Papp András Hajdúszoboszlón élő prózaíró, A suttogó című 2004-es prózakötete után Térey Jánossal közösen írta meg a Katona József Színházban bemutatott, számos szakmai elismerést kapott Kazamaták című drámát. Jelenleg is színdarabon dolgozik, és közben talán Madrugádát, vagy The Cultot hallgat.

Jórészt novellák és kisregények jellemzik a pályádat. Egy ilyen alapos, „szöszmötölős” írótól várnánk csak igazán nagyregényt….

Ami késik, nem múlik – és én ezt tényleg így gondolom: nem hiszem, hogy bármiről is lemaradnék, mint ahogyan azt sem, hogy bármit is elsietnék; különösen igaz ez, ha munkáról és műről van szó. Meglesz, amikor meglesz, mindentől és mindenkitől függetlenül, a saját belső igények, kényszerek, motivációk, szükségletek, kétségbeesések és könnyed, derűs fölszabadulások bonyolult belső törvényei szerint. Úgy gondolom, hogy emberként/íróként egy lelki-szellemi érési folyamat részese vagyok, kihagyhatatlan és megkerülhetetlen stációkkal, nagyszerű fölismerésekkel, megtalált és megszenvedett igazságokkal. Egyrészről van a létbevetettségünk ontológiai iszonyata, másrészről a vanitasszerűségnek az ellentmondásos tartalma: a hiábavalóság, a mulandóság és ennek ellenében ható és működő akarat, valamiféle emberi és művészi hitvallás, mely célt és értelmet adhat ehhez a léthez, s ami elviselhetővé, csaknem kedélyessé, akár boldoggá és harmonikussá is teheti életünket. Részemről ehhez társul még valami egészséges cinizmus, s ha már irodalom, akkor az irodalmi karrierépítés tudatosságának elutasítása. Nagyon korán, már az első könyvem megjelenése után fölismertem egy ilyesféle módon szerveződő pálya csapdáit, zsákutcáját és végső soron valószínűleg az elkerülhetetlen kudarcát. Már akkor tudtam, hogy nem lesz penzum, nem lesz megfelelési kényszer, se embereknek, se lapoknak, nem lesz a jelenlét, a felszínen levés kényszere, és nem lesz rutinszerű munka se. Aki eltalál egy hangot, azt könnyedén tudja működtetni könyvről könyvre, évről évre, de miért, de minek? Egyfajta íráskészséggel, ösztönös arányérzékkel, a szakma szabályainak ismeretével és tapasztalatával 2-5 flekket bármikor bármiről lehet írni, amint arra saját szövegeimből is tudnék példát hozni, hiszen vannak kedves és megtisztelő és visszautasíthatatlan fölkérések, ám mindezt hosszabb távon és rendszeresen csinálni, kismesterként helyet és elismerést kivívni, közben szétaprózódni és fölőrlődni - számomra teljességgel értelmetlennek tűnik. Részben ezekkel magyarázható, hogy nem ontom a könyveket, s hogy hiányként látszik a nagyregény. Arra már ki sem térek, hogy vannak úgynevezett objektív akadályok is, melyek hátráltathatják a munkát. Néhánnyal előre nem is számolhatunk, bármikor közbejöhet egy másik és sürgős munka, a terv pedig máris borul. S mindeközben persze a mindennapi rögvalóságnak is vannak megoldandó feladatai. Ezekkel ugyan jól és érthetőn lehet magyarázni, hogy valami miért nincs, de én nem szeretem lelki békém érdekében az ilyen külső okokra való hivatkozást, mintegy önigazolásként felmentést adva magamnak. Dolgozom, ennyit mondhatok, a magam ritmusa és belső igénye szerint. Ezt lehet szöszölősnek, lehet a szemlélődő alkat lassúbb munkatempójának is nevezni, igaz is, de az én, mondjuk analitikus módszerem, amely mindent szétszed és újra összerak, rendez és csoportosít sajátos összefüggés szerint, hát ez csakugyan időigényes dolog. Vertikális vektora a lélek mélysége és az isteni kegyelem nagyszerűségének a megélése munkában és az életben. Horizontális vektora pedig a kor, a társadalom, a világ, a valóságérzékelés és tapasztalás. Ha ezt sikeresen össze tudom adni, ha sajátos rendszerbe tudom állítani, akkor az önismereten túl esély van arra is, hogy magamat és a világot egy könyv keretein belül el tudjam beszélni, le tudjam írni, ki tudjam fejezni. 

