Jánossy Lajos prózaíró, kritikus, a litera.hu szerkesztője. Hamu és ecet című regénye után a Magvetőnél megjelenő Hasítás című, rock and rolltól delejezett antológiában olvashatunk tőle egy írást.

Van rendes munkahelyed, ahová bejársz, kritikusként sokat kell olvass, íróként szintén sokat kell olvass, mégis: ott vagy mindenhol, ahol zajlik az élet. Hogy tudsz egyszerre több helyen is lenni, több helyen is helytállni?

Szerencsés vagyok, nem tagadhatom, és nem is tehetek mást, mint örömmel nyugtázom, hogy azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. Olyan helyeken és olyan emberekkel dolgoztam, amelyek/akik mindig örömet okoztak. Két és fél éve a litera-hu szerkesztője vagyok, öröm volt, hogy megkerestek, és azóta is öröm beballagni a szerkesztőségbe. „Munka és szerelem”, hogy a klasszikusokkal éljek. Ez a fenti „mindig” persze olyan időkre is utal, amikor még roppant bizonytalan voltam, kétkedő és szorongó arra nézve, hogy az irodalom iránti elkötelezettségem és talán fogékonyságom milyen formákban találja meg önmagát, milyen formákat teremt a maga számára. Persze, főleg nehezebb pillanataimban, ahogy gondolom másokban is, felötlik, lehetett-e volna mindezt, közönségesen: az életet másképp alakítani? Rendesebb, követhetőbb, kiszámíthatóbb világot teremteni bennem és körülöttem? Azt gondolni, könnyebb lenne; orvos szülők gyerekeként, folytatva a tradíciót időben kelni, autóba ülni, dolgozni négyig, stb. stb. Abszolút alkotói, ugyanakkor struktúrált körülmények. Keret és tartalom fedésben. De ez meg vicc és merő önsajnáló szentimentalizmus. Nem is fog el gyakran, ha belegondolok, szinte soha. Hosszú lenne végigzongorázni azt a skálát, amely alapján azt mondhatom, hogy nem, nem lehetett másképp. Nem kell végigzongoráznom. A Hamu és ecet című regényemben talán erre is ott van a közvetlen életrajzi bázisról elrugaszkodó, ám úgy hiszem, azon túlmutató válasz (lásd keretes írásunkat). Hogy mennyire vagyok ott „mindenhol, ahol az élet zajlik”…? A kérdés minden egyes szava értelmezésre szorul már.

„Mindenhol” - egy ideje biztos nem vagyok; változik a város, akár Balázs Fecó szerint az évszakok. És ez rendben is lenne. Nekem Budapest maradéktalanul a nyolcvanas és kilencvenes évek volt. Aztán a maradék-elv érvényesült. Ez nem nosztalgia, hanem emlékezet, nem szemrehányás, hanem szembesülés. Az alternatív szubkultúra idejéről beszélek, amely a nyolcvanas években komoly végvárakban emelte magasra és tartotta a zászlót, az évtized végétől, a politikai változások felszabadító, néhány kegyelmi pillanattal is telt hatása nyomán viszont mintegy birtokba vette a várost. Az természetes, hogy a helyteremtés lázas innovációja alább hagyott, az viszont nem, hogy szinte nyoma sem maradt annak az attitűdnek. Tárgyi értelemben biztosan nem. És itt most senki ne vágjon közbe a korai kapitalizmus vastörvényeit emlegetve! Nem igazán tudok olyan lokalitásokat, ahova véletlenül beesve barátokra, haverokra, jó ismerősökre számíthatnék. A Rác-kert volt az utolsó grund, sorsa épp úgy teljesedett be, mint elhíresült felmenőjévé: Einstand.

„Ahol” – ezt a fentiek fényében nem tudom, hol van. Pontosabban: azt nem tudom, hol futnak össze azok a szálak, amelyek közül az egyik az enyém lehetne.

„Zajlik” – az már inkább a Duna tavasszal. De nehogy úgy tűnjön, hogy valami Chopin-szonáta mintájára a mélabú himnuszát dúdolom! Egyszerűen „csöndesebbek a hajnalok”. Persze vannak zajlások is hébe-hóba, zajlok és zajongok néhanap, de mostanában kevesebb a „szimfónia”, több a „kamarazene”.

