Papíron pont egy éve létezik a szombathelyi Weöres Sándor Színház. A társulat szeptemberben bérlettoborzó zenés-táncos kampányműsorral járta Vas megyét. Lehetett volna szimpla hakni, de nem volt az mégsem. Közben megkezdődtek a próbák is: januárban lesz a színháznyitó ősbemutató. A szerző Egressy Zoltán, a rendező Jordán Tamás. A darab együtt készül az előadással. (Posta)címe: 9700.

Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy minden szó, amit kimondunk, már elhangzott valahol, valamikor. (Még a legszemélyesebb szerelmi vallomás is.) Ez a tudat (tudás) szüli az iróniát - vagyis azt a képességet, hogy lehetőleg soha ne hatódjunk meg nagyon, és főleg ne vegyük magunkat túl komolyan. Econak igaza van. Mégis. Mindarról, ami mostanában Szombathelyen – és környékén – történik, nehéz ámulat és elemi csodálkozás nélkül beszélni. Hogy például a drámanapi metsző hidegben több százan mentek ki a város Fő terére – és nem csak azért, hogy a megyét már megjárt kampányműsort megnézzék. Képzeljük el: a placcon, háttal a Szentháromság-szobornak, tizennyolc asztal, minden asztal mellett egy színész. A/4-es papírlapon, nagy, nyomtatott betűkkel, ott van a nevük is, kőnehezék a tetején; különben elfújná a szél. (Na jó, Trokán Pétert például a névkártyája nélkül is fölismerik. Ajándékot kap, közös fotók készülnek. De Vlahovics Editet is sokan méregetik. Csak nem ő Magdika anyukája a TV2 szappanoperájában?) Szabad a vásár, lehet választani. Van, aki tényleg válogat; van, aki szisztematikusan végigjárja az asztalokat. Úgy telepednek le a színészek mellé, úgy kérdezősködnek, mintha jó ismerősök, régi szomszédok lennének. De hát tényleg azok, több mint kétezer éve: íme, a színész – és íme, a közönsége. (Közben a színház ügyelője fagyhalál ellen forró teát hord körbe.)


Jordán Tamás színigazgató jövőre 6000 bérletesre számít. Azért éppen 6000-re, mert a színház ideiglenes nagyterme 300 néző befogadására képes; és egy-egy bemutatót jó volna legalább 20 alkalommal játszani. (20-szor 300 az annyi mint 6000.) Ha egyszer tényleg fölépül az új színház (a helyszín már megvan, a tervpályázatot kiírták), ott is kb. ekkora lesz a nagyterem. Szóval 6000 bérletes. Ijesztő szám, ha meggondoljuk, hogy Szombathelynek még soha nem volt állandó társulattal bíró repertoárszínháza. Könnyen magához ránthat bennünket – hát még a színházat – az örvény: keserű tapasztalat, hogy a nézettség nem feltétlenül jár együtt a minőséggel. Hátha mégis. A kampányelőadás mintha azt súgná, hogy a Weöres Sándor Színház mindenesetre megpróbálja.


Az még egy kicsit ijesztőnek tűnik, hogy a főpróbán a „végre itt van, végre itt van a nagy csapat”-tal masíroznak be a játéktérbe. Na ne. Pedig de. Elvégre itt van. És úgy tűnik, tényleg csapat: a szombathelyi színinövendékeket, sőt, a kampány erejéig egy amatőr társulat, a Homo Ludens két tagját is beleértve. (Jordán Tamás sokat ad a helyi kapcsolatokra.) A csapatépítéshez – ami az előadást illeti – szükség volt jó koreográfusra: a nyilván hozott anyagból készülő magánszámok alá sűrű védőhálót feszített ki Kadala Petra. Neki – és a forgatókönyvet-összekötő szöveget jegyző Jordán Tamásnak köszönhető, hogy a Weöres Sándor-töredékekből, cintányéros cudar világból, népdalokból, burleszkes-karakteres viháncolásból, el nem mondott Lázár Ervin-meséből, Hamvadó cigarettavégből – meg még ki tudja, miből összesodort félóra egységes egésznek hat. Mindennek ott van a színe – és rögtön a visszája. Irónia és önirónia.