Hajdúszoboszlón élsz – a szoboszlói lokalitás valahogy nincs benne a könyveidben, ahogy mondjuk Tar Sándor világában ott van a kies debreceni táj…

Szisztematikusan csakugyan nincs, de azért egy-két helyi történet nem is hiányzik. A lokalitás önmagában még nem érték. Hogy itt vagyok vagy másutt, az írás szempontjából teljesen lényegtelen. Megragadható témaként pedig azt kellene eldönteni, milyen műfajt igényelne a helyi élet ábrázolása. Már ha ez célként terveim között szerepelne. Bizonyára lehetne ebből írni tárcasorozatot, novellafüzért, számos önálló elbeszélést. Mint ahogyan másutt, itt is vannak emberek, történetek, állapotok, helyi specialitások. De ahogyan nincs ez nálam műfajilag tematizálva, ugyanúgy nincs a Hodászon töltött gyermekkor, a pesti középiskolás időm, a debreceni tíz évem. Ha generációs regényt szeretnék írni, akkor valami laza cselekményszál mentén föl lehetne fűzni a gondosan lajstromozott emlékeket. Tar kitűnően ábrázolt világa, mely nekem túlságosan is testközeli, mégiscsak egy szelete a világnak. De említhetnénk más szerzőket is, akik életérzésben, hangulatban, az emlékek megelevenítésében, mert nagyjából azonos időben voltunk gyerekek és kamaszok, ismerős és rokon dolgokat írnak meg más poétikai elképzelések szerint, így ott vannak Háy János elbeszéléseiben, de ott vannak, hogy mást ne mondjak, épp a te írásaidban is. Én egyelőre kincsként vigyázok ezekre a témákra. Nem tudom, hogyan és mikor használom föl a jegyzetekben egyébként már létező nyersanyagokat, csak azt tudom, hogy nem szeretném elaprózni.

Részt veszel a szoboszlói kulturális életben? Számítanak rád egy-egy dologban, mint „híres íróra”?

Én itt egy szigeten élek. Revierben, ahogyan azt egyszer leírtam. Ami kevés kapcsolatom van, annak egyik része a művházhoz és könyvtárhoz köthető, pontosabban ahhoz a pár emberhez, akik kultúrmunkásként nem a legideálisabb klímában próbálnak mégis valami jót és értékeset csinálni, megmenteni, közvetíteni, szervezni. Velük jó a kapcsolatom, a legközönségesebb módon egyszerűen emberi. De hogy íróként is megbecsülnek, arra az a nagyon kedves és megható figyelmességük a bizonyság, melyet 40. születésnapomra kaptam tőlük: a könyvtár bejárati tárlóit „velem” töltötték meg, könyvek, antológiák, folyóiratok, recenziók, kritikák nagyon szépen elrendezve, valamint a helyi kulturális folyóiratban, a Szókimondóban is köszöntöttek, az összefoglaló pályaképet a lap főszerkesztője, a literátor Vida Lajos készítette el, akinek nemrég Szép Ernőről jelent meg monográfiája, s köszönhetjük a tavasszal kiadott Natáliát is, a posztumusz Szép Ernő-regényt. Időről időre föl is kérnek egy-egy dologra, három évig vezettem itt Irodalmi Kávéházat, kortárs magyar szerzőkkel ismertettem meg az irodalombarátokat, nyitottam meg kiállítást, zsűriztem szavalóversenyen vagy novellapályázaton, hívtak stúdióbeszélgetésre a városi tévéhez, szerveztek önálló estet és dedikálást, egyszer még egy városi ünnepi beszédet is tartottam. Tél végén egy civil egyesület alelnökévé választottak, mely Szoboszló kultúrájához próbál valamit hozzátenni. Tegnap például a három éve elhunyt Kovács Gábor barátunkra, a művház korábbi igazgatójára emlékeztünk az ő szeretett Szedres kocsmájában, az ottani baráti közösséggel – rövid bevezetőt tartottam, a többit, az anekdotázással együtt el lehet képzelni. Gábor a helyi kulturális élet központi figurája volt, mindamellett nagyszerű ember, több maradandó értéket hozott itt létre, hiánya sokunknak fáj.

