Kedd este több ezren kihúzhatták egyik pontjukat bakancslistájukról: a Coldplay olyan koncertet adott, ami után mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Érett, összeforrott, zseniális, profi banda, akik szájharmonikával, gitárral, és már majdnem hogy síppal, dobbal, nádihegedűvel is játszanak.
Chris Martin (ének), Jonny Buckland (gitár), Guy Berryman (basszusgitár), és a dobos- illetve multifunkcionális, mindenhez értő Will Champion tegnap este nemcsak a lányoknak okoztak orgazmust, hanem mindenkinek, aki a Papp László Sportarénában volt.A remek összkép a hosszú éveknek köszönhető: a zenekar tagjai a londoni egyetemen (University College) ismerték meg egymást, és 1996 szeptemberében ott alapították meg első együttesüket. Chris Martin és Jonny Buckland egy Pectoralz nevű együttesben játszottak, ezután egyik évfolyamtársuk, Guy Berryman is csatlakozott. Majd már négyesben együttest alapítottak Starfish néven.
Martin szobatársa Tim (akit ma Tim Rice-Oxley-ként ismerünk a Keane-ból) akkoriban egy Coldplay nevű bandában játszott, melynek nevét Philip Horkys verseskötete, a "Childs Reflections, Cold Play" ihlette. Ám új nevet akartak maguknak, így aztán átadták a Coldplay együttesnevet a mostani Coldplaynek.
Kiadtak pár demo tape-et, majd az első EP a Brothers And Sisters gondozásában jelent meg. A Glastonbury fesztivál után stúdióba vonultak és felvették harmadik EP-jüket (The Bloom). A felvételek alatt vita alakult ki az együttesen belül, Martin pedig kirúgta Championt a bandából, majd később mégiscsak visszavette őt. Hogy több gond ne legyen, a következő szabályok bevezetése mellett döntöttek: egyrészt a hasznot egymást közt megosztják, másrészt, ha valaki drogozik, kizárják az együttesből.
Nos, ezek után úgy tűnik, már minden simán ment, hiszen a következő albumok, a Parachutes, a Rush Of Blood és az X&Y nagyon nagy sikert arattak.
A Viva La Vida Or Death And All His a negyedik stúdiólbum, melyet óriási várakozás előzött meg, és bár véleményem szerint ez a leggyengébb lemez, mégiscsak nagyon vártuk ezt a turnét, hiszen tudjuk, ha turné van, van múlt is, és talán olyan dalokat is meghallgathatunk, mint a Clocks, a Yellow, az In My Place vagy mondjuk a Fix You.
Az állóhelyre szóló jegyek már a koncert előtti napokban elfogytak, és valóban teltház volt az Arénában- bár szerencsére így is igen szellősen lehetett ugrálni, táncolni, (lányok esetében) visítani, hogy I love you, stb. A folyosókon hömpölygő tömegben csak araszolva lehetett leérni a küzdőtérbe, ahol egyébként az előzenekar koncertjére (mely szinte percre pontosan 8 órakor elkezdődött) nem sokan mentek be.
Az előzenekar a Strokes gitárosa, Albert Hammond Jr. volt négytagú bandájával, akik gyorsan lenyomták, nagyjából fél óra alatt végeztek, kedvesen visszaszámoltak az utolsó három szám előtt, de a közönség megtámogatta a zenészeket tapssal és sikolyokkal.
Majd utána kicsit kínosabb szünet következett, mely közben egyszer csak észrevettük, a színpad két oldalán függőlétrán másznak fel emberek- ebből már sejteni lehetett, hogy nem lesz piskóta a produkció. Az előzenekar utáni csend után egyszer csak felhangzott egy nagyon ismert rap sláger: az a típus, ami minden csapból folyik, mégsem tudja a kutya sem, ki az előadó. A közönség persze rázta a seggét arra is, mert tudták, Chris Martinék azonnal a színpadra lépnek.
Aztán, a hip-hop ritmusok után felcsendült a Viva La Vida albumról ismert intró, és a Kék Duna keringő: már itt őrületes ováció sürgette a zenekart, mely nem váratott sokáig magára.
A Coldplay magasan túlszárnyalta az elvárásokat. A tökéletes színpadkép, hangzás és a jellegzetes, egyedi Chris Martin-hang remek összhangba került az első perctől kezdve, ahonnan a hangulatot csakis fokozni lehetett.
Az intro után máris belecsaptak, és jött a Viva la Vida, majd sokunk örömére minden, ami Coldplay: Speed of Sound, Clocks, In my Place.
A színpadképet tekintve ismételhetem önmagam: a fiúk belevittek apait-anyait. A lézershow, a fények mellett nem feledkeztek meg két kifutóról sem, melyen olykor-olykor közelebb kerülhettünk a bandához, és tényleg az egész bandához, hiszen még Champion is megjelent egy kis elektromos dobbal a kezében. A közönség feje felett levő óriásgömbök néha a koncert képét vetítették, néha pszichedelikus színeket és formákat, és a Lovers In Japan alatt kivetítő már- már csöpögősen szentimentális, de mégsem gagyi képsoraival emelkedettebb hangulatba kerültünk, már ha az eddigi nem lett volna elég. Végül, már katarzisunk csúcspontján kaptunk még egy kis ajándékot a fiúktól: A fejünkre egyszeriben több ezer papírpillangó hullott. A lányok bepisiltek a gyönyörűségtől, a férfiak üvöltöttek, és sok-sok adrenalin szabadult fel közben mind a színpadon, mind lent, a nézőtéren.
A számok közötti pár perces szünetek egyáltalán nem voltak zavaróak, már csak azért sem, mert hamar felismertük, mire megy ki a játék: egy percre nem hagyták, hogy lankadjon a figyelem, felbukkantak itt, felbukkantak ott, egyszer csak a tribün jobb oldalán jöttek be a bejáraton (vajon azok, akik kiszaladtak egy bambiért, mit szólhattak, mikor az egész Coldplay szembejött velük?). Ott fent aztán abszolúte multifunkcionális jellemzőikről tanúskodtak: a dobos, Will Champion gitárt ragadott, Chris egy szájharmonikát kapott a szájához, és bolondoztak kicsit. A fent ülő közönség mágnesként próbált odaférkőzni a zenekarhoz, akik kedvesen lepacsiztak mindenkivel, aki kezét nyújtotta. Apropó, multifunkcionalitás: Chris Martin a gitárt néha félretéve zongorához ült, onnan az említett szájharmónikát használta, majd visszament gitárjához, és ez így ment körbe-körbe.
A Coldplay 2008. június 16-án Londonból indult Viva la Vida című világturnéjára. Koncertek lesznek Nagy-Britannián kívül az USA-ban, Kanadában, Japánban, Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Ausztriában, Csehországban, Svédországban, Norvégiában, Svájcban, Olaszországban, Hollandiában és Belgiumban is. A turné 2008. december 19-én Belfastban ér véget.
A bakancslistát pedig most eltehetjük a fiókba, és élvezzük a tegnap óta uralkodó eufórikus hangulatot!
