Bár A coloradói kölyök (The Colorado Kid) az Egyesült Államokban 2005-ben jelent meg, Stephen King regénye nálunk csak idén augusztusban látott napvilágot az Európa Kiadónál. Ezúttal nem horrorsztorit, hanem krimit kap az olvasó, azonban olyat, melynek elolvasása után jó eséllyel ráncolja majd a homlokát.

A coloradói kölyök ugyanis magának a rejtélynek az elbeszélése, a titokzatosságnak a története. Ily módon nem is igazán történet – amint a főszereplők gyakran nyomatékosítják is: nincs sztori, amiről beszélni lehetne.
Két vidéki – Stephen Kingtől megszokott módon maine-i – öregúr, a helyi lap szerkesztői okítják messziről érkezett gyakornokukat, az újságírónak tanuló fruskát (ugyancsak rejtély, ő vajon mit keres egy isten háta mögötti, mindösszesen két tagot számláló szerkesztőségnél) a szakma csínjára-bínjára, különösképp pedig arra, mik azok az életben föllelhető események vagy esemény-morzsák, melyek valódi történetté, az olvasókat érdeklő sztorivá formálódhatnak. Ennek során alapszabályként fektetik le, miszerint egy történetnek rendelkeznie kell elejével, közepével és végével, tartalmaznia kell egy, kettő, de semmiképpen sem több ismeretlen tényezőt, illetve legalább egy „biztos” szálat, mely kellő bizonyosságot sugall ahhoz, hogy az olvasó végül maga állíthassa össze az egységes, megfejthető, értelemmel bíró sztorit. 

A gyakornok Stephanie nagy beleéléssel hallgatja hát Vince és Dave elbeszélését a „coloradói kölyökről”, akinek az esete pontosan „a” kivételre mutat rá: arra, hogy mi az, ami elégtelennek, kevésnek bizonyul ahhoz, hogy történetté kerekedjen. Amint a két öreg mindinkább felidézi a nem is olyan távoli múlt megoldatlan halálesetét – még csak az sem derül ki, a Coloradóból titokzatosan Maine-be vetődő névtelen férfit meggyilkolták-e, vagy természetes halállal halt meg –, úgy lesz egyre világosabb, hogy ez az eset túl sok ismeretlen tényezőt, rejtélyes körülményt vonultat föl ahhoz, hogy címoldalas cikk váljék belőle a helyi lapban, vagy szerepelhessen mondjuk a bostoni Globe „Megoldhatatlan Rejtélyek Sorozatá”-ban. 

És ez King regényének a legnagyobb csapdája, ami miatt a szerző alighanem jó érzékkel tapint rá (az utószóban) arra, hogy könyve nem középutas munka: vagy szeretni, vagy utálni fogják. Mert mind jobban bonyolódik bele a két öreg a sztori szálaiba, s mind lelkesebben igyekszik megtornásztatni az agyát a gyakornoklány, úgy lesz egyre világosabb, a coloradói kölyök esetének titkára nem fog fény derülni. Persze, a figyelmes olvasó ezt már a könyv legelején borítékolhatja, hiszen a jókedélyű, szívélyesen fecsegő öregurak lépten-nyomon hangsúlyozzák: ami mindvégig szóban forog, az egészen egyszerűen nem történet. 

A coloradói kölyök tehát nagy valószínűséggel nem talál majd célba azoknál az olvasóknál, akik a történetek megoldásában lelnek (esztétikai) örömöt. Minden valószínűség szerint viszont célba talál azoknál, akik fogékonyak arra, hogy magáról a történetszövésről olvassanak történetet. Az irodalomtörténészek metafikciónak hívják ezt – olyan fikciónak, mely magát a fikciót tematizálja. 

Kétségtelen, hogy az újabbkori krimiirodalom alaposan kiaknázta az ebben rejlő lehetőségeket – elég csak az ugyancsak népszerű Paul Auster egyes regényeire gondolnunk –, innen nézve King műve nem nevezhető, még az életművön belül sem újítónak. Éppen ezért talán szerencsésebb lett volna afféle túlméretezett novellaként a szerző valamelyik soron következő novelláskötetében szerepeltetni, amit tán még a szöveg terjedelme is megengedne. Különösen, hogy a rejtélyről szóló elbeszélés maga válik rejtéllyé, feloldhatatlanul, s ekképp talán „veszélyes” módon is: mert miközben kikacsint az olvasóra, nem nyújtja oda a kezét, hogy kirántsa őt a történet önmagába omló örvényéből. Ami pedig egyben a legjobb King-novellák receptje.