A hosszú élet titka, hogy legyen kivel. Egy veteményeskerttel, egy férjjel, egy asszonnyal, egy kutyával, vagy egy fával. Csak egy legyen és oszthatatlan. A párod. És mindig legyen vele beszéd. Párbeszéd. Mert van úgy, hogy a monológ is dialóg. De beszélni kell.

Vonat, nemzetközi, gyors. Tényleg, mert csak Pesttől Hegyeshalomig van behúzva a kézifék, onnan alázza az Opeleket a pályán. A vágány miatt – magyaráz a kalauz. Meg hát a mozdony is. Európai kupé, kondi, kobaltkék műbőr fejtámla, meg konnektor. Leptopnak.

Szemben olyan nyugdíjas pár, hogy el sem hiszem, hogy magyarok. Jó játék ez, ráhibázni, hogy ki honnan és hova, horvátok, lengyelek, hollandok, németek, osztrákok, belgák – na de honfitársaimat mérföldekről is biztosan felismerem. Pláne a háború előtti generációt. Mosolytalan arc, összevont szemöldök, a nők fején leírhatatlan árnyalatúra festett haj, aranykereszt, tornacipő.

De ők vidámak, őszek, jól öltözöttek jó szagúak. Ketten lehetnek vagy száznegyven évesek. Fogják egymás kezét, és beszélnek. Beszélgetnek.

Az asszony szavakkal, a férje gesztusokkal. Meg néha egy hmm, egy na, meg egy hoppá. Még mindig, ennyi év után is. A néni rutinossan nyúzza a bácsit.

Hát hogy:

- Nincs meleged? Vedd le a kardigánod. Fölteszem. Nem, inkább ide. Meg van izzadva a hátad. Megfázol! A Stormayerék lánya, a Lili, múltkor az anyját hívta rádiótelefonon hogy azonnal menjen be a Lidi boltjába, mert megjött az új Stahl, és neki kedvezménnyel adják. Nekem is félreraktak egyet. Mikor érünk Bécsbe? Kérdezd meg a kalauzt!

Kalauz jön, de osztrák. A Néni elmosolyintja magát, az urát noszogatja, hogy szólaljon már meg. De ő nyilván szégyelli magát, ráförmed:

- Ne légy nevetséges!

Ez az első mondata. A néni megsértődik, de nem nagyon. Aztán nosztalgiázik egy kicsit, hogy kit hányban szállítottak le a belügyesek a határnál. Aztán sopánkodik, hogy kiváltotta az útlevelét. Hatezerért. Pedig már nem is jönnek.


Hát így. Tudok én majd hetvenévesen a saját hetvenéves feleségemmel? John Anderson szívem John? Ha igen, akkor meg is érjük. Ha meg nem, hát kisnyúl.

Eszembe jut, hogy a nyolcvanas években nem egy írót ismertem, aki életének ihlettelen korszakaiban konspirálni kezdett, kémmé vált, és füstös áruházakban, csillogó kocsmákban, no meg persze a piacokon, buszon, harc- és sétatereken nekiállt jegyzetelni, párbeszédeket gyűjteni. Dialóg paparazzó lett. Az így született regények és novellák, regék és mondák aztán jogosan követelték méltó helyüket a realizmus Parnasszusán, hiszen a szerzők élő anyagot oltottak beton szöveg-szövetekbe, tehát szükségképpen annak is élővé kellett volna válnia. Ám a kontextus valahogy mindig lemaradt, és az eredetileg csengő-bongó, csodálatosan egyszerű és abszurd mondatok, ha kikerültek az eredeti szereposztásból, elvesztették jelentésüket, csámpásak lettek, csúnyák, vakok, profánok. Ezért aztán kevesek maradtak meg az írásnál, csak a legjobbak. Őket pedig beszippantotta az egykor még virágzó filmszakma dialógot írni. Sokukból később dramaturg lett. Esetleg showman. De valamit nagyon tudtak, a kommunikációról, bár akkoriban még senki nem nevezte így. És ezt a valamit el is mesélték, novellákban, filmekben, drámákban.

Hogy kétirányú. Hogy ez a demokrácia alapja, a családban, a szerelemben, a halálban. Hogy lehessen válaszolni. Visszabeszélni. Véleményt formálni. Pofázni. Megmondani a magunkét. Veszekedni. Ötleteken vitatkozni.

Mert amíg dialóg van minden van. Amikor kuss a neved, az diktatúra. És arról nem szólhat se szerelem, se család, se munka. És megöregedni sem lehet benne. Csak fiatalon.