A populáris amerikai szerző, Neil Simon 1972-es darabját tűzte műsorára a Karinthy-színház, méghozzá igen helyesen egy nagyon ismert hazai színész-komikust és humoristát választva az egymással zsörtölődő páros szerepére.

A populáris amerikai szerző, Neil Simon 1972-es darabját tűzte műsorára a Karinthy-színház, méghozzá igen helyesen egy nagyon ismert hazai színész-komikust és humoristát választva az egymással zsörtölődő páros szerepére. Az eredeti komédia és filmes adaptációi (az 1995-ös Woody Allennel és Pater Falkkal) is a két főszereplőre építettek, az alapanyag rengeteg helyzetet teremt az eltérő karakterekből adódó magánszámok és „hozott” poénok beépítésére.
Koltai Róbert, aki Szőke Istvánnal együtt rendezte is a darabot, Galla Miklóssal együtt tekint ránk az új bemutató plakátjáról, ami a színpadképet meghatározó óriásposzterként köszön vissza a nézőre, mint Al Lewis és Willy Clark egykori tündöklésének bizonyítéka. Illetőleg gyűlölködésüké, hiszen Al (Galla Miklós) arca és neve több piros festékcsíkkal van áthúzva Willy (Koltai Róbert) lakásának főfalán, amin aztán „színpadfordultával” egy produceri iroda ízléstelenül modernkedő képe, az új közös produkció plakátja, vagy kórházi válaszfüggöny lóg – ügyes és praktikus díszlet, háziköntös-jelmezekkel ala amerikai-sztájling.

Al/Galla megjelenéséig Willy/Koltai személyiségével ismerkedünk hosszasan, és némileg megütközhetünk az unokaöcs menedzserét alakító Harmath Imre szinte deklamáló gesztusain, vagy a Wickyt, Clark lányát játszó Vanya Tímea látványos pihegéssel élő színészi játékán. Aztán máson is. Galla Miklós, aki most először próbálja ki magát összefüggő cselekményű színdarabban, ahol önmagán kívül feltehetően amolyan sztanyiszlavkis beleélést kértek tőle, mintha nem tudná eldönteni, hogy a jellegzetes hanghordozására amúgy kiválóan adaptált
dialógusokat a nézőre ki-kitekintve is elő lehet-e adni, valamint hogy mennyire illeszthető az elidegenítés a megcélzott szerepazonosságba. Mintha tanácstalan lenne a koreográfiát tekintve is: például hogy hogyan is kéne mozogni, illetve inkább vállalni a rá jellemző, sajátosan konferanszié-szerű nem-mozgást a térben. Galla egyértelműen akkor van elemében, amikor abszurd humorának megfelelő poénok követik egymást, mintegy betoldott magánszámokként. Nem lehet nem élvezni az ő szájából elhangzó „Én úgy döntöttem, hogy pikérten kéretem magam.” vagy a „Reggel délben este vacsora.”-jellegű mondatokat, melyek egyértelműen a mai színpadra alkalmazásnak köszönhető betoldások. Ennek csúcspontja a bemondós-szám, amit a már ágyban fekvő, lábadozó Willynek ad elő, mielőtt bejelentené, hogy ugyanabba a színészotthonba készül, mint szívbeteg barátja.

Természetesen Koltai is tud magánszámokat, és meg is örvendeztet velük – a jellem- és helyzetkomikum sajátos keverésével alapból jól egészíti ki társa, Galla/Al produkcióit. Ezáltal nem a cselekmény szempontjából fontos jelenetek, mint a produceri irodában tett látogatás vagy a végső összeveszés, rosszullét emelkednek ki játékában, hanem azok az apró mozzanatok, amikor társa kibékíthetetlen, de elválaszthatatlan partnereként, esendő emberként léphet fel. Ilyen a teakészítés két főre – egy filterrel, vagy a becsatolatlan övvel való babrálás beteglátogatás előtt. Ezekben egyrészt helyére kerül az eltúlzott „kifelé” játék, másrészt több regiszteren szólal meg, tárul elénk a két figura embersége, jelleme, akiknek a pénzen kívül talán mégiscsak a közönség reakciója, a „kell egy poén” számít – mint ahogy ezt az élőben elhangzó, kevésbé sikeres szövegkönyvű dalocska is kifejezni hivatott.

A jól eltalált replikáknak és a köztük pusztán betoldásokként ható cselekményes részeknek köszönhetően viszont ingadozik a produkció minősége, a többi szereplő pedig forgatócsoporttal, gyerekszínésszel együtt alig mozduló kulisszának tűnik a két ismert arc mellett. Szinte kínos ez a „film a színházban” jelenetnél, ahol a két „öreg” által eljátszandó dialógus bugyutasága és rossz színészi teljesítménye nem mindig emelkedik el a történet valós cselekményszintjétől, nem használva ki a darab felszínessége alól akár ki is hozható emberi mélységet. Hiszen ezt a két „vén rókát”, akik még régi vágású humoristák, a szórakoztatóipar bármilyen gagyira felhasználná húzónévként, pusztán a profitért – és ebbe akár bele is lehet betegedni. De valahogy ez a felismerés nem feltétlen kívánkozik ki a gesztusok és poénok közül, mint ahogyan az sem merül fel kérdésként, hogy akkor valóban isteni lesz-e ennek a párosnak a Rivalda Színészotthonban kiöregedett konferansziéként éldegélni életük hátralevő éveiben.

Talán lehetett volna maibbra, magyarabb színpadra, vállaltan Koltai-Galla-duóra alkalmazni a darabot, bátrabban rugaszkodni el az eredetitől, egy idevágó poént idézve: hogy nevük ne csak két x-nek hasson azon a bizonyos Rolex márkán. Amit azért Buda népszerű és valóban nagyon barátságos színházának közönsége, ahol jegyezzük meg, személyesen Karinthy Márton fogadta a nézőt a bemutatón – a tapsból ítélve nem bán.

Willy Clark (Koltai Róbert) és AL Lewis (Galla Miklós) két nagyszerű, sikeres, amerikai komédiás, akik fiatalabb korukban tizennégy évig együtt léptek fel A napsugár fiúk néven. A lobbanékony természetű Willy és a blazírt Al játéka csodálatosan egészítette ki egymást. Eltérő egyéniségük vezetett a szakításukhoz is.
Most, amikor a darab játszódik, már nyolc éve nem találkoztak, még csak nem is beszéltek egymással. Csakhogy az egyik legnagyobb amerikai tévétársaság, a CBS egy karácsonyi tévéfilmben szeretné újraegyesíteni az egymásról hallani sem akaró, önérzetes komikusokat. A közvetítést Willy unokaöccse, az időközben menedzserré avanzsált Ben (Harmath Imre) vállalja. Elindul a játszma, miközben akarva-akaratlanul "felidéződnek" a régi, mámorítóan sikeres poénok, s persze állandóan újak is születnek, ha kell, ha nem...