Hobo néha visszapillant, de már tudja, az ő útja nem lefelé vezet, nem kell már lemenni kutyába, nem akar a kutyák királya lenni. Érző, gondolkodó emberek közt járja az utat. Már nem a 66-ost, mert azt felszántották. Nesze neked, Kerouac.

Nem voltam még az Arénában. Az utolsó nagy koncert még a BS-ben talált. Hoboék 20 éves jubileumi koncertje. Most itt a 30. évforduló. Mennek az évek. Itt már rendező is van, ceremóniamester, és egyre több a vendég.

Valami leleményes hot-dog árus nagy készlettel leparkolt a metrókijárat és az Arénához vezető lépcsősor között, kitette kis tábláját háromféle árujáról: Kopaszkutya, Foltos kutya 400 forint, Nagykutya 500 forint. Egy Hobo koncert előtt szép áthallás. És persze, a nótát idézve a Csintalan lányok és rossz fiúk című lemezről: ...amerikai!… A Foltoson van pirított hagyma, a Nagykutyán is, de ott még akad 4 szelet savanyú uborka is. Hát így. Mindegy, vidékre járok kapálni, ki tudja, mennyire húznak le odabent a muszáj-árakkal, inkább tudjuk le az utolsó falatot jobb áron. Amerikai. A moszkván 250-ért van. Nem amerikai. Igazi. Mindegy.


Nincs nagy sor, gördülékeny a bejutás, praktikus, gyors, udvarias a tájékoztatás a magamfajta messziről jöttnek. És itt is 400 a hot-dog. Kellemes meglepetés.

19 órakor még elég szellős a csarnok, bár elvileg fél óra múlva kezdés. Pedig ennyi plakáttal „körön kívüli” zenekart még nem reklámoztak.

Arcok. Átlagéletkor legalább 35. Jönnek a tabánosok, az ifiparkosok, a ki tudja, honnan ismerősek. Újranyomott Fekete Bárányok póló, hátán a Hobo, Rice, Mobil felirattal, hogy ne halljon már meg hülyén az se, aki csak a piros szín, a sarló és a kalapács helyén lévő gitárnyak miatt veszi meg. Aztán egy szép nagyra nőtt fiatalember érkezik roppant szimpatikus pólóban: Pap leszek, az kurva isten!

Hát igen.

19.50-kor kezdenek. Fények, bevonulózene, bal oldali takarásból tolószékben betolt ünnepelt névadó, mögötte a ceremóniamester: Cserhalmi György. Vártam őt én is, mások is. A mikrofonja rosszul szól, vagy én vagyok ilyen hülye vidéki, hogy minden koncerten az első öt sorban kell tengődnöm, és ezért tűnik érthetetlennek. Néhány sor bevezető, aztán átadja a terepet. Kár, hogy kevés jut belőle. Valamiért oldalról konferál, nincs átkötő szöveg, csak a neveket kiálltja be. Talán a Hobo estjeit rendező Vidnyánszky Attila tudja, miért így lett.

Azért egy Hamlet-monológ csak eldurran. Nem tudom, hogy tudták rávenni Gyurkát. (Bocsánat a megnevezésért, de ismerjük egymást, és nem áll rá a kezem a cserhalmizásra.) A Yorick-monológban tulajdonképpen benne van mindaz, amiért idejöttünk. Nagyon rendben van. Most már értem a színészeit néző, Hamletet idézni próbáló képet – Gyurka a tolószékben a színpad bal szélén. Szép gondolat. Csak ki kellett volna egy kicsit jobban bontani.

Agresszió. Vagy szuggesszió.

Jönnek a dalok. Kicsit csokorba gyűjtve, kicsit összevissza. Köröttem emberek. Kicsit csokorba gyűjtve, kicsit összevissza. Több generáció, több motiváció. Akadnak szép számmal, akik csak a nagy korszakra emlékeznek. Még itt is politizálni akarnak, és csak a Szocialista Blues Mauzóleumát képező 5 CD anyagát tekintik előadásra, illetve meghallgatásra hivatottnak. No meg ugye a Vadászatot. Hol ebben a politika? Ott, hogy az előttem álló, erőst megfáradt úriember időről időre náci karlendítéseket végez. Valamit szerintem nem ért. A refrén ugyanis így szól:

„Ki állította meg az órát?
Nehéz idők jönnek.
Másik Magyarország –
Félek tőled.”

