A veszprémi Vackoló Állatvédő Egyesület rövid pályafutása során több mint 110 állatnak (többségében kutya és macska) nyújtott segítséget az életben maradáshoz, gazdára találáshoz. Az egyesület létrejötte előtt magánszemélyként is mentették az állatokat, kutyát, macskát, őzikét, tengerimalacot, mikor kit sodort utukba a sors. 2006 óta pedig hivatalos formában működnek, szűkös, saját anyagi forrásból finanszírozva a felmerülő költségeket.
Hogy lehetséges, hogy még egy pár férőhelyes menhellyel sem rendelkeztek?
FZs: Egyszerűen olyan nehéz az engedélyek megszerzése, hogy nem tudunk zöldágra vergődni. Találtunk külső segítséget, aki létrehozná a menhelyet egy szervesanyag-megsemmisítővel, ami garantálná a menhely hosszú távú anyagi működéstét, ugyanakkor éppen ez nehezíti meg a telep létrehozását: számos szakhatóság előírásainak és az Európai Unió szabályainak is meg kell felelnie. Ezért a veszprémi önkormányzat (amely igen segítőkész partner az állatmenhely megszervezésében) által javasolt jutaspusztai terület szóba se jöhet, mivel „A” típusú vízbázis felett terül el. Az ügy jelen pillanatban azonban áll, és már bíztatást sem igen kapunk.
Az Önkormányzat nem érzi ennek az ügynek a fontosságát?
F.Zs.:Az önkormányzat nagyon szívén viseli a Vackoló Egyesület sorsát, egyetértenek az elképzeléseinkkel, de anyagi támogatást nem tudnak nyújtani. Rengeteg mindenre kell a pénz, iskolák felújítása, akadálymentesítés, stb., erre már nem futja a keretből. Azt azonban felajánlották, hogy ha befektető segítségével sikerül létrehoznunk a menhelyet, szerződést kötünk és megkapjuk a gyepmesteri feladatok ellátását. Ez folyamatos, biztos jövedelmet jelentene a menhely számára.
F.Zs.: Nagyon nehezen. Azok az állatok, akiknek sürgős orvosi ellátásra van szükségük, hozzám kerülnek, a többiek pedig az egyesület tagjainál szétszórva kerülnek elhelyezésre. Az a pár befogadó hely, amely hozzánk tartozik, csak a legsürgősebb eseteket vállala, nincs többre kapacitásuk. Azért nincs magas létszám, mert nincs elég helyünk, ahol tarthatnánk őket, ráadásul anyagilag is egyre nehezebben bírjuk. Az állatok rotációban kerülnek hozzánk, most is többen vannak, akik a bekerülésre várnak.
Milyen fórumokat tudtok felhasználni a kutyák, cicák örökbefogadásának segítéséhez?
F.Zs.: Most már van internetes honlapunk, amit folyamatosan frissítünk, de sajnos nem elég ismert ahhoz, hogy azon keresztül érjenek el minket. A legsürgősebb eseteknél megfinanszírozzuk az újsághirdetést, de ez nagyon eseti, mert sok költséggel jár. Tulajdonképpen pár helyi állatorvossal vagyunk szorosabb kapcsolatban, akik segítik az örökbefogadást. Náluk elhelyezhetjük a hirdetéseinket, illetve már bevett gyakorlatnak számít, hogy állatorvosi rendelőkben érdeklődnek azok, aki örökbe szeretnének fogadni, ezért ők sokat segítenek nekünk a kiközvetítésben. Gyakran a beteg, befogadott állataink ellátásában is segédkeznek, amiért nagyon hálásak vagyunk. Mi pedig úgy próbáljuk viszonozni a segítséget, hogy a hozzájuk bevitt kóbor állatokat elhelyezzük, amíg meg nem találjuk a gazdit, vagy örökbefogadóra nem bukkanunk.
