Mosolygós várakozás, jóleső testi-lelki szorongás a Vígszínház Házi Színpadának aprócska előterében. A megszokott premier-izgalom szinte kézzelfoghatóvá sűrűsödik. Két végzős egyetemi hallgató (Bata Éva és Józan László) játszik nagy szerepet Carlos Murillo Dark Play című ötszereplős darabjában, Forgács Péter rendezésében.

Talán ezért érzem azt, hogy a ma estének valódi tétje van - a rokonok, barátok, osztálytársak izgalma mindannyiunkra átragad. Ennek kapcsán elgondolkoztam azon, hogy vajon miért ennyire ritka jelenség ez az előadás előtti kollektív drukk. És hogy milyen szép lenne, ha minden előadást ilyen komolyan vennénk, színházi- és közönségbeli résztvevők egyaránt.

Öt, szimmetrikusan elhelyezett monitor lóg a színpadon. Három, egymásba ágyazott képernyő maga a színpad is. Legalább ennyi, virtuális és valós síkon játszódik a Dark Play. A terek és a síkok pontról-pontra összefolynak. Nem tudom, melyik szereplő létezik hús-vér valójában és melyikük a főszereplő, Nick agyszüleménye. Nem tudom, mi az, ami a képernyőn kívül történik és mi az, ami benne. A krimi-olvasás izgalmával próbálja a néző elkülöníteni és összekapcsolni a történet részleteit, közben időnként elszorul a szíve, máskor hangosan felröhög.

Milyen veszélyeket jelent az internet az egyénre, az emberi kapcsolatokra nézve, tudjuk-e irányítani az életünket a virtuális világban, milyen hatással lehet ránk, ha felismerjük másságunkat - többek között ezek a problémák merülnek fel a kortárs amerikai drámaíró, Carlos Murillo drámájában. Bár a kérdésfeltevés maga helyenként enyhén didaktikus és leegyszerűsítő, a rendezés humora és a pontos, gyakran önironikus színészi játék kiköszörüli a csorbát.

Minden értelemben sokrétű előadás a Forgács Péter rendezte Dark Play. Szigorúan 16 éven felülieknek.