Elég néhány hívószó, és máris a káosz közepén vagyunk, máris ráfókuszálunk, és nem számít semmi más. Pedig a kiragadott szavak csak címek, nevek, hangzatos, de üres betűhalmazok.
„Ha a huszadik században az intelligens európai elutazik és idegen ország határára érkezik, az útlevél- és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:- Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak?
A bennszülött erre azt feleli:
- Arrobori.
- Mit jelent ez a szó?
- Pontosan senki sem tudja.
- Hatása észrevehető?
- Hatása észrevehetően nagy. Régebben palotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arrobori jegyében áll, és az országban arroboriális virágzás tapasztalható. A középállapotok –
Az idegen bólintott.
- Köszönöm, uram, ne fáradjon, a többit már tudom.”
Nos, Hamvas Béla e remek kis összefoglalója az Óda a XX. századhoz című írásából való. Mi azonban a XXI.-ben élünk, Magyarországon. Ezért a helyzet kicsit más. Először is: nincs szükség utazóra, külföldire, mert elegek vagyunk idegennek mi magunk, egymásnak. A turista csak feleslegesen bonyolítja a helyzetet, és különben is, amint azt tudjuk, nem magyar. Csakhogy aki magyar, az sem mind magyar. És itt kezdődnek a valóban érdekes problémák párbeszéd-ügyben kis hazánkban.
Novák Péter szerint például segítséget jelentene egy magyar-magyar szótár. Szerintem Péter nagyon optimista, Isten tartsa meg ezt a jó szokását. Mi, magyarok ugyanis talán a világon elsőként túlléptünk az arroborin, mégpedig úgy, hogy helyette nem egy új hazugságszisztémát vezettünk be, hanem rögvest kettőt. Látszatra. Hungaro-nyelvzavar. Nem érti egymást a két tábor, holott egy a zászló, legfeljebb néha lobog, máskor petyhüdten lóg alá. Párbeszéd? Ugyan kérem. Minek az? Nekem van igazam, akkor meg minek meghallgatni a Másikat? Szótár? Majd jól fejbeverlek vele, hogy megjöjjön az eszed. Hogy világosan láss. Te is. Érvek ellen érvek? Nehogymár. Minek az érv annak, akinél ott a szent igazság?
Elég néhány hívószó, és máris a káosz közepén vagyunk, máris ráfókuszálunk, és nem számít semmi más. Sajnos, erre találunk elég példát a Kultúrparton is, elég elolvasni néhány hozzászólást. Pedig a kiragadott szavak csak címek, nevek, hangzatos, de üres betűhalmazok. Gyurcsány vagy Orbán? Jobboldal vagy baloldal? Mondd ki az egyiket, és megmondom, ki vagy. A magyarázat nem érdekel. Az egyik azt mondja, hazudott, de többé nem fog. A másik meg, hogy eddig sem hazudott és eztán sem fog. Vérmérséklet kérdése, kinek mi a szimpatikusabb. Holott mindkettő hazudik folyamatosan, arro és bori. A kettő valójában egy, ugyanarról van szó, de mi hajlamosak vagyunk az ostobaság oly fokára is, hogy a hazugságszisztéma mellett-alatt-mögött-felett átívelő párbeszéd helyett belesüppedünk a kis magyar-ázatokba. Jó kis mocsár, először pancsikolunk benne, aztán fojtogatjuk egymást, és amikor merülni kezdünk, mindannyian, akkor ahelyett, hogy egymást segítenénk, inkább elhessegetünk minden kezet, amely segítségünkre lenne. Hátha bot az, amelyik ütni akar. És akkor, ha már, üssünk inkább mi. És most ott tartunk, hogy lassan késő. De legyünk optimisták – ez az utolsó előtti pillanatok egyike.
A hiba tehát nem a készülékben van, hanem bennünk. Ideje lenne ezt észrevenni, és nem a szerelőt várni, hogy ő majd megmondja a tutit és kicseréli a hibás alkatrészeket. Szerintem erről (is) szól Novák Péter, és azok, akik itt mondják a magukét, partravetettként.
Mi az, amit önök itt most hazudnak?
Mi? Megpróbálunk minél kevesebbet. Egymásnak, és mindenek előtt önmagunknak.
Valami ilyesmi lenne jó, persze ehhez idő kell, ész, tolerancia, nyitottság, párbeszéd. És akkor egyszer, talán majd azok is abbahagyják. És olyan lesz minden, mint a mesékben. Minden jó, ha a vége jó. És minden vég új kezdet. Fő az optimizmus!
