Október 18-án a Petőfi Csarnokban ünnepli 30. születésnapját a magyar rock egyik legendás intézménye, a Beatrice, akik - mint az az alábbi beszélgetésből is kiderül - korántsem működtek olyan tudatosan a hőskorszakban, mint azt a pártállami vezetés feltételezte. Lehallgatások, gumibot, számkivetettség, jégtánc, bulvár és politika Nagy Feróval.

A 10 évvel ezelőtti jubileumi bulitokon ott volt a teljes ős-Beatrice, a mostanin nem lesz. Miért?

Nagyon egyszerű a magyarázat, anyagilag nem tudtunk megegyezni. Nem vagyok kertelős típus, mondjuk ki: nem vagyok benne biztos, hogy megérték volna azt a pénzt, amit kértek. Nem is lenne szerencsés minden idők legjobb Beatricéje, azaz a mostani zenekar után felvinni a színpadra egy járókeretes gyülekezetet, és megpróbálni elhitetni a nézővel, hogy amit lát, az nagyon jó. Nem. Az nagyon jó volt. De aki 20 éve nem állt a színpadon, azzal nem feltétlenül kell együtt lenyomni egy koncertet, legfeljebb kiegészítő zenészként feljön, és kész. Hadd ne kelljen már nekem emiatt hetekig próbálnom… Leültünk beszélgetni, bejelentették, mennyiért jönnének, mire én felálltam: „Rendben van, ezt akkor beszéljétek meg, és délben hívjatok fel.” Felhívtak, és sorolták, hogy ennyi millió, annyi milló meg amannyi millió. A koncert viszont nem véletlenül lesz a Petőfi Csarnokban, hiszen ez egy szerény házibuli, amit innentől egyféleképpen lehet megcsinálni: a jelenlegi Beatrice a házigazda, és ebbe a programba épülhet bele, aki akar. Mi értelme lenne annak, hogy az ősfelállás feljöjjön, és bemutassa, hogyan épült le a régi idők óta? Ha van korai felvételed a Beatricétől, akármilyen borzalmas is a minősége, hallani rajta, hogy ott valami földindulás történt. Ma ezzel szemben azt látnád: ezek mindjárt leesnek a színpadról. Láttunk ilyet nemrégiben a magyar rocktörténetben is… Nem kell embereket ilyen helyzetbe hozni, még akkor sem, ha ők maguk úgy gondolják, hogy ugyanazok, akik régen voltak. És ha más nem, hát én majd megmondom nekik, hogy nem ugyanazok.

Lugosi László lesz az egyetlen, aki rajtad kívül az úgymond klasszikus felállást képviseli.

Pedig egy ideig úgy tűnt, hogy ő sem jön. Aztán Hirlemann Berci, a mostani dobosunk felhívta, és azt mondta neki: te egy hülye vagy, gyere el, játssz három nótát, és kész. Itt nem lesz haszon, és ezt tudomásul kell venni. A zenészeink, akik fellépnek, kapnak gázsit, erről gondoskodtunk, ezen felül meg reménykedünk, hogy nyereséges lesz a dolog. Amikor legutóbb a PeCsában tartottuk a koncertemet, én például egy fillért sem kaptam, a zenészeket viszont vékony kis gázsival, de akkor is kifizettük. Nagyon sajnáltam volna, ha Lugosi nincs ott, mert zseniális gitáros.

Mit lehet tudni magáról a programról?

Lugosi mellett egészen biztosan ott lesz Zselencz László, azaz Zsöci, Pálmai Zoli és Zsoldos Tomi. Nagyon nehéz eldönteni, hogy pontosan ki, mikor és miben játszik. Két hangsúlyos pont lesz: Zsöci és Lugosi blokkja. Nagyjából azt szeretnénk, hogy ezekben a nótákban az a felállás játsszon, amelyikhez kötődnek. És Zsöci ős-eddásként nyilván el fog énekelni egy Edda dalt is, ami ugye régen is jellemző volt. De ezt leszámítva egyébként ugyanúgy zajlik majd le a koncert, mint egy sima Beatrice buli, nagyon nagy meglepetésekre nem kell számítani.

Ha visszatekintesz az elmúlt három évtizedre, van kedvenc korszakod?

Igen, a ’78-’81 közötti periódus, ami elementáris erejű időszak volt. Nagyon ösztönösen dolgoztunk, sokszor nem is igazán értettük, mi zajlik körülöttünk, de az volt az élet iskolája. Beleszagoltunk, mi miért történik ebben a hülye világban. Ehhez a szakaszhoz számítom még a Bikinit is, habár azt a két lemezt akkor kissé kényszeredetten csináltam meg. Ma viszont már büszkén nézek vissza rájuk. Oda tudom adni őket egy fiatalnak, hogy próbálja meg meghallgatni, hozzátéve persze, hogy ne akarja megérteni, mert akkor bajban lesz, hiszen én sem értem. De aki abban a korban élt, az elég sok áthallást vehet észre azokon a lemezeken. Érdekes, hogy mostanában mutattam őket fiataloknak, akik azt mondták, hogy kurva izgalmasak. Nem értem, miért, de örülök neki.


Nyilván azért, mert az ős-Bikinit ma sem nagyon lehet hasonlítani semmihez…

Igen, az a zene ma is avantgarde. Beleérzel dolgokat, amik nem is feltétlenül vannak benne.

Mi a helyzet a nagy sikerek éveivel?

A ’88-as Beatrice zeneileg annyira azért nem volt jó, hiába arattunk hihetetlen sikereket, hiába születtek akkor a legnagyobb slágereink.

