Adnak gatyát, és oklevelet is, és úgyanúgy igazolt, mint a töri. És azt sem nyertem volna meg , bár csak 45-ig kellett. Mondjuk második Józsefet tuti elbukom. Meg a sztálingrádi blokádot. De fel voltam szerelkezve atlaszokkal, szöveggyűjteményekkel, időgrafikonokkal, és úgy hittem, azért az ezüstöt elviszem. És az is tök természetesnek tűnt, hogy az oktv-t a Komjádiban rendezik.
Akkoriban minden ilyen abszurd volt. Egyszer lőni kellett menni, levittek egy hatalmas gyár pincéjébe, de mint a herripotter és a terrorháza egyben, teljesen, horror, és ott, igazi puskával, célba. Elég jól ment, amíg el nem terjedt, hogy aki célba talál, abból azonnal mesterlövész lesz Afganisztánban. Onnantól a villanykörtére és a főhadnagyra céloztunk, csoda, hogy nem mészároltuk le egymást, mint az amerikai és a skandináv középiskolások. Bár akkoriban ez még nem volt divat. Szóval nem tűnt fel, hogy usziba'van a töri.
Egészen addig, amíg meg nem kaptam a szekrénykulcsot. És onnantól kezdve már csak rá gondoltam. Az ikertestvéremre. Aki igazi sportoló, valószínűleg az egész családja az, és edzett, még vasárnap is, és küzdött, hogy őt válassza az edző, hogy ő legyen a kiválasztott, akit elküldenek a Nagy Megmérettetésre. Ahogy én is nyomtam, magoltam, szenvedtem, valami ködös és kivehetetlen cél érdekében, talán mert azt mondták, így leszel csak ember, talán mert szerelmes voltam valakibe, aki vagy tanította, vagy tanulta ezt… Már nem is tudtam, mert rá gondoltam, mert ő most ott áll, egy magasztos és vöröstéglás közintézmény zöld olajjal felkent falai közt, értetlenül bámulva egy embert, aki egy terembe küldi ami távolról sem feszített tükrű. És ott megkapja a második józsefet. És reformjait. Vagy ami még rosszabb: Sztálingrádot.
Mert én legalább tudok úszni. Jól. Szóval olyan felhasználói szinten. Ha kétárbocosom zátonyra fut a Zanzibári partok közelében, dagálykor elúszom a legközelebbi szigetig, ahol aztán édesvizet találok, tüzet rakok, és rubik kockámat igazgyöngyre cserélem a helyi benszülött börzén.
Szóval a hatos startkőre léptem, kihúztam magam, és megszólítottam az egész testében falfehér, de speedo sapkás ötöst:
- Mell vagy gyors?
- Pillangó.
No comment. Mert most mit mondjak erre? A jelenlétem eleve félreértés. Első István és a Magna Carta. A hastingsi csata. A reformáció. Negyvennyolc, Kossuth, Klapka és Türr. Nix pillangó.
Négyévesen még van türelmünk, harmincnégy évesen már nincs. Akkor még ment az árral szemben is. Lenyomtam az egészet háton.
Nem tudom, hányadik lettem, valószínűleg sehányadik. És azt sem tudtam meg, hogy ővele mi lett, Aki szembeúszott a történelemmel… Lehet, hogy felhagyott a sporttal, és most ukrán paplant és távcsövet árul a Blaha Lujza téren. De az is lehet, hogy ő Michael Phelps. Többé nem éljük félre egymás karmáit. És többé nem lesz a testvérem.