Négy éve, 2004-ben jelent meg utoljára prózaköteted. Azelőtt 1997-ben, illetve ’94-ben jelent meg egy-egy könyved. Volt-e olyan novellád, mely számodra is meglepően gyorsan (mondjuk egy nap alatt) elkészült?

Persze, több ilyen is volt, rövidebb és hosszabb írások is. Megszülettek egyszerre, akár két nap folyamatos munkában, a cigarettától csaknem tüdőlövést kapva, de bizonyára valami határidő miatt muszáj volt befejezni. Megszülettek, de nem a semmiből. Egy-egy témát azért elég sokáig hordozok magamban, általában jegyzeteim is vannak hozzá, és mielőtt kidolgoznám, legalább két-három lehetséges megközelítésből választom ki a megfelelőt. Végiggondolom a verziókat, közben flessekben látok részleteket, s ha már nagyjából tudom, mit akarok, akkor hozzákezdek. Nincs meg minden fejben, nem is lehet mindent kitalálni, nem is szeretném, mert akkor attól a minimális örömtől fosztanám meg magam, amit írás közben érzek, ha egy-egy nem várt mondatot, fordulatot kapok, ki tudja, honnan. A kisujjából aligha rázhat ki bárki is egy novellát, annak van valami előzménye, vázlatszerűsége fejben vagy papíron. Nekem erre azért is szükségem van, mert tapasztaltam, nagyobb szövegkorpusznál kialakul írás közben valami csőlátás; ez a mondatok szigorú rendje, az ismerősként visszatérő szavak és az unalomig ismert nyelvtani szabályok – nem véletlenül hasonlították az írást a sivataghoz. Munka közben nehéz kitekinteni, ezért kellenek nekem a józan jegyzetek, a jelzőkarók.

Szelíd író benyomását kelted, mégis szereted a rock and rollt, a The Cultot, a Guns N’ Roses-t… A popkultúrához való viszonyod taglalásával valahogy adós vagy még. Itt-ott megemlíted például John Lee Hookert, stb, de miért nem írod meg a rock and roll-os kalandozásaidat?

