Egyszer majd ki fogják mutatni az okosok, hogy a Coldplay-iskola eminensei (élükön a tanár bácsival) bizony az elhíresült Radiohead-stúdiumok mellett titokban a Verve-fakultációra lógtak be, és ott jobban is érezték magukat.

A lassan húsz éve alakult együttesnek ez a negyedik munkája, méghozzá most éppen 11 év szünet után, és mondjuk ki: nem azért vészelték át különösebb zenei hullámvölgyek nélkül ezt a szűk két évtizedes pályát, mert összesen kevesebb mint három órányi támadási felületet mutattak. Az együttes már kétszer feloszlott, mindkétszer sikeres album után. Az énekes Richard Ashcroft és a gitáros Nick McCabe mindig is nehezen viselte, hogy a másik ugyanabban a csárdában penget – alig két éve Ashcroft még azt is kimondta, hogy a Beatles előbb áll össze újra, mint ők.

Ehhez képest tavaly koncert, idén lemez. Az már borítékolható, hogy ha ezek megint összevesznek, megint nem zenei csőd lesz az oka. A Forth ugyanis többet takar, mint egy státuszmegtartó, tisztességes munkát. Akár innovatívnak is nevezhetjük, pedig ez az innováció nagyrészt a korai Verve pszichedéliájának föltámasztását jelenti: de hát szinte mindenki az Urban Hymns világsztárcsináló dalait várta – ez a lépés tehát kifejezetten váratlannak tűnik. És az innováció szót azért pörgetjük ilyen bizonytalanul, mert bár a Verve-öt ismerők túlnyomó részének ez a McCabe hullámvasutazós-felhőutazós gitárjátékára épülő zenei hangzás tökéletesen újnak hat – azért ez mégis csak visszatérés egy levetett gönchöz.

Rolling People



Ami, tegyük fel, ugyanolyan jól áll, mint régen. És az Urban Hymns rajongói is kapnak néhány morzsát. A Love Is Noise csak elsőre tűnik rágós slágernek – később elkezdi a fülben az aknamunkát; aki a Rolling People-t várta, annak itt van a félelmetesen koszos és hosszú Noise Epic – talán csak a Drugs Don’t Work rajongói maradnak kielégítetlenül, de ők meg nézzenek körül a piacon. Egyfajta kultúrmisszónak is felfogható ez: az együttes 2008-ban sokkal magasabb szinten mutatja be az Urban Hymns-szel megfogott rajongóknak, milyen munkát végeztek azelőtt.

A mai Verve most a lemeznyitó Sit and Wondert és a Numbnesst jelenti, és mi üdvözöljük ezt a fejleményt. A Sit and Wonderben az Ashcroft hangjában lévő energiáról szól minden – arról az energiáról, amit egyébként sokkal többet csodálhattunk a négylemeznyi szólóéletművében, mint a Verve lemezein, még ha nincs is vita, melyik a nagyobb mutatvány a kettő közül. A Numbness pedig a beugró (és mostanában a Blurhöz, pontosabban Damon Albarnhoz erősen közel dolgozó) Simon Tong helyén újra megjelent McCabe jutalomjátéka. Az is kiderült, hogy az együttes abszolút kinőtte az Oasis-iskola vádját (tegyük hozzá, nem nehéz 11 év után gondolkodni egy csöppet), és most, hogy a Verve két világának szintézise itt van előttünk: mintha úgy tűnne, hogy a Coldplay (and Co.) több szállal kapcsolódik ehhez az együtteshez, mint a korai Radioheadhez és az elfolyt Oasis-hez. Ami azért furcsa felismerés. Ezért is fontos volt ez a lemez.

Nem írtuk le Annak A Számnak a címét, nem mondtuk el, mennyire fontos a klip. Legyen már egy ilyen is.

Sonnet



Love Is Noise



Numbness



Noise Epic