F.Zs: Sokszor rendkívüli fizikai teljesítményt kíván az egész éjszakás ügyelet, az aprócska állatok három óránkénti cumiztatása, az infúziózás, az összes kutya rendszeres sétáltatása és még sorolhatnám. A telefont egy pillanatra se lehet kikapcsolni, mert akár hajnali 3-kor is kaphatunk hívást, például egy elütött kutya esetében, akinek azonnali segítségre van szüksége, függetlenül attól, hogy másnap reggel nyolctól nekünk munkába kell állnunk. Eszméletlenül kimerítő tud lenni egy ilyen nap. Ezt tényleg látni kell, vagy csinálni ahhoz, hogy egy kívülálló is belássa: ez jóval több, mint hobbi. Ez egy véget nem érő rettenet. Egy olyan hivatás, egy olyan munka, amit abba lehet hagyni, de sohasem lehet a végére érni. Nincs olyan helyzet, hogy leülök a fotelba, és azt gondolom, hogy kész végeztem, kifújom magam. De nincs vége, mert nagyon jól tudod, hogy van, aki vár, hogy van, aki arra vár, hogy végre biztonságba kerülhessen, hogy végre kapjon egy tál ételt.
Gyakran hívnak magánszemélyek segítséget kérve?
F.Zs: Tulajdonképpen az én hívásaim érzelmi zsarolások sorozata. Nem segítséget kérnek, hanem rögtön rám terhelik a felelősséget. Ilyenkor már rajtam múlik, hogy az a kutya megéri-e a másnapot, vagy kínok között pusztul el. Ha ilyen hívást kapsz, nem kérdés, hogy van-e időd, pénzed, energiád. Mész, és próbálod szorult helyzetéből kimenteni a delikvenst. Nem nagyon érzem, hogy egy ilyen hívásnál nekem bármi választásom lenne. Sokszor már nem is az telefonál, akinek az állatáról lenne szó, mert neki már egy hívást sem ér meg a történetük. Jó estben kívülállók telefonálnak, és jelzik, hogy baj van...
F.Zs: Költözéskor gyakran szeretnének megszabadulni a házi kedvencektől. Többféleképpen lemondó ilyenkor az ember. Van, aki lelkiismeretesen megpróbál új gazdit szerezni. Van, aki legalább egy állatvédő szervezetet felkeres, hogy segítsenek megoldani a problémáját. Azonban vannak nagyon megrázó esetek is. Sétálunk egy erdőben, és fához kikötözve találunk két csontig fogyott vizslát. Amikor körbekérdezünk a faluban, megtudtuk, hogy a gazdik már hónapokkal ezelőtt elköltöztek. Annak, hogy ezek a kutyák életben maradtak, csak az volt az oka, hogy egy-két arra járó környékbelinek megesett rajtuk a szíve, és adtak nekik egy kis száraz kenyeret. De annyira senki sem szánta meg őket, hogy eloldozzák a köteleiket, vagy hívjanak egy állatvédő egyesületet. A két kutya szó szerint bolonddá éhezte magát, a pszichés állapotukban keletkezett óriási kár. Ezért sokáig antiszociálisan viselkedtek, ami egyáltalán nem meglepő. Nagy hosszú idő kellet ahhoz, hogy újra bízzanak az emberekben. Egy ilyen kutyát senki nem ad örökbe jó szívvel, hiszen kiszámíthatatlanná váltak. És bár most vígan éldegélnek egy menhelyen, azért lehetett volna új családjuk, ha bárkit is zavart volna annyira az, hogy kikötözve, étlen-szomjan voltak. Hiszen egy egész falu tudott róla.
Gyepmesteri telepek is zsúfolásig teltek a megunt kedvencekkel.
F.Zs.: Sajnos igen. Az is bevett szokás, hogy gyepmesteri telepre adják be a kutyákat, mert a menhelyeken kevés a hely. De még ez is felelősségteljesebb megoldás, hiszen így kapnak még egy kis haladékot, egészen konkrétan 14 napot. De az igazság az, hogy sok esélye felnőtt kutyának gyepmesteri telepen nincs. Nem azért, mert felnőtt kutyát nem fogadnak örökbe, hanem azért, mert rengeteg van belőlük. A gyepmesteri telep nem hirdeti meg a kutyákat. Igaz, akad olyan egyesület, amely kifejezetten gyepmesteri telepen lévő kutyákkal foglalkozik, de ez egy borzasztó nehéz feladat, mert az emberekben még mindig él az a kép, hogy az ott lévő kutyák mind betegek, öregek, férgesek. Sokan szeretnének kutyát, de valami biztonságosabb helyről. Amennyiben nem sikerül az örökbeadás az elaltatás kitűzött idejéig, nincs kegyelem.
Mostanában egyre gyakrabban hallani azt is, hogy egészséges kutyákat altatnak el, csak mert nem tartanak rá igényt.