Ez a korábban említett tematizálás hiánya. De azért itt-ott találni nálam is egy-egy számot, a Culttól pl. a Speed of Ligh-ot. Ami pedig ebben a témában fölmerülhet, azt egyelőre gondosan őrzöm, a nyolcvanas évek elejének pesti rockzenei életét, ahogyan azt én éltem meg a barátaimmal, koncertekkel, kocsmákkal és csajozásokkal. Ki emlékszik már arra, hogy volt egy újpesti Kugli zenekar, egy csepeli Hit a legendás Puttonnyal. Minden héten volt valamelyik művelődési házban, a Ridegben, a Melósban, a Szövőben a csöves ízlésvilághoz közel álló koncert. Akkoriban a Beatrice volt a szívemben, a fülemben meg a Hobo Blues Band, az ő koncertjeikre jártunk a legtöbbet. A Budai Ifiparkot is mindig ők zárták nyár végén, az volt a legnagyobb buli. Utolsó koncertjén itt láttam Radics Bélát, még pár szót váltottunk is vele. De őrzök egy-egy feledhetetlen Karthágó vagy Edda koncertet is. A mostaniak közül, akinek a koncertjére is elmegyek néha, az a Tankcsapda. Az ő évadzáró bulijuknak Debrecenben akár a régi időket is megidéző hangulata van. Már amennyiben egy rövid időre meg tudsz feledkezni a rockbizniszről a profizmusuk láttán, és csak a zenére figyelsz, nem pedig a hitelesség kérdésén lamentálsz. Ami a nyolcvanas években föl nem merült volna, hiszen azok a zenék rólad szóltak, a te érzésvilágodat fejezték ki, kissé a politikai rendszer határait feszegetve szöveggel, megjelenéssel. Már a puszta kiállás is egyfajta lázadás volt a rendszer ellen.
Engem is meglep, ha valakit meglep a zenei ízlésvilágom. A rockon szocializálódtam, a mi időnkben az elevenebbje 5-6. osztály környékén átesett a Beatles mánián. A disco színes, szirupos világa távol állt tőlem. Nekem 7.-től a Led Zeppelin volt az etalon, ehhez mértem később minden zenét. Máig a rockzenében érzek olyan dinamizmust, erőt, elementalitást, mely engem is feltölt. Ezt találom meg az általad említett együttesek zenéiben. A határ azért elég széles, van pár alternatív, aztán a punk és a zúzós death metál is befér itt-ott, de van néhány súlyos zene a rockon belül is, amit nemhogy élvezni nem tudok, de hallgatni sem bírom. Van egy gitáros barátom, aki hihetetlen zenei tájékozottsággal ajánl figyelmembe együtteseket, így válhatott kedvencemmé már a nyolcvanas évek végén a GN’R, vagy az itthon akkor teljesen ismeretlen Cult. Szintén ő hívta föl a figyelmemet pár évvel ezelőtt a mostani kedvencemre, a norvég Madrugadára. Finom, visszafogott, letisztult rockzenét játszanak. Sajnos elképzelhető, hogy már nem sokáig, és az ez év februárjában megjelent lemezük talán az utolsó volt, minthogy nem tudják vagy akarják folytatni a tavaly nyáron elhunyt gitárosuk, Robert Buras nélkül. A zene napi szükséglet. Sokáig csak egyfélét hallgatok, aztán áttérek valami másra. Vannak újra fölfedezések is. Ilyen az AC/DC. Bejött valamikor, és tényleg, ezek még mindig megvannak, több mint harminc éve, és még mindig jók. A fiam vonzalma révén, az együttes egy-két hallott lemezén kívül most az egészet megismerhettem. De hogy mindezek után valami igazán meglepőt is mondjak: szeretem a komolyzenét, mostanában csak ezt hallgatok, szimfóniákat, operákat - nem egy csodás dolgot fedezhet föl az ember.

A Te beszállsz a bárkába című kisregényed apokrif bibliai történet, mely Noé családját mutatja be az özönvíz 300. napján. Hívő ember vagy, milyen kérdéseket kellett elrendezned a szent szövegek és a modern próza viszonyát illetően.

Ezzel a könyvvel kapcsolatban lényeges kérdésre tapintottál. Már az elején szembesültem azzal a dilemmával, melyet hívőként a kanonizált szöveghez való nyúlás jelentett. A művészi szabadságot, úgy gondolom, semmi nem korlátozhatja, legyen az szent vagy biblikus téma, hiszen hívőnként hiszem, hogy az alkotásban, a műben ilyen esetben is ott van az istentől való kegyelem. Íróként nem köthetnek dogmák, nem lehetnek tabu témák. A félelemtől mentes gondolatszabadságot és szólásszabadságot nem korlátozhatja rajtad kívül senki más. A vallással és a hittel kapcsolatban csupán egyetlen kicsiny tabum van, melyet következetesen betartok: sem szóban, sem írásban nem káromlom Istent. A többi kérdést illetően már nem volt nehéz dolgom, így azt is tudtam, hogy nem egy archaizált nyelvet kell használnom.

Térey Jánossal közösen írtad a Kazamaták című, 1956-os drámát, melyet a forradalom fekete napja, a Köztársaság téri lincselés ihletett. Hogy reagáltak a darabra mondjuk a közeli Debrecenben?

Erről nem nagyon tudok beszámolni, minthogy alig érkezett visszajelzés. Aminek bizonyára az lehet a magyarázata, hogy kevesen láthatták a Pesten futó előadások valamelyikét. Volt azonban egy-két személy, aki olvasta, tőlük pozitív visszajelzés érkezet, az egyiktől pedig igen lelkes értékelés. Később, a Deszka Fesztivál egyik meghívottjaként inkább értetlenséget tapasztaltam a darabról való beszélgetés során. Nyílván más lett volna a helyzet, ha az eredeti terveknek megfelelően sikerül a fesztivál programjának keretében a debreceni közönség előtt is bemutatni a darabot, erre azonban technikai okok miatt nem kerülhetett sor.

