A Pont(y) Műhely legújabb előadásán nagyon kevesen gyűltünk össze, mindössze 11 ember ült be az állítólag 3 órás, kísérletinek mondható performanszra. A beharangozó szerint ebben az előadásban az élet legnagyobb, filozofikus kérdéseire keresik a válaszokat az alkotók. Ám a látszat csal.
El kell ismerni, hogy az előadás megtekintése emberpróbáló feladat. Őszintén bevallom, nekem nem is sikerült végignézni. Két óra után kijöttem a teremből, ahol már csak 5 kitartó néző maradt. Az előadást nehéz nézni, mivel egyáltalán nem nyújt kapaszkodókat. A színházi térben három szereplő van jelen: a fény, a hang és a test, bár e három tényező sajnos nincs összefüggésben egymással, mindegyik egy különálló egység az előadás keretein belül. Miután beültünk, szórt fény tölti be a teret, majd egy kivetítőn piros pont jelenik meg, ami hamarosan az egész vásznat betölti. Ekkor áll fel eddigi fekvő helyzetéből Keszég László, az előadás rendezője és szereplője. Hihetetlen lassúsággal mozog a térben, másfél óra alatt körülbelül három métert tesz meg. Mozgása alaposan kidolgozott, jól begyakorolt, éppen ezért végtelenül monoton. Mozgásával párhuzamosan a kivetítő színei is állandóan változnak, de mindig csak monokróm színek jelennek meg: zöld, narancssárga, rózsaszín… A nézők hozzászoknak e lassúsághoz, páran el is szunyókálnak. Ehhez hozzájárul a keleti és törzsi hangzású zene is, mely néha mindennapos zörejekkel keveredik.Másfél óra elteltével egy gitáros (vélhetően Palotai Zsolt) lép a térbe, aprólékosan hozza be felszerelését: gitárját, erősítőt, kábeleket. Precízen összeszereli a berendezést, ezzel teljesen háttérbe szorítva a folyamatosan lépdelő „főszereplőt”. Majd miután akusztikus gitárján eljátszotta amit akart, ahogyan jött el is megy. A férfi lépdel tovább. És lassan – szégyen ide, szégyen oda – mi is osonunk a kijárat felé.
Az előadás alatt sok kérdés felmerült bennem. Például hogy mi volt a célja Keszég Lászlónak ezzel a produkciójával. Eleinte azt hittem, a nézők bármilyen reakciójára vár: közbeszólásra, felháborodásra, vagy távozásra. Ám mikor az első ember elhagyja a termet Keszég és az előadás is a megszokott mederben halad tovább. Az az érzésem támadt, hogy a performer és a kevés számú néző között nem jött létre kommunikáció, Keszég úgy játszik, mintha a nézők nem aludnának vagy sóhajtoznának. A nézők lassan közösséget alkotnak, összenézünk, értetlen félmosolyokkal kommunikálunk, egy kis idő eltelte után egymást ugyanolyan gyakran nézzük, mint az előadót magát. Lehet, hogy éppen mi vagyunk a kísérlet tárgyai. Mi, a nézők.
Hol vannak a befogadás, vagy a tűrőképesség határai? Mikor jön el az a pont, amikor a néző nem bírja tovább és kimegy? Mit kezd egy szöveg és történés nélküli előadással? Vagy pont azzal gazdagodik a néző, hogy végtelenül magára van hagyatva több órán keresztül…?