Ha nem ilyen kedvesen (és jól) csinálnák, hidegrázást is kaphatna az ember a Nézőkényeztető című osztályfőnöki órától, amelynek bevezetőjében a kicsit mintha karót nyelt Trokán Péter a narrátor szerepében arra próbálja meg rávezetni (ifjabb) kollégáit, hogy vajon „mi a színházban a legfontosabb”. Az épület! Nem. A látvány! Nem. A büfé! Nem. A gázsi! Neeem. A rendező! Nem. Az igazgató! Dehogy. A színész! Majdnem. Na? Ilyenkor többnyire már a közönség is kórusban kiabál: hát persze hogy a néző a legfontosabb. Mivel lehetne boldoggá tenni? „Párnát! Párnát a fenekük alá! Kávét! Masszázst!” A masszázs végre hat: a NÉZŐ szerepében Szalay Katinka növendék és Kálmánchelyi Zoltán önkívületben ugrik föl, hogy most azonnal bérletet akar. Azt meg egy kicsit felejtsük el, hogy a Hamletből mindjárt ideidézett színészek mellékesen úgy játszanak, hogy abba még a király is belesápad.

A szombathelyi színészeknek egyelőre más dolguk van. Rettentően elszántak. Miután eljárták az új-zélandi rögbicsapattól eltanult maori harci táncot – ez a nyelvöltögető, ellenség-ijesztegető haka -, nagy játékkedvükben egymást lökdösik le a színpadról.


„Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével (…), ne fogjon úgy át a remegő kezével”, énekli a gyönyörű Péter Kata, miközben a gyönyörű Czapkó Antal - igazi bonviván - megmutatja, hogyan kell az imádott nő karját és szívét kézcsóktartásban jól megrezegtetni. A végkifejlet elmarad, mert hátulról feltör a színpadra Szabados Mihály, és magából kikelve azt üvölti, hogy „ide valami széppróza kell, ez prózai színház”, aztán belevág Lázár Ervinbe. „Nem volt nálam csúnyább gyerek…” (Nincs mit tenni, Czapkó – Péter Katával az oldalán –sértődötten elvonul. Azt azért még elegánsan odaböki, hogy „hülye”.) De Szabados Misi se jut messzire, Horváth Ákos egyszerűen legyomrozza a színről. Mer’ ő meg verset akar mondani. Kortárs, szerelmes, ismeretlen. Weöres Sándornak viszont nem kegyelmez, pedig Nyulassy Attila növendék öntudatosan és komolyan-szépen – elvégre a színház névadójától való – kezdi el mondani, hogy „Falon függő árnyék, bőregér…”. A süllyesztőben végzi. Aztán fölbukkan épségben újra. Mint a Holdbeli csónakos bodzabél szívű fabábui. A népdalok csak azért tartanak ki egy kicsivel tovább, mert a háttérből Szabó Tibor (Sepsiszentgyörgyről) a megfelelő pillanatban rendre utasítja a mozdulni kész kidobóembert: „Ez népdal! Ne bántsd!” („Jó’ van, tudom. Ez is népdal…”) Bár az az igazság, hogy amikor Kálmánchelyi Zoltán valahonnan nagyon mélyről rákezdi, hogy „Szerelem, szerelem” – az a zsigerekig hatol, azt nem nagyon lehet félbeszakítani. Aztán Szabó Tibor se sokáig gyakorolja a toleranciát, igaz, nem népdalba, hanem Mária Magdolna musicalbetétjébe rezegteti bele, hogy „róóóóóóóóóóóóóóóózsalevél…”. Addig Németh Judit mellől hullottak a férfiak (a kidobóemberrel együtt), a rózsalevél viszont őt magát is az ájulásba kergeti. Ebben a hangnemben pereg le gyorsan – sokadszorra is élvezetesen – az előadás: egészen a cintányéros-cudarvilágos fináléig. Pezsgő nincs, de hát ez színház, jelzésnek épp elég a pohártartásba emelkedő kéz. Össztánc viszont van: a végén boldogan borul össze a színészekkel a közönség. Mindez élő zenére: a társulatban könnyű volt összehozni egy komplett zenekart, Szerémi Zoltánnal az élén.