„Az élet” – ami ugye: máshol van. Ezt a másholt keresem sikerrel-sikertelenül. Megvan egy-két bejáratott pálya még, de kopnak a vonalak, ellopták a szögletzászlót, ritkul a közönség. Azért ahogy az egykor rajongott kedvencem, Ebedli Zoli mondta: „a középkörből még elteszem ötvenre, ha úgy alakul”.

Írtál Karafiáth regényéről, melyben ugyebár rólad mintázták a titokzatos főszereplőt. Elegánsan nem említetted, hogy ilyetén van közöd a könyvhöz, de mégis: milyen érzés volt, hogy valaki ebben a formában „megírt” téged?

Nem éreztem azt, hogy engem írt volna meg. Ha úgy történik, csöppet sem lett volna baj. A könyvet a literán eléggé meg is küldtem. Nincs megírva rendesen. Szerencsére Orsival nem sérült a barátság egyáltalán. Öntetszelgés nélkül azt hiszem, hogy Orsi sok-sok lakodalmas éjszakámat végigkísérve több vonást is lehalászhatott volna a „repertoáromból”.

A mindennapi életben egyáltalán nem tűnsz nosztalgikus, érzelmes fickónak. Könnyen ment a Hamu és ecet című regényedben a feltárulkozás?

A regényt komoly pszichológiai munkálatok előzték meg. Bőven irodalmon kívüli és inneni játszmák, önismereti, belső utazások. Fel kellett pattintsak jó néhány fekete dobozt, amelyekről hosszú ideig azt hittem kinyíltak, átlátok rajtuk. Az első könyvem, a Nulladik óra épp ebben a, később kiderült, illuzórikus tudatban íródott. Jól tükrözi az írói felkészültségnek egy bizonyos elsőkötetes fokát, meg egy életszakaszt, sok életszakasz belül még feldolgozatlan együttesét. Nem akarok az élettapasztalatokról hadoválni, azt azonban ez a legszemélyesebb élményem mondatja velem, hogy nem lehet bármikor bármit megírni. Ahogyan bármikor bármiről le is lehet maradni. Nem feltárulkozásról van szó, az lezajlott bennem az említett fázisban, az még nem irodalom, hanem feltárásról; a világteremtés újraértő, epikai gesztusáról. Nem volt bennem semmi nosztalgia, semmi érzelmesség, épp ellenkezőleg: olyan viszonyba kerültem az anyagommal, egy családdal, amelyben elkerülhetetlenné és elháríthatatlanná vált a dekonstrukció, a lebontás és az újjáépítés. Tőlem telő kérlelhetetlenséggel, ugyanakkor együttérzéssel szerettem volna megformálni valakit, valakiket, egymásra torlódó, hovatovább sorssá mélyülő történeteiket.

A Hamu és ecetben sok szó esik arról, hogy szerinted van-e Isten, vagy nincs, és te félig nyújtod fel a kezed a „felelésnél”. Voltak felnőtt korodban Istenkereső periódusaid?

Természetesen voltak és vannak ilyen periódusok, de inkább azt mondanám, hogy az ebbe az irányba mutató kérdéseknek állandó a jelenléte. „Mindig kérdezzetek”, ahogyan Balassa Péter mondta. Olyan családból származom, amelyben több generációra visszamenőleg mind az apai, mind az anyai ágon református és evangélikus lelkészek a felmenőim. Ebből következőleg Isten mindig abszolút viszonyítási pont volt; a vasárnapi hittanóráktól kezdve az istentiszteleteken át a karácsonykor az evangéliumi történet szertartásos felolvasásáig. Ez az isten azonban regulatív, fenyegető istenként lett nekem „bemutatva”. Számon tart és számon kér. Könyörületes és rettenetes, megbocsátó és ítélkező atya kiszámíthatatlan kedve szerint. „A rejtőzködő Isten”, hogy Lucien Goldmann nagyszerű könyvére és persze az Ótestamentumra utaljak. Meg Bergmann pókistenére. Igen, Bergmann istentapasztalata volt és vált a legfontosabbá számomra, valószínűleg nem kis mértékben azért, mert ő is lelkész családból jött, és aki arról beszélt, hogy az ég üres, de a Jézus nyomába eredő Pál apostolról nem feledkezett meg, arról, hogy ne keressétek itt meg ott; „köztetek van a mennyeknek országa”. Épp a regény írásának történetével egyidejűleg ébredt fel bennem az igény és a remény, hogy egyszerre humanizáljam a hagyomány szerint istenként magasodó transzcendens tapasztalatot, és fogadjam el a fogalmak hálójában zsákmányul soha nem ejthető voltát. Ez az igény és remény persze kétségekkel teli, a kimondhatóság határán járó, folyamatos úton lét, ám a zsidó-keresztény hagyomány számomra legfontosabb gondolkodói, például: Eckhart Mester, Pascal, Kierkegaard, Taubes, Bultmann és Tillich arra tanítottak, hogy ezen a kérdéshorizonton belül csak paradox válaszok érkezhetnek. Világok állandó korrelációjában élünk; nem tudjuk egyneműsíteni, emberi ésszel kimeríteni az élet egészét. Ide kívánkozik még megkerülhetetlenül Pilinszky alakja és művei feltétlenül. Az ő legtágabb, tehát a verseket is ideértő vallomásai olyan jellegű vívódások és tanúságok, amelyek a világ teremtettsége és szakadékos drámaisága közötti feszültségről szólnak. Arról, hogy az ittlét csak rész szerint a miénk.


