Ha máig könnyes szemekkel sírod vissza azt a lemezt, mely 2001. szeptember 11-én az amerikai listák első helyén állomásozott, és nem vagy hajlandó alább adni a Toxicitynél, a System Of A Down-utód (?) Scars On Broadway sem szünteti meg a nélkülözést, az elvonási tünetek enyhítésére azonban alkalmas.

Az évtized kevés tényleg áttörő jelentőségű és fontos mainstream rock/metal bandáinak egyike, a System Of A Down jelenleg átmeneti pihenőjét tölti. Noha a hibbant örményeknek van annyi eszük, hogy nem emlegetnek feloszlást, belátható időn belül nem kívánnak ismét összejönni, remekül elvannak külön-külön. A frontember, Serj Tankian tavaly adta ki első szólólemezét és a Szigeten is fellépett, Daron Malakian gitáros/énekes/ multifunkciós zenei agytröszt, valamint John Dolmayan dobos pedig most rukkoltak elő friss ötleteikkel.

Jellemző Malakian sajátosan kiforgatott gondolkodásmódjára, hogy a Scars On Broadway eredetileg Swastikas On Broadway néven futott volna, ugyanis bizonyos 19. századi Santa Monica-i lámpaoszlopokon valóban ott virítanak az eredeti szanszkrit szimbólumok. Kérdés persze, ki vállalt volna fel egy nevében horogkereszteket emlegető bandát, még akkor is, ha indiai és náci szimbolika között elég jelentős a különbség – az Interscope gyaníthatóan még a System Of A Down respektjét és harcos rasszizmus-, illetve elnyomásellenességét tekintve sem ment volna bele ebbe a névbe, így aztán szvasztikák helyett végül maradtak a sebek, a további extra publicitás pedig ugrott.

Tankian albuma, az Elect The Dead első blikkre egészen olyan volt, mintha System Of A Down lenne, alaposabban megvizsgálva azonban messze állt az anyazenekar színvonalától, és leginkább csak amolyan SOAD lightnak illett be. Miközben a cilinderes paradicsommadárba átment énekes a gunyorosabb, dallamosabb oldalt domborította ki dalaiban, addig a dobokon kívül mindent feljátszó Malakian és Dolmayan cseppet sem meglepő módon a nyersebb, direktebb vonalat hozzák a Scars On Broadwayben. A System Of A Down stílusok között szabadon ugrándozó, lenyűgöző piaci tarkabarkasága tehát itt sincs meg teljes pompájában, az ugyanakkor nagy előny, hogy az ember nem küszködik minduntalan a kellemetlen „végülis elmegy, de minek” szájízzel: a 15 dalt meghallgatva teljesen egyértelmű, hogy a System Of A Down-t Daron Malakian kreativitása tette System Of A Downná, még akkor is, ha messze nincs olyan jó és karakteres énekes, mint Tankian (hangja ugyanakkor senki előtt sem ismeretlen, hiszen már az anyacsapat 2005-ös kettős mesterműve, a Mezmerize és a Hypnotize dalaiban is kiemelt szerepet kapott). Egységesebb, letisztultabb az összkép, mint az Elect The Deadnél, roppant érdekes hallani, melyik ötlet melyik frontról érkezett korábban, és persze aki acsargó, kicsit sörös bukéjú, de mindenképpen markáns politikai állásfoglalásokra vágyik, az is megtalálhatja itt a számítását.


A rövid, átlagban 2-3 perces dalok felépítésükben és dallamvilágukban is hagyományosabbak, mint az utolsó System Of A Down nekifutások voltak, ez a zene sokkal közelebb áll az úgymond bevett punkos-rockos-metalos-hardcore-os sablonokhoz, mint a határokat nem ismerve alkotó anyazenekar muzsikája, így adott esetben olyanoknak is bejöhet, akinek a Mezmerize és a Hypnotize egyes pillanataiban már túllőttek a célon. Aki viszont pont a kiszámíthatatlanságot, az örmény folk-kesergésből vérszomjasan üvöltő, őrjöngő zúzásba átcsapó kakofóniát szerette bennük, az inkább közelítsen óvatosan: a Scars On Broadway tipikusabb, urambocsá’ konvencionálisabb muzsika, mint a System Of A Down, de ez most az a kivételes eset, amikor éppen emiatt nem is fog tudni megérinteni annyiféle-fajta embert. Akadnak rajta kifejezetten kiugró momentumok – Serious, Stoner-Hate, Babylon példának okáért – és szürkébbek is, Tankian igazán ihletett pillanatokban erősen szűkölködő lemezét viszont még így is simán lenyomja. A pocsék, jellegtelen, összecsapott benyomást keltő kétfilléres borítóért viszont kár, igaz, ma már jóformán perverznek nézik azt, aki ténylegesen kézzelfogható lemezeket vásárol, tehát sok jelentősége valóban nincs.

Az ugyanakkor egyetlen pillanatig sem kétséges, hogy csinálhatnak külön-külön akármit, a két főguru együtt alkot igazán ütőképes csapatot. A System Of A Down jövője szempontjából is alapvető kérdés, hogy ők tisztában vannak-e ezzel vagy sem.