Lehet bérletkampányolni.

Vas megyében minden város közel van, és minden város kicsi. Az első előadás helyszínén, az alig háromezres Répcelakon kb. százötvenen gyűlnek össze az aranyló őszi délutánban a füvön, a gyorsan összerakható-szétszedhető (nyitható, csukható) kis fekete színpad előtt; a forgalmas főutcától kicsit távolabb, a művelődési ház szomszédságában. „Mert a Weöres Sándor Színház nemcsak Szombathelyé, hanem Répcelaké is.” Van abban valami talán sosem-volt, békebeli, ahogy kicsit bátortalanul nekiindul, egyre közelebb merészkedik a közönség. Az idősebbek láthatóan alkalomhoz – színházhoz - illően öltöztek. Őriszentpéteren az ábécé parkolójában állítják föl a színpadot, többen összecsukható széket hoznak a hónuk alatt. (Ez itt az egyetlen, viszonylag kiterjedt sík terület.) A szentgotthárdi helyszín a kolostorból lett színházépület előtt - akár egy bejáratott nyári színház. Kőszegen hozzászoktak a hasonló látványosságokhoz, a Fő tér urbánus zajai viszont éppen azokat a finomságokat tüntetik el, amelyekért az előadást igazán szeretni lehet. Így vagy úgy, de mindenhol szinte tapintható az érdeklődés, a bizsergető kíváncsiság, mondjuk csak ki: a szeretet. Az egy hét alatt összesen kilenc várost (meg)érintő „vidéki turné” utolsó állomásán, Sárváron váratlanul beköszönt az ősz, az eső nem szakad, de kitartónak ígérkezik. (Az a nedves, bizonytalan szemerkélés – a legrosszabb.) Téblábolás, színpadáthelyezés, elszontyolodás a Nádasdy-vár zárt, macskaköves, színháznak való udvarán. Utólag úgy tűnik, útban a teljesség felé kellett ez a tapasztalat is. Mert egyszer csak, mint a mesében, szállingózni kezd a közönség. („Mi a színházban a legfontosabb?” „Esernyő!”) A reflektorok romantikus fényében kerekedik egy igazi, fölszabadult – hát legyen: fergeteges - búcsúelőadás. Itt is Jordán Tamás köszön el, közben – mint mindenhol – itt is közli annak a művelődésszervezőnek a nevét, akinél elő lehet jegyeztetni a bérleteket.


Ez nem a búcsú, ez a kezdet. A színház október elejétől árusítja a bérleteket (még nem tudni, mennyiért), és a tavaszi szezonban három premiert ígér. Az első mindjárt ősbemutató lesz: Szombathelyről – Szombathelynek, 9700 címmel. Időutazás például Claudius császárral, aki föltámad, és a Savaria Karneválon nagy döbbenetére szembetalálkozik – önmagával. Vagy valami ilyesmi. A társulat egyelőre – helyi forrásokra támaszkodva – főleg improvizál, Egressy Zoltán novemberben önti végső formába a színdarabot (szövegkönyvet).

Aztán Dömötör Tamás „élőfilmet” rendez a kamarateremben: A Szerelmes Balázst – Czukor Balázzsal a főszerepben. Márciusban mutatja be a színház A. P. Csehov Cseresznyéskertjét, Tóth Ildikóval (Ranyevszkaja) és a vendégként közreműködő Szabó Győzővel (Lopahin); Jordán Tamás rendezi. A kérdezősködésre elöljáróban csak annyit mond, hogy Ranyevszkaja arcára egyszerűen nem ülhet ki az a felhőtlen-ábrándos-nosztalgikus mosoly (amely általában kiül), amikor annyi év után újra belép a gyerekszobába. A múlttal szembesülni nem ilyen.