Milyen alkotói módszerrel írtátok? Voltak-e az alapkoncepcióban eltérések, kellett-e egymás irányában kompromisszumokat hoznotok?

Szigligeten egy hétig egymással szemben ülve, később e-mailban a változatok ide-oda küldözgetésével. Nem volt ez kitalálva, hogyan oldjuk meg, hidaljuk át azt a nem is túlságosan nagy kétszáz kilométeres földrajzi távolságot. A munka egy éve alatt elég sűrűn találkoztunk, telefonon keresztül napi kapcsolatban voltunk. Kezdetben volt egy koncepció a darab szerkezeti vázával, ehhez ötleteket halmoztunk föl, aztán ki-ki tetszése szerint megírt egy részt, vagy bővítette a másikét, hozzátett, avagy éppen kihúzott belőle. Voltak persze viták is, de én úgy gondolom, nem presztízs jellegűek, mert nem arról szólt, hogy kitől mi maradjon vagy hulljon, hanem arról, hogy az jó vagy rossza a darab szövetében. A mű egészében kellett gondolkodnunk, s az volt a fontos, hogy az sikerüljön, másodlakos kérdésnek tekintve azt, hogy melyikünk mondata, jelenete viszi előrébb a darabot a befejezés felé. Ha nem így lett volna, még mindig a Kazamatákat írnánk, már ha időközben végleg össze nem vesztünk volna. Vitáink ellenére tudtunk mindketten kölcsönösen kompromisszumot is hozni. Az alapkoncepciót illetően egyszer volt egy nagyobb nézeteltérésünk, akkor bizony a darab léte is veszélybe került. De a vita során bebizonyosodott, hogy János elképzelése a helyes, igaza volt, akkor én engedtem, és mentünk tovább.

A fiad fotózza a különböző vonatokat. Volt hogy az utóbbi időben megtalált valamilyen vonatos történet? Mi volt a legkülönösebb vonat, amit láttál?

Meglepő kérdés, de annyiban mindenképpen indokolt is, hogy a vasút a fiam révén életünk részévé vált, én is többet tudok erről a világról, és csakugyan, irodalmi témának sem rossz. Már vannak elképzeléseim, terveim, ha megvalósul, elmondom. Máté révén megtanultam a mozdonyokat másképp nézni, ezért a „különös” jelző kissé értelmét veszti akkor, ha egy mozdonyra tekintve már nem csak azt tudom megállapítani, hogy villany-e vagy dísel, hanem az apró részletekre figyelve veszek észre különbségeket, szokatlan megoldásokat. Az az avatatlannak föl sem tűnik, ha egy dombóvári főnökséghez tartozó mozdony tűnik föl a százas vonalon, vagy ennek most más az áramszedője, mint alapból kellene, az ütközője meg nem kerek, hanem négyszögletes, a nagyjavítás után kissé megváltozott a festése, esetleg a lámpáját is kicserélték vagy remotizálták, amivel értelemszerűen új pályaszámot kapott. Millió apróság, amit én nem követek, több ezer mozdonyról van szó, s ők azokat egyenként, pályaszám szerint ismerik. A szó hétköznapi értelmében nem tudnék különleges mozdonyt mondani, de említhetek néhány típust, ami nekem tetszik. Ilyen a zöld-fehér festésű Púpos, aztán a Balaton egykori legendás díselmozdonya, a Nohab, de jól néz ki a régi Szergej is, a Csörgő is. A fiam kedvence a 1145-ös Szili, története van, nem mondom el, ez az egykori Deák Szili, nekem is tetszik. Némely gépet a vezérek szeretve gondoznak, ápolnak, karban tartanak. Néhány hónappal ezelőtt épp ennek a szép mozdonynak az elejét öntötték le festékkel, a takarítás utáni nyomokat még láttam a gépen, a Nyugatiban, és engem is elszomorított a barbár vandalizmus.

A Kazamaták mellett írtál egy másik drámát is, de dolgozol-e újabb prózai munkán?

Most éppen egy újabb színdarabon dolgozom. Ez jött közbe. Ha túl leszek rajta, tovább vezetem a bárkám a próza széles és lassú folyamán.