Balogh Robert új könyve, a Hollandi mártás a lehető legfájdalmasabb veszteségről szól: az édesanya halálos kimenetelű betegségét, az azzal járó testi-lelki folyamatokat idézi fel az őt mindvégig ápoló fia megfogalmazásban.

Az „Anya és a fiú nevében” elkezdett szöveg a beteg anya és az őt ápoló fia élményeit, reflexióit, visszaemlékezéseit illetve belső monológjait tartalmazza. A szerző eddigi munkáihoz hasonlóan különféle vendégszövegeket, mint tudományos cikkeket, recepteket, álomrészleteket, naplójegyzeteket, átköltött meséket sző a két figura textusaiba, illetve összekötésként közéjük, melyek át-át törik az író-elbeszélő lineáris történési sorrendbe rendezett elbeszélését az anya betegségének első jeleitől kezdve egészen annak haláláig. Ez a mű nemcsak témáját és a vidéki író elbeszélőhöz választott egyes szám első személyű narrációt tekintve személyes hangvételű, mely eddig is Balogh erőssége volt – önéletrajzi ihletettsége ebben a munkájában még a „sváb-trilógiánál” is erőteljesebben érzékelhető.

A szöveg nemcsak az elbeszélőt körülvevő kulturális, politikai eseményeket, beazonosítható közéleti személyiségekkel való találkozásokat ad vissza a vidéki író életéből. Nemcsak Berlinbe, Budapestre, a meg nem nevezett, ám Pécsként beazonosítható kisvárosba visz el, pár képpel villantva fel a nyugat-európai és magyar metropolisz kontrasztját, a Nyugat- és Kelet-Európa gazdasága és szociális hálója fejlettségének különbségeit, valamint a mentalitásbéli eltéréseket, melyek nálunk még épp a főként vidéken fontos családi kötelékekhez, az otthonoshoz, ismerthez, a gyökerekhez való kötődésben ragadható meg.

Az író szövege generációs különbségeket is megfogalmaz, miközben egyre kisebb átmérőjű koncentrikus köröket rajzol két középpontból az elbeszélő író és az édesanya figurája élete köré, az idegenből az otthonos, a városi gondtalanságtól az egyre behatároltabb élet és tér felé haladva. Ennek során a betegség külső jegyei, a rák meghatározta tevékenységek, a mindennapi élet helyett a belső történések, a múlt, a fájdalom és a megváltó szeretet kibontakozása válik központi történéssé, lelassítva az időt, rögzítve a várakozás, remény, csüggedés, küzdelem és beletörődés hullámzását.

Az író a beteg, a betegség körülményeinek, az ápolással kapcsolatos vegyes érzelmek naturalista leírásával, a külvilág reakcióinak rögzítésével, a különféleképp viselkedő rokonoktól, kollégáktól, szomszédoktól kezdve egészen a karikírozott ápolókig, betegekig, a félresikerült nőügyek már-már cinikus betétjeivel, a (nagy)városi művészegzisztenciák portréinak beékelésével kerüli el a giccset, a monotóniát, a szentimentálist. A szöveg ezen eszközökkel és az olykor nyers, öniróniától sem mentes önreflexiókkal együtt emeli valószerűtlen tisztaságba az anyát, annak „szelíd és szomorú” sorsával együtt, melynek lényegi momentuma a lemondás.

A szépirodalomban nem ritka az anya életével, anya-fiú kapcsolattal foglalkozó tematika, de kevés olyan művet lehet felsorolni a huszadik század beköszönte óta, amely nem ennek a fontos kapcsolatnak a negatív vetületét igyekezne rögzíteni, vegyük bár Peter Handke „Vágy nélkül, boldogtalan”, Jelinek „A zongoratanárnő”, Vámos Miklós „Anya csak egy van”, vagy Bartis Attila „Nyugalom” című könyvét, vagy filmek anya-prototípusát Hitchcock Psychojától egészen Egoyan Felícia utazásáig. A rossz anya, legyen bár túl szerető vagy épp ennek ellentettje, a boszorka, a gonosz mostoha figurája, a minél hamarabb leszakadni és önmegvalósítani kívánó individuumok és a patchwork-családok korában jobban foglalkoztatja a „fiúkat” és a társadalmat, mint az anya pozitív mítosza, vagy mint a Légy jó mindhalálig morális hívószava.

A regény nemcsak egy anya, egy anya-fiú viszonyt kísér végig azon az úton, ahol - és valószínűleg ilyen mértékben csakis ott - a szeretet és a bizalom a végsőkig teljesedik ki, hanem, mint a bevezetőként idézet részlet is utal rá, a művészet kötelességéről vagy lehetőségéről szól: hogy az élet teljességét, a határtalanságát próbálja meg megragadni. Még akkor is, ha szintén önironikus gesztusként egy Münchhausen bárótól vett idézet található az első oldalon.

Nehéz pontosan megfogalmazni, mit is teljesít, visz véghez ez a vékony kis könyv, hiszen az író személyes élettörténetét az emberi lét egy nagyon fájdalmas pontján veti papírra olyan körültekintőn, pontosan, hogy végeredményben nem a fikció és valóság viszonya, a megírtság, a „hogyan”, hanem a „mi” megindító volta nyújt új tapasztalatot, egyfajta beavatottsági élményt az olvasónak.

Ahogyan a fülszöveg egyetlen mondata találón megfogalmazza: „Balogh Robert új és profán könyve, a szeretet elmondhatóságának határairól szól.” Az írónak sikerül a legvégsőkig tágítani ezeket a határokat.

„Mindezt majd megírom pontosabban is”, olvassuk az elbeszélő egy odavetett bejegyzését, talán Handke vagy Bernhard idézetet, amikor az anya halála utáni ürességet igyekszik megfogalmazni. Talán ennél pontosabban már nem is lehet, és nem is kell. A szöveg teljes; teljesíti, amit vállal.