Béres Eszter nem könnyű eset. A színpadon határozott és mégis törékeny, „penge” hangjával elvarázsolja a közönséget, és az ember azt hinné, ez a lány mindent tud, a szakmán kívül is. A színpadról lelépve azonban törékenysége dominál, valószínűleg éppen ez az a kettősség, ami miatt nehezen oldódik, hiába a környezet és Víg Mihály rímes előjátéka beszélgető-asztalunknál a Gödör-klubban.
A 2008 tavaszán rendezett 24. nemzetközi Dixieland-fesztiválon indultunk öt tagú kombónkkal, és annak ellenére, hogy nem dixieland-et játszunk, sikerült elhozni a győztesnek járó díjat. Hozzá kell tennem, hogy remek zenészekből áll ez a bizonyos Timeout Quintet, magas színvonalon kimunkált arrangement-okat szólaltat meg, számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívtak az eredetileg 4 tagú formációjukba állandó énekesnek. A nyeremény pedig egy, a Visegrádi Négyek országai által megrendezett fesztiválsorozaton való részvétel, a kellemesnek ígérkező turnéra 2009 tavaszán kerül sor. Sokan mondják rólam, hogy elaprózom magam, hogy túl sok mindent csinálok, túl sok zenekarban énekelek egyszerre, de erre az az egyszerű magyarázat, hogy mindegyikben kiélhetem magam, mindegyik újabb színt hoz az életembe. Más-más felállás, más-más játéktér, más-más érzések és benyomások. Főszerepben a Zene. Fontos az előadásmód, de nem vonhatja el a közönség figyelmét a Zenéről. Ezért jó a Gémesi Géza vezette Budahegyvidéki Kamarazenekarban beülni a második pultba hegedülni, részévé válni egy nagyobb egésznek. Vagy végigtáncolni-énekelni-szövegelni egy efZámbó HDB koncertet a színpadon, nagyokat nevetni közben, és végre nem görcsölni. Vagy a nevemmel fémjelzett trióval két gitáros társam, Cselei Tomi és Petrovity Sándor kíséretében elbúgni jó néhány jazz-standardet egy meleg nyári vagy éppen hideg téli estén. A sort folytatva szó szerint VILÁG-zenét játszani a Vojnits Attila által létrehozott I Can Etno hatalmas csapatával, hangszerek, nyelvek, etnikumok, stílusok jó értelemben vett kavalkádjában. És a már említett Timeout Quintet intellektuális, mégis intim közegében folyamatosan fejlődni.
Meggyőző érvek, elfogadom. Az nem ritka, hogy zenészek több zenekarban is játszanak, de egy énekesnő esetében ez azért nem olyan megszokott. Hogyan kezdődött a pályafutásod?
A gimnáziumi zenekarban énekeltem szefárd népzenét, Oláh Lajos zenetanárunk segítségének köszönhetően színvonalas muzsikát szólaltattunk meg. Első hangképző tanárom Lengyel Ildikó volt, később Holczer Irma, Bodrogi Éva, Tóth Klára képzésében részesültem. Nagyon zsenge koromban kerültem a Zeneakadémia Jazz-ének szakára, tulajdonképpen meglehetősen erős klasszikus zenei (hegedűsi) múlttal. Amit kellett, elsajátítottam ott, Garai Attila ismertetett meg a stílusjegyekkel, de nem voltam elég érett a műfajhoz, mint ember. Ezt a tényezőt sokan elfelejtik, és aztán nem értik, mi a baj, miért a hirtelen kételyek és a kezdeti bizonytalanság. Másrészről a hangképzés igazi alapjait csak kemény, kitartó, szöszölős munkával lehet elsajátítani (természetesen léteznek olyanok, akiknek ez ösztönösen működik), és lévén, hogy a testével dolgozik az ember, az alapoknál mindig nagyon erős tudatosságra van szükség. Utána már jöhet a „dalra fakadás”, mindenek előtt azonban a hangadást kell rendberakni, különben az egész könnyen káoszba fulladhat. És nagyon fontos, hogy a folyamatos külső kontrollra, tehát tanárra egy énekesnek egész életében szüksége van.
Ez most önkritikának álcázott kritika más énekesek felé?
