Ahogy eltűntek a régi vitorlások, eltűnt a szél is, s nyoma veszett a természetnek is. Már nem ad jelet: elég ehhez meghallgatni egy műanyag vitorlást. Hiába a tomboló szél a vízen, ha hangot is ad a műanyag vitorla, csak egy üres bevásárlószatyrot hallunk, ahogy zizegve fennakadt egy lámpaoszlopon. Ez nem hang, ez zaj. A természet a műanyaggal nem beszélget.

A késői Debussy muzsikája több mint zavarba ejtő. Mivel szeretjük egyszerűen átfogó kategóriák alá sorolni a dolgokat, bajba kerülünk: ez a muzsika már nem impresszionizmus. Elég meghallgatnunk a Vitorlákat, hogy világossá váljon, amit ez a zene láttat nem tengerparti benyomás a távoli fehér vitorlákról, hanem valami egészen más. A tárgyakban élő természet titokzatos neszeit halljuk.

Természet, mi is ez? Néhány réges-régen elporladt görög szerint a fűzisz, a fizikának nevet adó eredeti görög kifejezés tárgya, nem azonos puszta fizikai dolgok halmazával. Még csak nem a dolgok törvények szabályozta rendje, s végképp nem lélektelen eseménysorozat, amelyben a fizikai tárgyak tehetetlenül sodródnak az őket ért hatások következtében. A dolgok nem mozdulnak, ha nem hat rájuk erő, de ha hat, akkor is csak annyit, amennyi hatott rájuk. Tehetetlenek, passzívak. A természet nem ilyen.

A természet folyamatos keletkezés. Erő, amely megnyilatkozik, erő, amely szakadatlanul burjánzik. Ha látványhoz kapcsoljuk a gondolatot, talán akkor kapunk megfelelő képet, ha erősen megnyomjuk lehunyt szemünk s azok a sárga felhők elkezdenek gomolyogni, egyik hullám a másik után, végeérhetetlenül.

De mi köze ennek a vitorlákhoz? Nos, a szél.

A szél nem egyszerűen a légnyomáskülönbség által tehetetlenül egyik helyről a másikra mozgó levegő, hanem erő, amelyben megnyilatkozik a természet. A balga társak kíváncsisága miatt Aiolosz zsákjából kiengedett szelek, amint messzire repítik Ithaka partjaitól Odüsszeuszt, nem fizikai eseményeket jelenítenek meg, hanem a természet, a folytonosan megújuló és keletkező természeti erő hatalmát a hajók felett.

A vitorla sem egy érdektelen fizikai tárgy, amely útját állja a nyomáskülönbség miatt egyik helyről a másikra áramló levegőnek. Kívülről, a megfigyelés pozíciójából persze ez a helyzet, de Debussy zenéje nem ebből a perspektívából láttatja a hajót, hanem egy nézőpontból, ahonnan több látszik a természetből, mint amit a fizika belőle látni enged. Az látszik, amit a görögök láttak belőle.

S hogy mi ez? Gondoljuk csak meg: a hajókat, a vitorlát az ember alkotta. Abból az élő anyagból, amit a természetben talált. Fából, vászonból, kenderkötélből. Ezekben az ember alkotta tárgyakban a természet tovább élt. A vitorlának szaladó szél és a vitorla kettőse természeti esemény volt.

Számunkra ez már hozzáférhetetlen: ahogy eltűntek a régi vitorlások, eltűnt a szél is, s így veszett nyoma a természetnek is. Elég csak meghallgatni egy műanyag vitorlást. Hiába a tomboló szél a vízen, ha hangot is ad a műanyag vitorla, csak egy üres bevásárlószatyrot hallunk, ahogy zizegve fennakadt egy lámpaoszlopon. Ez nem hang, ez zaj. A természet a műanyaggal nem beszélget. Ami csupa fém, műanyag, szintetikus vacak, az másik univerzumban létezik, mint a természetes anyagok. A természetes anyagokban ott él a természet, erejük marad nemesedni. A műanyag nem vénül, csak elöregszik, s lepusztultan olyan, mint egy züllött, kifestett lotyó. Ez a különbség a fűzisz és a fizika objektuma között.

Csak a vászonvitorla rántotta fa reccsen úgy, ha a hajó a szélbe ér, mert a fában még él a fűszisz. Csak a vászonvitorla csapkod a szélben úgy, ha meglazul a kötél. Csak a kenderkötél súrlódik a gyűrűben úgy, ha megfeszítjük a vitorlát. Aki már hallotta ezt, tudja, miről beszélek.

A tárgyak titokzatos élete, a természet lélekvándorlása az ember alkotta tárgyakba a műanyagok korában véget ért. A mesterséges anyagokból készített holmikban már nem lakik fűzisz. Ezek a tárgyak nem élnek. Még csak nem is halottak, egyszerűen puszta fizikai dolgok. Tehetetlenek, érdektelenek és főleg, zajosak. Még egy Debussy sem tudna belőlük kihozni semmit.

Amit azonban Debussyvel hallhatunk, a tárgyak saját természeti életének muzsikája. Belülről halljuk a szelet és belülről halljuk a vitorlát, ahogy a kötél feszül és a fa reccsen a szélben. Halljuk, ahogy a természet a szél hangján saját gyermekeihez szól, ahogy megfegyelmezi őket, majd, ahogy megsimogatja és gyengéden arrébb taszítja a kicsiket a vízen.



Ez a zene nem impresszionizmus. Nem kívül vagyunk a látványon, hanem benne, egészen belül, magában a fában, a kenderben, a kötélben, ahogy a szélben élnek. Olyan zene ez, amelynek segítségével odahallgathatunk, ahol mi már nem látunk semmi egyebet, csak tárgyakat, távoli, nagyon távoli fehér vitorlákat.

Inkább hunyjuk be a szemünk. S nem is kell megnyomni erősen, hogy Debussyt hallgatva megpillantsuk a végeérhetetlenül keletkező természetet.