Persze, csak ki kell várni a nagy konstellációt! A Kultúrpart írói az Üzenet a földről rovatban – jó esetben – a heti témákra reagálnak publicisztikáikkal. Ezen témákat házi asztrológusunk instrukciói alapján jelöljük ki, afféle háztartási okkultizmustól vezérelve, legyen már valami összhang a matéria, a mentális, és a spirituális síkok között! Hogy néz ez ki a gyakorlatban?
Így:„Ezen a héten átgondolhatjuk társunkkal, a külvilággal való kommunikációs kapcsolatunkat. Érdemes ügyelni a túl önös, vagy erőszakos kommunikációra, s ami emögött lehet: éppenséggel rájöhetünk arra is, hogy ez a konfliktuskerülése, avagy a konfliktus nem-felismerése.”
Oké, csillagom, átgondolom. Szerintem nem csinálhatom valami túl jól. Mármint ezt a kommunikálást. Ha már itt tartunk, úgy tűnik, önös is vagyok, és hát meglehetősen erőszakos, mert amit kiváltok belőled, az egészen megdöbbentő. Vagy? Vagy nem velem van a baj, csak nem tudsz, nem akarsz megérteni, hallani a szavaimat, mert esetleg véletlen elnyomnák a tieidet, és fordítva. Kilincsed rángatom ordítva: engedj be! Te ugyanezt teszed a másik oldalról, és persze mindenkinek igaza van. Lenne. Ha el – meg - felismernénk egymást, de hát ez ugye lehetetlen. Nem látok át az ajtón. Maradjunk annyiban, hogy akkor meg nekem van igazam, te hülye gyerek, feje kerek!
Magyar – magyar szótárra, mi több, tolmácsra lenne szükségünk, mégpedig szinkronra, aki azonnal fordít, lepucolva a dühödt ordibálásokat, tompítva a pengeéleket, kicsavarva az elmében villanó villanykörték sokaságát. Mert mi jut eszünkbe? Lehetőleg mindenről a rossz, vagy mégrosszabb, avagy saját mantráink sokasága, a permanens ismételgetés. „Hazám, hazám...”.
Lássuk egy – szigorúan a magánéletből ellesett – konkrét példát:
Mondat: „Menj a kurva anyádba, tetves köcsög!”
Fordítás: „Kérem, a megengedett sebességnek megfelelő tempóban haladjon!” (a mondat végén alaposan hangsúlyozott óhajtójellel)
Ha elég bátor – vagy kevésbé unott, mit tudom én – lennék, most sorolnám a közélet fordításra váró mondatait is, de félek, ismét elszabadul a pokol, kimegy a biztosíték, és több, mint hetven hozzászóláson keresztül olvashatom, hogy mi van félreértve részemről, részedről, részükről. Így a kísérlet folytatását inkább a Beugróban (szombat este, M1) nézd meg.
Utálom azokat az embereket, akik mindent kétszer mondanak, akik mindent kétszer mondanak. Utálom magamat, hogy mindig ugyanarról írok, beszélek neked, bizony, már egy kereskedelmi televíziós fókuszcsoport kimutatás, és egy életről, irodalomról szóló újság szerint is az agyadra megyek: túl sok vagyok – írtad a nevem mellé...
Szar ügy soknak lenni, hirtelen elgondolkodik az ember, hogy mit, és min gondolkodik annyit. Tulajdonképpen semmin. Nem kell annyit zsezsegni, szokta volt mondani ilyenkor régi barátom, és tán igaza is van. Csak akkor mi van? Mármint a zsezsgés helyett?
Már hallom is, ne folytasd. A többi béna csend.
Legyen így, kussoljunk. Legyen ez a mi nagykoalíciónk. Sunnyogjunk, néha kiabáljunk be a tömeg közepéről, álnéven, maszkkal az arcunkon, de semmi esetre sem vállalva a gondolatok megett vélhetőleg meghúzódó személyiséget, azt, hogy esetleg végig kell gondolni, ne adj' Isten megérteni a másikat. Nehogy túlmenjünk azon a bizonyos határon, amin túl már minden lépés gyanús, amikor már bizton valaki, a valakinek a valakije, pénzért teszi, önös, és erőszakos, ahogy te mondtad odafenn, Csillagom.