Lelki szemeim előtt el tudlak képzelni Ricsés csövesnek a Blahán, de mondjuk punknak már nehezebben. Talán a mai napig hosszú hajad miatt. Melyek voltak azok az ifjúsági szubkultúrák, melyek „beleszóltak” a fejlődésedbe?

Valóban nem voltam punk, külsőségekben biztos nem, jóllehet a magyar punk zenekarok közül pl. az ETA igen közel állt hozzám. „Guernicától Bilbaóig dübörgött a föld / Nem értem, hogy miért vagyok hazámban üldözött! / ETA, ETA, ETA!!!!” Hibátlan. Soha nem felejtem el, amikor ’81-ben a Bercsényi klubban a kezdés előtt, miután a közönség egy része már benn volt, lefújták az Európa Kiadó-ETA közös koncertet. A közvetlen okra már nem emlékszem, lehet, hogy épp a punkok intenzív jelenléte szaratta be a rendezőket, de az élesen megvan, hogy a távozásra kényszerített rajongók kórusban a „Szolidaritás, Szolidaritás” jelszót visszhangozták, vagyis visszhangoztuk a lengyel válságra való „tekintettel”. Ez volt hát az egyik vonulat, a korábban már említett alternatív zenei és az ehhez sokszor kapcsolódó képzőművészeti kavalkád, amelyet egy „csomagban” mondjuk a Bizottság képviselt. De sorolhatnám a Kontrolltól a Balatonon át a Neuroticig a csapatokat, amelyek egyszerre voltak elementárisan felszabadítóak és sugároztak valami agresszív melankóliát, fűszeres dekadenciát, világvégi hangulatot. Én akkor egyáltalán nem tudtam, hogy ez a világvége milyen közel van, pontosabban egy bizonyos világnak a vége, hogy a béketábor sátort bont. Ezt megelőzően ricsés csöves, bevallom, nem voltam a Blahán, igazából afféle „rózsadombi csöves” voltam, így hívták azokat az arcokat, akik otthon, rendezett körülmények között laktak, és odáig nem merészkedtek, hogy napokra eltűnjenek, netán elköltözzenek. Nem töltöttem minden délutánomat a „Batyeszon” vagy a „Kalefon”. Persze jártam rendesen mindenfelé: Ifi Parkba és különböző külvárosi művelődési házakba, mindenekelőtt Hobo és P. Mobil koncertekre az ismert jelmezekben. Ma már alig érzékeltethető, milyen volt megtalálni ezeken a helyeken, ezek között a fejek között az alternatív, „igazi” otthont, együtt ugrálni és énekelni a szövegeket, megtalálni a „támadás” formáját és irányát. Bármikor a döbbenetes állapotban lévő, a budapesti várospolitika gyászos és gyalázatos emblémájaként valószínűleg a végső pusztulás utolsó óráit élő Ifi Park előtt elmegyek, ma is elfog néha a borzongás; megelevenedik az emlékezet, színek, hangok, szagok kelnek életre. Ugyanakkor utólag fura látnom, hogy innen nézve mennyire rövid volt az a korszak: nyolcadik osztály, első gimnázium. Két év. De hát mit jelentett két év abban az életszakaszban!!?? Végtelen, soha nem elmúló időt. Azt is hozzá kell tennem, hogy az irodalom ekkor érintett meg kitörölhetetlen erővel; Földes László Hobo Villon- és József Attila-verseket szavalt és énekelt, Pilinszkyt idézett. Beindította a fantáziát és megszólította a fogékonyságot. Az alternatív szubkultúrát hamarosan kiegészítette és felváltotta a magas művészet szubkultúrája, amit a gimnáziumban évfolyamtársaim: Simon Balázs és Péterfy Gergely hozott képbe varázslatosan. Sokszor elmondtam már, hogy Balázs a zsenikre jellemző delejező hatással bírt, itt nem részletezném túlzottan, inkább beidéznék egy másik interjúból néhány mondatot; sokkal többet nem tudnék most sem mondani: „Én jól éreztem magam akkor, meg rettenetesen éreztem magam akkor. Küzdelmes keresés volt, önmagamnak, a saját személynek a keresése. Mindenkinek a saját akadálypályája. Az esetemben például Simon Balázs jelenlétének mágikus realizmusa, vonzó és fenyegető alakja, a napi izgalom és bűvölet a közelében, ugyanakkor a félelem az elveszéstől, sőt a megsemmisüléstől. Márió és a varázsló. Balázs bárkit le tudott nyűgözni észjárásával és nyíltságával, el tudott kötelezni retorikájával, meg tudott törni érveivel. Szinte bármit megtehetett. És ez itt most nem szemrehányás, vagy számonkérés, és nem kegyeletből vagyok megengedő: egy tizennégy éves embertől nem kérem számon, hogy a másik személyes szabadságát tisztelje, arra a saját szabadságának bizonyos lehetőségeiről lemondva legyen figyelemmel. Benne olyan szuggesztív lelki töltet volt és szellemi fölény, aminek nem tudott korlátot szabni. És szeretetéhség volt benne, ami korfüggetlenül nehezen megformálható, párbeszédre bírható érzés. A kíméletlen, kizárólagosságra törő ítélkezés hajlama is jellemezte. Előrehaladott intellektuális kora kérlelhetetlenségre, szikrázó elmeéle az esztétikai és az etikai bíró szerepére csábította: keményen el tudott bánni művekkel és emberekkel. Az attitűd ragadós és vonzó volt.” Nagy iskola volt, életre szóló, el kellett végezni, és az önállóság értelmében – hogy ezt a szép hegeliánus formulát válasszam -: megszüntetve-megőrizni; saját világot formálni belőle. Azt hiszem, az érintett hatások egyikével sem szakítottam, hanem bedolgoztam, szervesítettem az életembe.