F.Zs: Igen, sajnos nincs kegyelem azoknak az állatoknak sem, akik fölöslegessé váltak. Gondolkodás nélkül elaltatnák, akkor is, ha egészséges, és lehetne neki új gazdit találni. Sokszor ilyen altatásra ott hagyott kutyákat hozunk el a rendelőkből, és a „gazdi” sohasem tudja meg, hogy a kutyája életben maradt. Nagy szerencse, hogy az állatorvosok többsége indokolatlanul, egészséges kutyát nem altat el. Ilyenkor saját költségen próbálnak valami megnyugtató megoldást találni az otthagyott állatok számára. Cicák is legalább ennyiszer kerülnek bajba, de sajnos mi ezeknek csak a töredékéről tudunk, hiszen egy macskáért még a telefont sem emelik meg.
Gondolom, a beteg kutyáknak még reménytelenebb a helyzete.
F.Zs.: A beteg kutyákat minden könnyhullatás nélkül hagyják az állatorvosra. Megvan az értékrend, ami alapján valakinek egy kutya élete mennyit ér meg. Ha a betegsége miatti költségek ezt a határt túllépik, akkor inkább pusztuljon. Mindegy az is, hogy a gazdinak mennyi pénze van. Egyszerűen nem ér meg nekik annyit, hogy bajlódjanak vele. Sokszor csak kivágják az utcára, és ha szerencséje van, egy jószívű ember majd befogadja, és ő fogja fizetni a lelketlen gazda helyett a kezelési költséget. Óriási gond van a mai világ értékrendjével. Százszor lényegtelenebb dolgokra nem sajnáljuk a pénzt, de ami érték lenne, ami segítség lenne, amin egy élet múlik, amellett tovább megyünk. A másik az abszolút felelőtlen kutya-választás. Van nálunk most egy nyolc hónapos kaukázusi keverék kutyus. Rufuszt azért vitte be a gazdája elaltatni, mert túl nagyra nőtt. Egy kölyökkutyát, akinek az égvilágon semmi baja, csak épp nagy. Hát erre mit mondjon az ember? Miért választanak olyan kutyát, akit nem tudnak kezelni a termete miatt, és ha már így alakult, egy kölyökkutyának nem lehetne új gazdát keresni? Mikor megtudták, hogy nem altatják el, hanem átvesszük, csak annyit változott a helyzet, hogy visszakérték az altatási költséget.
Amikor gyermek születik a családba, mi a helyes hozzáállás?
F.Zs.: Fiatal párok gyakran kutyával, vagy cicával próbálják ki a közös családi életet. Minden működik is, imádják egészen addig, amíg meg nem érkezik az utód. Mert akkor a tudatlanság, a felkészületlenség miatt megpróbálják minél előbb elpaterolni az addigi szemükfényét. Abszurdnak tartom, hogy egy udvaron élő kutyát azért elaltattassunk, mert egy csecsemő érkezik a lakásba. Egyrészt mert kötelességünk, hogy bánni tudjunk a kutyánkkal, másrészt a megfelelő higiéniás körülményeket megteremtve a gyereknek csak jót tesz, ha egy állat közelségében nő fel. De itt nem csak a kutyákról van szó, csecsemő érkezésekor ugyanúgy kivágják a macskát, sőt még a tengeri malacot is. Egyszerűen sterillé akarjuk tenni a gyereket a külvilágtól, ami indokolatlan hisztéria. Megtartva a kellő higiéniát, ami szintén az ember feladata, mert nem a kutyának kell kezet mosnia, hanem az embernek, harmóniában, egészségesen nőnek fel a gyerekek az állatokkal együtt. Én is így nőttem fel. Nekem mindig volt állatom, és velük vészeltem át minden nehézséget, akár iskolait, akár családit. Mert nekem mindig volt egy barátom, aki várt otthon, aki hűségesen követett mindenhova, akihez bármikor odabújhattam, panaszkodhattam. Szegénnyebbé tesszük a gyermekkort azzal, hogy nem engedjük az állatokat hozzá, hogy tiltjuk, mert fúj, büdös, fúj koszos... Közben nem figyelünk arra, hogy egy ilyen állat lélekben mit adhat egy gyermeknek. Például megtanulhatja a gyermek, mi az a felelősség. Hiszen ők valóban nagyon kiszolgáltatott lények, akikről gondoskodni kell, és cserébe imádattal csüngnek rajtunk. Azt a szeretethalmazt, amivel egy állat körülvesz, semmivel sem lehet összehasonlítani. Mert egy állat szeretete mindig önzetlen, és független attól, hogy aktuálisan milyen kedvünk van, hogy kedvesek vagyunk e vele vagy sem. Ő imád és pont. Ehelyett mit tanítunk a gyerekeinknek? A minpa este kilenckor egy 10 év körüli zokogó kislány csöngetett be az egyik egyesületi tagunkhoz. Elmesélte, hogy elköltöznek, és a szülei azt mondták neki, hogy haza ne menjen addig, amíg a kutyát el nem ajándékozza valakinek. Egész délután rótta a várost, mire rábukkant egy hirdetésünkre. Sírt, mint a záporeső, hiszen félt, mert nem mehetett haza, és sírt, mert a legjobb barátjától kellett megválnia. Hetekig látogatta, hozta a kutyus után a mackóját, amíg el nem költöztek. Azt a gyereket a szülei hónapokra tönkretették.
