Ma már mindennek van világnapja, mozgalma, tüntetése, aminek nincsen, az nem is számít. Nemrég hirdette meg az Európa Tanács a „Vessünk véget a gyermekek testi fenyítésének” akciót, amelyhez természetesen Magyarország is csatlakozott.

Persze, a gyermeket verni ostoba és rossz dolog. Tudjuk, milyen szörnyűségek vannak, a média egyre többször számol be elképesztő esetekről szülő-gyermek viszonyok terén. Mindez helyes, mármint az elrettentés, mint ahogyan az is, hogy a lehető minden eszközzel harcolni kell a hasonló dolgok ellen. Egyetértek. De mi az, hogy testi fenyítés? Mint a nyilatkozat hangsúlyozza, a hosszútávú cél nem csupán a súlyos bántalmazások megszüntetése, hanem az, hogy az „egyszerű pofon” is egyszer s mindenkorra eltűnjék a nevelés eszközeinek szertárából.

De mi az, hogy „egyszerű pofon”? Mi a helyzet a nem hirtelen indulatból elcsattanó, „nevelő célzatú” atyai pofonnal? Nem, nem az idegbeteg és agyaeldurran szülőről vagy pedagógusról beszélek, aki számára a gyermek sokszor csupán eszköz, hogy kitöltse haragját, saját frusztrációját, ne adj isten alkoholos állapotában őt használja céltáblának a feleség helyett vagy mellett.

A testi fenyítések teljes eltörlésére irányuló erőfeszítések nem olyan régi keletűek. A mai negyvenesek generációjában a szülők még gyakran mesélnek az iskolában osztott körmösökről, a néhanap elcsattanó atyai pofon pedig akkoriban szinte természetes volt. Ennyivel ostobábbak, szadistábbak, idegesebbek, gonoszabbak lettek volna akkoriban a szülők és a tanárok? Netán tudatlanok? Vagy egyszerűen nem volt más eszközük, nem álltak rendelkezésükre pszichológiai könyvek a témában? Nehéz kérdések ezek. Tegye a kezét a szívére mindenki a mai negyvenesek generációjából: ki az, aki nem kapott életében egy-egy apai-anyai pofont? És ha kapott, vajon most megveti emiatt a szüleit, vagy úgy érzi, meg kell nekik bocsátani, mert bűnt követtek el? És főleg: ki az, aki emiatt sérültnek érzi magát, aki úgy érzi, maradandó lelki következményekkel járt a dolog, negatív értelemben?

Ma Magyarországon a felnőttek 70%-a vélekedik úgy, hogy egy-egy jókor adott pofonnak helye van a nevelésben. Svédországban több, mint három évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a hasonló arány kevesebb, mint egyharmadára csökkenjen. A gyermekvédelmi törvény ma hazánkban mindenféle testi fenyítést megtilt, de csak a súlyos eseteket büntetik. Az új „mozgalom” célja elsősorban az emberek gondolkodásának megváltoztatása, alternatívák bemutatása, de az is a célok között szerepel, hogy a pofon is büntethető legyen. Az alternatív lehetőségekkel való megismertetés mindenképpen üdvözlendő, ugyanakkor kétséges számomra, hogy minden esetben, mindenkinél vannak alternatívák, és hogy ezeket az alternatívákat mindig helyesen lehet alkalmazni. Vajon mennyivel kevésbé bántó üvöltözni, netán káromkodni a gyermekkel, mint egy nyaklevest adni? Van olyan ország, ahol egy telefonszolgálat áll rendelkezésére a tehetetlen szülők számára: azért az érdekes lehet, amikor egy feszült pillanatban az apuka azt mondja gyermekének: várj egy kicsit, felhívok valakit, aztán meglátjuk, pofont kapsz vagy valami más megoldást találunk a dologra.

Ha a pofon a szülőtől való félelmet váltja ki a gyermekben, az mindenképpen rossz: ha azonban tudatosul benne, hogy miért is kapta, akár hasznos is lehet. Nehéz, nagyon nehéz kérdés. Egy országos napilapban azt a példát hozták fel, hogy ha nem üthetjük meg a buszsofőrt vagy a főnököt, amiért felidegesített minket, akkor a gyermeket sem pofozhatjuk meg. Nos, a példa kétszeresen sántít. Egyrészt megüthetjük a főnököt vagy a buszsofőrt is, aztán meglátjuk, mi lesz a következménye. Főleg és elsősorban azonban: nem azért kell elcsattannia egy pofonnak, mert felidegesítettek minket, mert az már régen rossz. A „nevelő” pofon oka nem az idegesség, az indulat, hanem valamilyen, általunk felháborítónak vagy egyszerűen helytelennek vélt cselekedet. Emlékszem, egyszer egy buszmegállóban a sofőr nem figyelt oda, és a mama már felszállt a buszra, a gyermek félig, a papa egyáltalán: és a sofőr zárni kezdte az ajtókat, sőt egy pillanatra el is indult. Az apa fogta magát, előrement, és minden üvöltés vagy csapkodás nélkül lekevert egy frászt a sofőrnek. Ha nem is volt egy zen-ütés mélységű cselekedet, de természetes és tulajdonképpen érthető.

Azt is mondják, minél nagyobb korában kapja a gyermek a pofont, annál rombolóbb és károsabb a hatása. Hát, nem tudom. Én az utolsót akkor kaptam, amikor gimnáziumi éveim során a Demokratikus Ellenzék szürke tagjaként több álnéven közölt írásomat követően a Hírmondó című szamizdat-folyóiratban saját nevemmel jelent meg egy, a csehországi zenei életről szóló publikációm. Büszkén mutattam meg édesapámnak, aki váratlanul lekevert egy pofont. Se szó, se beszéd. Sem előzmény, sem utóhang. Dühös voltam, nagyon dühös, a büszkeségemben sértettek meg. Akkor még nem tudtam, hogy ez csupán „előleg” volt: hamarosan meglátogatott minket az osztályfőnököm, majd kisvártatva kirúgtak a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumból. Ez volt az utolsó pofon, amit kaptam, és addig sem sokat, de utólag úgy érzem, mindegyiknek helye volt, akkor és ott. Nem gondolom, hogy bármelyikért bocsánatot kellett volna kérni tőlem.

Ha az ember gyereke a szülő tehetetlenség-érzése vagy idegessége miatt kap nyaklevest, pofont vagy seggrepacsit, ott általában baj van. De azt gondolom, nem csak ilyen esetek léteznek. Persze ez csupán magánvélemény, mindenféle elméleti-pszichológiai alátámasztás nélkül. Az is lehet, hogy egyszer majd engem is meggyőznek, hogy a pofon úgy, ahogy van, helytelen. Talán éppen a Kedves Olvasók.