Soha nem volt benned kísértés, hogy a nehezen meghatározható úri középosztály értékrendje szerint élj? Hisz ezzel készen kaptál volna mindent, csak némiképp kellett volna a saját képedre formálnod.

Az úri középpel osztályként és életformaként nincs és nem volt dolgom, vagyis (!) nagyon is volt és van dolgom. A családom tagjainak, akik ebben a miliőben, annak normái szerint nevelkedtek: a szülők, a nagyszülők stb. értékválasztásait, a szokásait azonban megtanultam respektálni, tanultam is belőlük tagadhatatlanul, persze adott esetben vitatkozom velük, de megváltoztatni nem akarok senkit; a más nézőpontok iránt igyekszem a párbeszéd végső határáig toleráns lenni. Másrészt a „keresztény közép” kategóriája egyáltalán nem egzakt, leginkább a bibói „megkésett fejlődés” terminológiájával leírható magyar társadalomszerkezetben helyezhető el; félfeudális, autoriter vonások, félmodern, a polgárosodás irányába tett gesztusok, kispolgárian konzervatív kultúrafogyasztás, prüdéria és szemérmesség, „a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme”, gerincesség és ellenállás, kuruckodás és labanckodás, pogány és keresztény és még sorolhatnám miféle elemekből kikevert közel-kelet-európai kolorit. Ugyanakkor vannak a családfámban olyanok is, akikkel a lineáris idő tekintetében távoli, ám a lelki-szellemi vonatkozásokban kimondottan rokoni dialógusban vagyok. Gondolok itt a három Jánossy-nagybátyámra, sajnos már egyikük sem él: Jánossy György építészre, Jánosy István költő-műfordítóra és Jánossy Ferenc festőművészre. Közülük az első kettőt ismernem adatott, kiváló ember volt mindahány: a felvilágosult humanizmus és a nemzeti szabadelvűség elkötelezettjei, afféle reneszánsz-férfiak, hallatlan és kreatív műveltséggel, nacionalizmustól mentes hagyománytudattal. „Bohémiával” és alkotói elkötelezettséggel.

