Rossz kedved van? Nem baj, ha nem tudsz mantrázni, vagy esetleg meditálni, pozitív állításokat bajszod alá mormolgatni. Elég, ha beteszed a Keane új albumát, és máris jókedvre derülsz. A Perfect Symmetry ugyanis az év legvidámabb albuma.

Bár az Everybody's Changing című Keane-slágert agyvérzésig hallgathattuk, hiszen még a csapból is az folyt az elmúlt időkben, valahogy a Keane-től mégsem lett azonnal hányingerünk, mint ahogy a csontig lerágott zenekarokkal lennni szokott. Igaz, a Keane tett is érte valamit.
A 2004-es Hopes and fears című album nyolcmillió példányban fogyott el. A 2006-os  Iron Sea már arra a következtetésre engedett jutni, hogy ezek a srácok bizony tudnak valamit.
Az 1995-ben alakult banda tagjai között eredetileg gitáros is szerepelt, így a felállás a következő volt: a zeneszerző és basszgitáros, iletve zongorista Tim Rice-Oxley,
az énekes Tom Chaplin és a dobos Richard Hughes, és az eredetileg alapítóként is aposztrofált gitáros, Dominic Scott volt, ám ő 2001-ben elhagyta a fiúkat.
Egyébként ezek után úgy döntöttek - nagyon helyesen-, nem is kell ide gitár, innentől kezdve pedig így, hármasban folytatták tovább a zenélést.
Első turnéjuk (ahol a Coldplay volt az előzenekaruk) nem sokakat izgatott fel, de a szerencse nem hagyta sokáig őket magukra. 2002-ben egy klubban játszottak, ahol felfigyelt rájuk a Fierce Panda kiadó egyik vezetője. Hamarosan megjelent a már említett Everybody's Changing c. kislemezük, amelynek óriási sikere után a Keane útja az Island kiadóig vezetett.
 
A fiúk nagyon jól döntöttek azzal, hogy nem kerestek újabb gitárost, hiszen a Keane így válhatott a "piano-rock" feltalálójává, úttörőjévé, és -egyelőre- egyetlenegy zenekarává. És a Keane ettől is több, mint egy rockbanda. 
Az első két album egyébként, a Hopes and Fears és az Under the Iron Sea olyannyira sikeresek voltak, hogy idén májusában a Q magazin a világ legjobb albumai közé válogatta mindkét albumot. Rajtuk kívül csak a The Beatles, az Oasis és a Radiohead voltak, akik a Top 20-ban 2 lemezzel is felkerültek e listára.




Nos, a Perfect Symmetry lemezben már első hallgásra megtalálja benne mindenki a maga kedvencét (én például azonnal beleszerettem Spiralling, illetve a Better Than This című dalokba, nem beszélve a Playing Alongról). Hihetetlen színkavalkád az album, hirtelen több hatás is érezhető, egy- két meglepő jellegzetességgel: A már megszokott U2-s és Coldplay-es hangzás után erősen szintipopos, olykor-olykor Erasure- hangzásvilággal szembesülünk, de ez egyáltalán nem gáz, sőt. A Keane minden ilyen jellemzőt a maguk előnyére fordít, és sajátosan prezentálja azt. 

Határozottan optimista lemezt hallhatunk ismét a Keane-től, egy- egy
balladisztikusabb, lágyabb és lassabb számuk sem ösztönöz érvágásra. Ugyanakkor tiszta energiabomba a Perfect Symmetry, sok-sok reménnyel, vidámsággal, remekül eltalált kórussal és vokállal.  Tom Chaplin játszik a hangjával, néha kegyetlenül odacsap de ugyanígy énekeli ki a magasabb hangokat is, ez az ő védjegyévé vált, és nagyon rendben van.
Szinte mindegyik dal játékos a maga módján, talán a Love Is The End, és a You Don't See Me című dalok szomorkásabbak,  mint ahogy ezt a címük is sugallja.

A Perfect Symmetry valóban tökéletesen szimmetrikus, profi hanganyag, és reméljük, nem gondolják meg magukat gitár fronton, így jó ez, ahogy van.