-t és két videokazettát rejtett számos extra ráadásrelikvia mellett. A Metallica kikezdhetetlen státuszát jellemzi, hogy még ez a méregdrága csomag is az amerikai listák 26. helyén nyit.
Load (1996) – hosszú kiéheztetést követően érkezik a folytatás Bob Rockkal, a reakciók azonban még vegyesebbek, mint legutóbb: a zenekar hangzása tovább rockosodik, de a tábor alighanem könnyebben viselné az itt-ott egyenesen bluesos, countrys kísérleteket, ha a tagok – Lars Ulrich-hal az élen – nem tagadnák meg úton-útfélen a régi zenei vonalat. A korábban megrögzötten image-mentes csapat hirtelen felvállalt arculata is sok vitát vált ki a rövid hajakkal és a szivaros, atlétatrikós hangulatfotókkal, akárcsak az, hogy az alternatív Lollapalooza fesztiválturnéval indulnak neki Amerikának. Az albumból helyből több mint 10 millió példány fogy, de összességében kisebbet robban a vártnál.
Reload (1997) – a Loaddal egyszerre felvett dalok gyűjteménye, ahogy ők mondják, „nem a hetedik Metallica album, hanem a hatodik lemez második része.” Mint minden folytatás, ez sem a legmeggyőzőbb: a szakma és a közönség lelkesedése visszafogottabb, mint valaha, Marianne Faithfull lalalázása a The Memory Remains című dalban különösen sok rajongót riaszt el örökre a bandától, de a The Unforgiven II is bicskát nyit a hívek egy részének zsebében. Az eladások csökkennek, de az albumot még így is 9 millióan illesztik a polcukra.
Garage Inc. (1998) – a zenekar érzi, hogy vissza kell adni a tábor hitét, ezért ismét kiadja a beszerezhetetlen 5.98 EP-t, hozzácsatolva összes korábbi feldolgozásukat és egy teljes lemeznyi újonnan rögzítettet. A régisulis hard rock és heavy metal dalok mellé olyan meglepő átértelmezések is kerülnek, mint Nick Cave vagy a Lynyrd Skynyrd szerzeményei. A visszhang pozitív, ám 1999. június 3-án, az MTK Stadionban a magyar közönség számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nincs minden rendben: a forma széteső és enervált.
S&M (1999) – a Michael Kamen és egy szimfonikus zenekar segítségével rögzített speciális albumról megoszlanak a vélemények: az ötlet nem új, a kivitelezés pedig a régi dalok esetében legtöbbször furcsa. A következő év során a zenekar háborúba száll az internetes fájlcserélő Napster és felhasználói ellen, amivel ismét magára haragítja a tábor egy tekintélyes részét, az év vége felé pedig egy komoly személyes problémákat sejtető négyes Playboy-interjúval robban a bomba. 2001 elején Jason Newsted egy hátsérülésre hivatkozva kilép a csapatból. Az év őszén James Hetfield elvonókúrára vonul, hogy megszabaduljon régre visszanyúló alkoholizmusától. A zenekar a tönk szélére kerül, senki sem tudja, lesz-e folytatás.
St. Anger (2003) – az előzetes beharangozások a súlyos vonalhoz való visszatérésről szólnak, a végeredmény azonban soha korábban nem hallott mértékben osztja meg a híveket: a Bob Rock felbasszusgitározta lemez egy teljesen szétesett, önmagából kifordult, csapkodva dühöngő, hisztérikus zenekart mutat, a korábbi koncentrált súlyosságnak nyoma sincs, és a gitárszólók is nyomtalanul eltűnnek. Az új bőgőssel, Robert Trujillóval megerősödött banda azonban ismét egy jókedvű, energikus zenekar formáját mutatja élőben. A lemez 30 országban nyit a listák első helyén, majd gyorsan eltűnik az élmezőnyből, koncertfronton azonban a Metallica erősebb, mint valaha: ezen még a Some Kind Of Monster című dokumentumfilm sem tud rontani, ami a St. Anger zenekari pszichoterápiával egybekötött felvételeit mutatja be.
Death Magnetic (2008) – Rick Rubin produceri irányítása alatt, Robert Trujillo bevonásával a tempók ismét felgyorsulnak, a régi logóval együtt visszatérnek a többkörös gitárszólók, a tagok a ’80-as évek lemezeit emlegetik az új dalok kapcsán. A kezdeti visszajelzések ismét vegyesek, de sokkal pozitívabbak, mint legutóbb. A siker szokás szerint most is borítékolható.
Neked hogy tetszik a Death Magnetic? (1 - egyáltalán nem, 5 - nagyon)
