Ha kilenc felnőtt férfi beszámozott egyenoverallokban, illetve bohóc-, szado-mazo- és egyéb maszkokban őrjöng a színpadon, közben pedig folyamatosan arról beszélnek, hogy csak és kizárólag a zene az elsődleges, az méltán rajzolhat méretes kérdőjeleket az ember elé. Idővel azonban minden a helyére kerül.
A Des Moines-i Slipknot bő 9 évvel ezelőtt a valaha létezett egyik legharsányabb imágóval bukkant fel a rockszíntéren: meghökkentő kinézetük, ön- és közveszélyes színpadi akcióik, brutálisan intenzív koncertjeik révén hírnevük eleinte még messze tényleges pozícióik előtt járt, de nem kellett több egy évnél ahhoz, hogy megkapaszkodjanak az igazi sztárok között. A csapatot sokan és sokszor írták le előszeretettel múló divatként, egy évtizedig azonban egyetlen divathullám sem tart ki, ergo könyveljük el egészen nyugodtan, hogy a maszkos gyerekriogatók végérvényesen beírták magukat a könnyűzenei történelemkönyvekbe. Ha a perverz kinézet mögött hosszabb távon nincs tartalom, aligha nyitott volna új lemezük helyből a Billboard-lista második helyén 2008-ban, mindössze 13 példánnyal lemaradva a rapper The Game friss nekifutása mögött. És mivel a nagylétszámú terrorbrigád használja az eszét is, hacsak valami különleges dolog nem jön közbe, még jó ideig itt lesznek velünk.Aki tehát még mindig pattanásos, kövér kissrácok kedvenc zenekaraként gondol Corey Taylorékra, az a legjobban teszi, ha elfelejti az előítéleteit. Már az a puszta tény is a Slipknot agyát dicséri, hogy aránylag ritkán adnak ki lemezt, ezáltal meg tud maradni eseménynek, ha valami újjal jelentkeznek – és mondani sem kell, a hosszabb átfutási idő alatt rendesen ki is tudják érlelni a dalaikat.
Az All Hope Is Gone erős lemez. Sőt, ez így, ebben a formában nem igaz: az All Hope Is Gone különlegesen bivalyerős lemez, amit ebben a formában csak és kizárólag a Slipknottól lehetett várni itt és most. A hagyományos rock/metal felállás – ének, két gitár, basszusgitár, dob – mellett három extra ütőhangszeressel és egy sampleressel kiálló bagázs óriási utat tett meg a kezdetek óta, és míg sokat emlegetett első albumukon volt mondjuk öt igazán jó dal az amúgy példaértékű dühkitörések közé ékelve, ezen az újon van tizenegy teljesen kerek, összerántott szerzemény a tizenegyből. Másrészt jóval sokszínűbbek is ma már, mint annak idején, és noha brutalitásuk, durvaságuk most is páratlan, igazából túlmutatnak bármiféle skatulyán. A 2008-as Slipknot repertoárjába éppúgy belefér egy blastbeatekre épülő, arcbőrt leszaggató death/thrash opusz, mint egy könnyfakasztó líra vagy egy hagyományos modern rocksláger, aminek refrénjét még a dagadt amerikai háziasszony is dudorászhatja, miközben tisztába teszi a gyereket. Vagyis páratlan mozgástéren játszhatják ki aduikat, pedig annak idején okkal lehetett félteni őket attól, hogy kinézetük és páratlan szélsőségességük egyszer majd a börtönükké válik.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a zenei horizont tágulásával párhuzamosan egyre jobban összecsúszik a Slipknot és az énekes Corey Taylor másik zenekara, a középutasabb Stone Sour világa, de ez nem baj. 58 percnyi hörgő-szögelő pusztítás könnyen egysíkúvá válhatna, így azonban az egymást követő hol durva, hol melodikusabb szerzeményeknek köszönhetően a lemeznek van íve, nem fullad unalomba. A letisztulás azonban nem jelent zenei kompromisszumokat: amikor Taylor azt üvölti, hogy „we will burn your cities down”, garantáltan senki sem fog rajta röhögni, és a Mick Thomson – James Root gitárduó megnyilvánulásai is könnyedén a köpködők arcára fagyaszthatják a mosolyt, legyen szó akár ritmus-, akár szólófrontról. Kegyetlen, kíméletlen, ám egyszersmind hihetetlenül agyas, mérnöki precizitással és aprólékossággal összerakott zenéről beszélünk, ami éppen azért tud ekkorát ütni, mert irgalmatlanul jó muzsikusok írták meg és játszották fel. Márpedig a jó muzsikus akkor is jó muzsikus marad, ha történetesen éppen szögekkel kivert bőrmaszkot visel, és a produktuma sem válik felszínes Bravo-ostobasággá attól, hogy a 13 éveseknek is tetszik.
Aki idegenkedik az extrém zenéktől, az ezúttal sem a Slipknotnál találja majd meg a számítását, de az biztos, hogy a maga műfajában az All Hope Is Gone simán ott van az idei csúcsalbumok között.