Nem hiszem, hogy jogom lenne bárkit is kritizálni, magamat viszont nem árt, már csak azért is, hogy fejlődni tudjak. Nagyon sok nagyon tehetséges énekes van Magyarországon, de valahogy még most sem elég nyitottak a stílusok közötti átfedésekre. A jazz-isták szemszögéből valaki túl „klasszikusan” énekel, a klasszikus énekesek pedig nem értik, hogyan lehet ilyen szorított torokkal jazzt énekelni. Holott a kettőt nyilván közelíteni kéne egymáshoz, egyik lazítaná a másikat, a lazaság és a nyitottság az, amire nagyobb szükség lenne a szakmában. Szerencsére vannak azért erre irányuló törekvések, csak éppen a kapcsolat nem jön közöttük létre. A mai magyar jazz-életben az énekesek közül Winand Gáborról, Tisza Beáról, Farkas Zsófiról, Éliás Gyuláról, Király Martináról, Fábián Juliról , Czerovszky Heniről tudok elismerően szólni. A nemzetközi palettán a teljesség igénye nélkül kell megemlítenem Ella Fitzgerald, Sarah Vaughen, Carmen McRae, Bobby McFerrin , Karrin Allyson, Lian Amber, Stacey Kent, Al Jarrou, Richard Bona elképesztő zenei világát.
És mi a helyzet a klasszikus zenével? Miért nem maradtál a műfajnál, zenészként? Vagy ebben is törekszel valamiféle egyensúlyra? Egyáltalán – úgy tűnik nekem, hogy amolyan kizárólagos életfeladatként tekintesz minderre, hogy a zene teljesen betölti a mindennapjaidat.
A klasszikus zene mindig is legalább olyan súllyal jelen volt az életemben, mint a jazz, érdekesen szimbolizálja ezt a tény, miszerint egyszerre végeztem a karvezetést és a jazz-ének szakot. Életfeladat... Meglehet. Tény, hogy nincs sok szabadidőm, és hogy most sem bírok magammal, szeptemberben kezdem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenetudományi szakán master fokozatú tanulmányaimat. Természetesen mindez úgy hangzik, mint egy sikersztori, de mint minden halandó embernek, nekem is megvannak, megvoltak a magam kisebb-nagyobb szakmai kudarcai, amiket több-kevesebb sikerrel azért talán képes vagyok feldolgozni. Ilyen például az iskolai énektanítás, amelyet három év kemény küzdelem után feladtam. De visszatérve a klasszikus zenéhez: nagyon erős a késztetésem arra, hogy minél többet tudjak róla, és minél több közöm legyen hozzá. Azt hiszem, túlmutat önmagán, olyan kulturális örökséget hordoz, amit kár lenne nem még jobban megismerni. Egyszerűen luxus elmenni mellette. Emellett olyan dolgokat hív elő belőlem, amikről addig fogalmam sem volt, hogy léteznek. Mint klasszikus zenész a hegedű és zongora gazdagítja az életemet, sajnos nem vagyok virtuóza egyik hangszernek sem. A stílusok, korok, zeneszerzők és előadók keresztmetszete miatt óvatosan kell bánni az ítéletalkotással, nyilván van, ami közelebb áll a szívemhez, érdekes módon sok a „B”betűs : Bartók, Bach, Beethoven, Brahms, Barenboim, stb. Mostanában Brahms-t hallgatok többet, de éppen Sztravinszkijről olvasok.
És az „ünnepnapok”? Mi a helyzet ezekkel, jut-e idő egyáltalán a magánéletre? Vagy mindenütt a zenéé a főszerep?
Mindig is érdekelt, hogy mennyire és miért fontos egy-egy ember hangja, hangszíne, hanghordozása – most a hétköznapokra gondolok. Egy énekes esetében úgy gondolom, ez kiemelt szerepet játszik. Nyilván nem a hang teszi az embert, de azért érdekelne, mit gondolsz erről, mennyire játszik szerepet nálad a másik ember hangja, le lehet-e szűrni valamit ebből a másik egyéniségére vonatkozóan.
A hangszín olyan egyedi adottság, mint az arcberendezés, így ez alapján szimpatizálni vagy nem szimpatizálni valakivel meglehetősen előítéletes dolog, ugyanakkor nem árt odafigyelni rá. Ettől függetlenül arról, hogy az illető mennyire van jó állapotban, hogy a szavai és a gondolatai között valódi kapcsolat van-e, mennyire nyugodt, mennyire önmaga, mennyire játssza meg magát, könnyű választ adni, ha az ember kinyitja a fülét.
Végül a szokásos banális búcsúkérdés: mik a terveid mostanában, hol, mikor és melyik zenekarral lépsz fel a következő hetekben?
A közeljövőben szeptember 19-én játszunk az efZámbó HDB-vel a Petőfi Irodalmi Múzeumban, külön meghívott vendég lesz a zseniális jazz-hegedűs, Frankie Látó. Másnap, szombaton, szeptember 20-án Szentendrén a Fa Inn Étteremben köszöntjük az őszt a Béres Eszter Trióval. Október 4-ére tudom ajánlani a Budahegyvidéki Kamarazenekar Olasz Intézet-beli fellépésével. Október 14-én a Könyvtár Pinceklubban, majd 17-én egy Budaörsi Jazz-fesztiválon az I Can Etno lép fel. Ami a műhelymunkát illeti, a Timeout Quintett-tel cd és dvd felvételét tervezzük az ősszel.