Ami azt illeti, vagyunk még így egy páran, ezért vagyunk itt. Illetve nem ezért, hanem mert ez a 63 éves Dörmögő valamit nagyon elkapott. Nem tudok rájönni, hogy mit. Érkezik Tátrai, Póka, a régiek és hirtelen nagyon megszólal az egész. Illetve majdnem az egész. Azt hiszem, a Kopaszkutya-dalok nagyon agresszívek zeneileg, de nincs bennük annyi pontos és kifejező jelen idejű gondolat, mint azokban, amik már egy új zenekar új korszakát fémjelzik. Hobo énekel, de igazi, több más dalnál tetten érhető indulat nincs már benne. Itt.


Kis nosztalgia.

Deák Bill Gyula.

Nem tudsz nem tapsolni, amikor ezt a csodálatos, szelíd, mosolygó szemű óriásbébit meglátod. Bocsánat, hogy ezt mondom, de nekem mindig egy gyerek tisztasága és szeretetre méltósága jut eszembe, ha Bill mosolygó szemébe nézek.

„Tudják a gyerekek, hogy Bill a király…”

Adni akar. Ezer fokon. Ezért jött. Mindent. Fradi-sál belenget, aztán hadd szóljon. Mondom: szóljon. Berobban a zene, felrobban a nézőtér, és az igazi Torda szeánsza, amire összegyűjtötte minden erejét, megbukni látszik egy mikrofonon. 2008. szeptember 27-én a 30 éves Hobón Bill mikrofonja nem hogy szarul, szinte egyáltalán nem szól. De a buli rohan, a Kapitány integet, mosolyogva szenved. Nem magáért. Értünk. Adni jött.


A 90-es évek derekán megjelent az Első Magyar Blues Lexikon. Ebben Bill valami olyasmit mond a nagy korszak végéről, a szétválásról, hogy egész egyszerűen mindketten azt gondolták, hogy a közönség értük jár a bulikra. Szóval megy ez külön is. És tényleg. Egyébként sokan most is Billért jöttek igazán. Kis közös nótázás, aztán Hobo átadja a terepet és saját – működő – mikrofonját a Kapitánynak. Orgia. Ember nincs, aki együtt tudna menni Bill-lel. Az ő zenei agya utolérhetetlen. A szöveget úgy teszi-veszi, tolja előre és hátra a zenei egységeken belül, hogy olyan nincs. És nem téveszt. Tátraiék teszik alá, tudják, hogy nem kell aggódni, majd jön, amikor akar. És persze ember nincs, aki beszéli azt a világmagyart, amit Bill teremtett.

Akar. Nagyon. Nagyon. Köszönjük.

Aztán Hobo vissza, hogy kezdődjön a szökött néger fegyenc balladája. Bill nyújtja neki a mikrofont. Hobo nála hagyja a jót, felveszi a másikat. Azért stresszes dolog ez a könnyűzene… Idővel azért javul az a miki.

Csúcskorszak volt, de vége. Teljes ívet jártak be, és mindenki megy a maga útján. Tulajdonképpen jó, hogy vége. Így megmaradt nekünk Bill-lel a régi vonal, Hobo viszont járhatja a maga útját színházzal, verssel, álmokkal és felébredésekkel. A legtöbbet tette és teszi a könyvekért, az olvasásért, a versekért ebben a műfajban. Néha visszapillant, de már tudja, az ő útja nem lefelé vezet, nem kell már lemenni kutyába, nem akar a kutyák királya lenni. Érző, gondolkodó emberek közt járja az utat. Már nem a 66-ost, mert azt felszántották. Nesze neked, Kerouac.

Csavargó lett. Apró kincsek birtokosa. Csavargó, akinek szemében ezek a kincsek óriásivá nőnek – így tárja elénk József Attilát, Faludyt, Viszockijt, Morrisont, a Csavargók tízparancsolatát, a gyöngyöket a sárban, a bakaballadákat. Így kalauzol végig Senkifalván.

Jönnek még a srácok Morrison-pólóban koncertre. Játszik még a zenekar Doors-dalokat. De a helyzet akkor is az, hogy:

"Régen nem szívok,
Már nem iszom,
Ó fel ne ébredj
Jim Morrison."