Talán azzal is baj van, hogy eszünkbe se jut, mit élhetnek át ezek az állatok.
F.Zs.: Tudni kell belegondolni, hogy érző lényekről van szó, nem egyszerű házőrzőkről. Tudni kell belegondolni abba, hogy mi fordulhat meg a kis buksijában, amikor kirakjuk az autóból, amikor az a kutya akár hetekig is ott ül és vár. Közben elütik, megverik, útban van, megmérgezik, de amíg ez nem történik meg vele, ő csak ott ül és vár. Mert bízik a gazdájában, egyszerűen nem feltételezi róla azt, hogy otthagyta. Ül, és várja, hogy érte jöjjenek, és hazamehessen. Ez is a kínzás egyik fajtája. És persze ott van a konkért fizikai bántalmazás. Az esetek töredék részéről tudunk csak.
Elképesztő mennyiségű brutális állatkínzásról hallani az utóbbi időben.
F.Zs.: És higgyétek el, ez csak egy aprócska része a valóságos helyzetnek. Egy elütött kiskutyát találtunk, akinek ripityomra tört az egyik lába. Senkinek sem volt arra energiája, ideje, hogy segítsen rajta, de arra igen, hogy egy éles tárgyal 11szer fejbe vágja. Nem ölte meg, csak jó alaposan elverte. Két falu nézte végig, és nem segítettek. Pedig ezek a segítségek nem kerülnek semmibe, csak egy telefonhívásba. Csak annyiba, hogy dobbanjon meg a szívem, amikor meglátom. Hogy jusson eszembe az, hogy milyen ember vagyok én, ha otthagyom. Tulajdonképpen az egész tevékenység az emberi brutalitás és felelőtlenség jóvátétele. Napról napra jóvá kell tenni azoknak, akik kicsit is fogékonyak az állatok helyzetére, azt, amit a többiek elrontottak. Ha nem lennének olyan emberek, akik ilyen helyzetbe hozzák őket, akkor mi is jóval kipihentebbek lennénk, és jóval több pénzünk lenne. Mert nem a kutyák és a macskák keresik a bajt, nem azért vannak ilyen helyzetben, mert rászolgáltak. Hanem azért, mert léteznek primitív, kegyetlen emberek. Mást se teszünk, csak mások görénységeit próbáljuk helyrehozni. Lehet kampányolni, tüntetni, de addig, ameddig az emberekben csírájában is megvan a brutalitás, a kíméletlenség, az ostoba kegyetlenkedésre való hajlam, hiába tépjük a szánkat nap mint nap. Rááldozol egy életet arra, hogy a sok aljas ember után takarítsad a mocskot, hogy jóvá tedd azt, amit más elkövetett. Nem azért, mert nekem van időm, meg pénzem. Azért, mert nekem megdobbant a szívem, és nem bírom nézni. Azért, mert úgy érzem, túl sokan tudják ezt nézni, és úgy érzem, nagyon kevesen vannak, akik lépnek, és cselekednek is. De nem, tulajdonképp azt se várom, hogy mindenki segítsen és szeresse az állatokat. Csak legalább ne ártsanak. Csak lássam, vagy tudjam azt, hogy eljön majd az idő – és mondjuk nem százezer év múlva – amikor felnövünk annyira, hogy tiszteletben tartsuk az élőlényeket.
