Hónapok óta gyűjtöm az erőt. Mert gyorsan kiderült számomra: a december kiesik, és az október sem jó, valamint novemberben depressziós leszek, az biztos. Tehát vagy most, vagy soha. Az apropó pedig az utazás. Mert Pesten mindig csak ugyanaz van, és az is unalmas már nagyon.
De most a másik város lehetőségei, rejtett tartalékai, titkos kis sikátorai sejlenek fel előttem, fejemen csukja, arcomon álarc, öltönyöm alatt amerikai szuperhősök jelmeze feszül, a szív dobban, az kéz ökölben. Aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken egy afrikai atléta neonlába, és retinámba égeti, hogy just do it.
És mint a Tóth Gyula, aki pentameter és vízvezeték szerelő is egyben, nekivágok. Férfi vagy – sziszegem tükörképemnek a szálloda liftjében – amit nem vagyok képes beindítani. Mert kell hozzá a szobakártya, amit bent felejtettem, és be se juthatok a kártya hiányában, és a szobaszámomat se tudom, mert a kártyára volt írva, tehát állok a hatodik emeleten egy működésképtelen liftben, mindenféle identitás nélkül, azaz az identitásomat igazoló papírok elől elzárva, egy gyalogtúrányira a recepciótól. De a szemem kék, a kalapom pörge, a coltom az övemben. Hát akkor most megcsinálom.
Megveszek.
Mindent.
Most, szeptemberben.
Kar-á-csony-ra.
Attól, hogy kimondtam, minden erőm elszállt, és összerogytam a szálloda folyosóján, keralai apácák támogattak föl, sósborszesszel dörzsölték falfehér arcomat, és Tóth Gyula üzenetét süttogták fülembe. Össze is szedtem magam, még kértem tőlük egy miatyánkot meg egy sört, és a bárpultnál megfejeltem egy cigivel is, ami nálam ritka csemege este hat előtt. De kellet a koncentrációhoz.
És akkor tényleg nekivágtam.
Irány a Nyugat Áruháza!
Taxival mentem, mert aki csatába indul, de fogalma sincs, hova, annak semmi se drága. Vigyen az áruházak áruházába – suttogtam a söfőrnek, aki nem sokat értett meg azon a nyelven kívül, amit az édesanyjától tanult, távol Ankarától. De eltökéltségemet látva rájött, hogy úticélom más nem lehet.
Érkezésem szokványosnak volt mondható, azt leszámítva, hogy furfangos kelet-európaiként nem dőlök be a mozgólépcső-labirintusnak, ami végigvisz az egész női harisnya osztályon, ahol csak perverzek meg operatőrök vásárolnak (a drága női harisnyát az objektív elé, vagy mögé helyezve lágy, sejtelmes képet készítenek), meg persze nők, valamint így elkerülöm a parfümériát is, ahová max. a feladat végeztével ugrom be egy teszterre felfrissülési céllal.
Tehát ez a lift most fevisz a tizedikig, jutott eszembe a régi dal, de az ötödiken van a spielzeug, azaz a játékosztály. Mert a gyerekekkel kell kezdeni.
Na, itt rögtön rosszul lettem, ezért fölrohantam a tetőrestaurantba egy újabb sörért, és csak így mertem aláereszkedni a beszélő legók, az életnagyságú playmobilok és az ingatlanárban lévő babaházak közé.
Csak egy kis autót szerettem volna.
De az nem volt. Volt viszont olyan, amihez egy pici csipp járt, azt a vevőszolgálatnál készségesen beültették a hipotalamuszba, és onnantól nem kellett távirányító, gondolatvezérléssel működött. Aztán majdnem becsomagoltattam egy aranyos pandamacit, aki bambuszrügyet evett, és egyáltalán nem tűnt játéknak, bármelyik állatkertben mutogathatták volna, legfeljebb az tűnhetett fel, hogy időnként rázendített a kínai himnuszra, és felsorolta hazája aranyérmes olimpikonjait. De aztán eszembe jutott, hogy Schengen ide-vagyoda, ezt nem magyarázom ki az idegenrendészetnél, így végül tovább botorkáltam a lézerkeresős géppisztolyok, a sebészkészlettel megnagyobbítható mellű mangakislányok, és az életnagyságú motorfűrészes zombik között.
És akkor ott volt. Leesve a sarokban, a doboza meggyűrve, az oldala behorpadva, de úgy látszott még működik. Az egyetlen, az utolsó példány.
Jól megnéztem a csomagolást: nem tartalmazott mesterséges inteligenciát, se organikus szinezéket. Ne volt rajta se usb csatlakozó, se fire wire, se bluetooth. Ennek ellenére a leírás szerint világított. Elképzeltem, ahogy szenteste vidáman rohangászik a fa körül, és a családom szájtátva bámulja. Ahogy én is bámultam annak idején, amikor végre apám elkészült vele, megszólalt a csengő és mi betódultunk.
Másfél órába tellett, amíg megállapították, mennyibe kerül. Nem volt kódja, ID száma, nem volt bevezetve a rendszerbe. Kishíján megvádoltak vele, hogy egyenesen én csempésztem be a játékosztályra. De végül megengedték hogy megvegyem.
És akkor nem bírtam tovább. Hátrahagyva a bevásárlólistát és a Nyugat Áruházát, izzadtan, bukottan, csatát vesztve, de a rendkívül értékes hadizsákmányt megszerezve azonnali hatállyal visszatértem a szállodába. Meghagytam hogy ne zavarjanak, és bezárkóztam. És végre feledve mindent, amit egy férfinek felednie lehet, leültem a földre, és összeraktam.
Nem is mentem sehová másnap délutánig, amíg nem indult a gépem.
Néha muszáj, hogy lehessen egy kicsit villanyvasutazni.