A Hamu és ecet részben emlékezetkönyv – kellett könyvtáraznod, hogy pontosan illessz be egy-egy eseményt a hetvenes évekből, vagy mindenre emlékeztél?

A regény mentális fedezetét kizárólag a saját emlékezetemre alapozottan szerettem volna megteremteni. Nem akartam mindenre emlékezni, „filológusi” utómunkával emlékeket gyártani. Belül „könyvtáraztam és céduláztam”. De az emlékezet egyszer csak meglódult, és onnan a dolgom annyi volt, hogy ezt a tudatfolyamot kanalizáljam, egy szerkesztett asszociációs mezőben moderáljam.

A Hamu és ecet 275 oldalának történeteiből lehetett volna írni egy 500 oldalas regényt is – negyven év körül voltál, amikor megjelent. Miért nem fejtettél ki bizonyos történeteket alaposabban, így testes könyv lehetett volna belőle…

Hm… Értem, a kérdésnek van kritikai éle is, lehet, hogy jogos. Ennek azon túl, hogy poétikailag végiggondoltnak látom a könyvet, praktikus okai is voltak: rettenetes jó volt írni a regényt, és mivel ez volt az első nagyepikai vállalkozásom, semmiféle munkarutinom nem volt; voltaképp kéjesen húztam-halasztottam a dolgozás folyamatát. Egész biztos, hogy a négy év alatt, amíg készült, intenzívebben és a terjedelemre nézve is hatékonyabban írhattam volna. Túlzottan jó volt ezalatt az idő alatt arra gondolni, jó volt a tudat, hogy ez most tényleg fontos; az első részletközlésekre adott reakciók meg is erősítettek ebben. Lehetett volna valóban vaskosabb-combosabbá tenni a könyvet, de ma is azt mondom, hogy hála istennek kötött a határidő, mert ellenkező esetben még mindig rajta ülnék, sőt trónolnék magabiztosan. Nem értem volna talán soha a végére. Első nekifutásra rendben lévőnek látom, hogy így alakultak a dolgok. Remélem, lesz második nekifutás is, és akkor kicsit más tempóban, más időérzékkel csinálhatom végig, amire elszántam magam.

Szügyig benne jártál az ún. irodalmi életben, az éjszakázásokban, amikor is röppennek a nyelvi poénok…. Ezeket csak módjával alkalmaztad. Miért?

Benne jártam – valóban a múlt idő az adekvát. Nem akartam nyelvi poénokra kihegyezni a regényt. Történeteket akartam és figurákat, akiknek megvan a saját „nyelvjárásuk”. Azt hiszem, elég érzékletesen hallatszanak ezek a regiszterek. Kisprózában igen, nagyban kevésbé szeretem a túlhajtott nyelvi játszmákat. A „sok” fordul egyik pillanatban a „kevésbe”. Most persze a levegőbe beszélek, nem is folytatom; mindenre van példa és ellenpélda. Én a ritmusba, a mondatok lüktetésébe, a szöveg zeneiségébe „feledkeztem bele”, ott tapintottam ki a szöveg pulzusát.

Dolgozol-e újabb prózai munkán?

Elkezdtem valamit. A kezdő taktusok novellisztikus formába modulált változata olvasható lesz a Magvető Hasítás című antológiájában, aminek a hívószava a rockandroll volt. Szóval: „valami van”, és még azt sem mondhatnám, hogy „de nem az igazi”, mert valószínűleg ennek a munkának a természete, a súlya, a poétikai hitele más mérlegekre illik. Több lesz vele a „szorgalmi feladat”, egyelőre piszmogok, de nem kerülhető el már látom, hogy beleálljak, és evés közben hozzam meg az étvágyamat. Egyelőre, főleg a Hamuhoz képest, sokkal iránytalanabb a szöveg, benne van persze sok életrajzi lehetőség kibontása, meg benne van az elrugaszkodás bámulatosabb fantáziák felé. Női alakokkal szeretném lakhatóvá tenni ezt a prózát.