Eszerint csak a korszellem számlájára írod a Boldog szép napok vagy a Nyolc óra munka sikerét?

Nem, ezek óriási nóták. A Boldog szép napok ma már persze egy lakodalmas zenébe hajló rockszám, 1988-ban viszont még alternatív zenének számított. Hihetetlen egyszerű, zakatoló valami megy alatta, és közben a dallam majdnem diszkós. Szövegileg pedig azóta sem született hasonló. Máig nagyon büszke vagyok rá. Annak idején sokáig senkinek sem kellett, ma azonban elképzelhetetlen, hogy ne játsszuk el valahol. Ugyanez áll a XX. századra is.

Visszatérve a leglegendásabb periódusra: netán pont azért vannak ilyen jó emlékeid róla, mert annyira nehéz volt?

Nehéz? Nem is tudom, az idő mindent megszépít… Az az egész úgy volt rossz, ahogy van, azt hiszem, ez a jó kifejezés. Benne van minden akkori depressziónk, szenvedésünk, nyomorúságunk a dalokban, de sokan elfeledkeznek róla, hogy közben azért éltünk is: csajoztunk, szerelmesek voltunk, piáztunk. Nem úgy volt, hogy reggel hétkor felkeltem, aztán azon gondolkodtam, hogyan lehetne megdönteni a rendszert. Hát akarta a franc megdönteni a rendszert, nem is lehetett volna! Magától dőlt össze… Aztán amikor elmentek az oroszok, mindenféle nagy örömünneplés nélkül tudomásul vettük. Egyszer már elmentek ’56-ban is, nem? Még most is meggondolhatják magukat, a helyük végül is megvan, legfeljebb tisztább lett egy kicsit… Éltük a mindennapjainkat, a rendőrség meg közben hajkurászott minket, adatokat gyűjtöttek rólunk, de ez sincs másként ma sem. Mit tudom én, ki figyel most is?

Vagyis a Beatrice lázadása korántsem volt annyira tudatos, mint azt maga a rendszer hitte?

A művészet – nevezzük ezt művészetnek – mindig keresi a maga kitörési pontjait, azt, hogy meddig mehet el. Ha udvarolsz egy csajnak, mikor mondhatod neki azt, hogy te már lehúznád a bugyiját? Könnyen egy kurva nagy pofon lehet a vége. Legfeljebb öt perc múlva visszajön: „Jaj, de hülye vagy, na, húzd le!” Amikor a művészet keresi a saját létezésének határait, szintén megnézi, mi az utolsó dolog, amit úgy mondhat a rendszernek, hogy utána még ártatlan szemmel tudjon nézni: „De hát én nem is mondtam semmit!” Nyilván nem véletlenül mondtam, hogy „ideiglenesen ihaj-csuhaj”, hiszen ennek a szónak ugyanúgy elveszett akkoriban a jelentése, mint sok más kifejezésnek is. Mivel a szovjetek ideiglenesen évtizedekig itt állomásoztak, ezt a szót nem használtad, ugyanúgy, ahogyan számolásnál is 1957 következett 1955 után. Az ok egyszerű volt: ha kimondtad azt, hogy 1956, jött a rendőr és elvitt. De ma is ugyanez megy, csak körmönfontabban, cinikusabban, pofátlanabbul. Állítom neked, hogy az a rendszer tisztességesebb volt, pedig nem kívánom vissza. Ha akkor valamire azt mondták, hogy az úgy van, az nagyjából úgy is volt. Nem teljesen, de nagyjából azért igen. Ha olyasmit feszegettél, amit nem kellett volna, leültek veled: „Te hülye, hát tudod, hogy nem lehet, nem szeretik a szovjet elvtársak!” A mai világ viszont úgy, ahogy van, hazug.

Hogy lehet nyugodtan élni a mindennapokat, miközben az embert folyamatosan zaklatják, figyelik, lehallgatják?

Úgy valóban nem lehetett volna, hogy minden pillanatban ezen jár az eszed. Inkább úgy néztük a dolgot: bízzunk benne, hogy lehallgatnak, és legalább tanulnak belőle valamit… Komolyra fordítva a szót, tisztában voltunk vele, hogy figyelnek, ez minden rendőrségi kihallgatáson nyilvánvaló volt, hiszen tudták, hogy mondjuk előző nap 14.12-kor vécére mentem. Miközben nekem fogalmam sem volt erről, hiszen nem volt fontos, hogy megjegyezzem, mert csak beszaladtam a vécére. Nekik viszont az volt. Mindent tudtak a csajokról, a bulikról, tényleg mindenről. Csak engem tizenketten figyeltek, szó szerint a vécére nem mehettem el anélkül, hogy arról valaki ne tudott volna. De ez ma is így van: ha egyszer véleményt mondasz, miközben valakivel beszélgetsz, az előbb-utóbb ki fog derülni. De ettől még ugyanúgy beszélgettünk, szerelmeskedtünk, berúgtunk. Sőt, ha nagyon sokat ittunk, volt még Székely Himnusz is, és akkor állati nagy forradalmároknak éreztük magunkat. A rendszer pedig tudta ezt is, és leszart minket. De amikor kellett, azonnal előszedték az ilyesmiket. Vagyis gyakran, mert számtalanszor bevittek.

És milyen érzés volt az utóbbi években azzal szembesülni, hogy sokan azok közül, akikkel annak idején úgymond vállvetve haladtatok megbélyegzett zenészekként, titokban mégis részei voltak ennek az egész gépezetnek?

Ez legyen az ő dolguk, mindenki élje a saját életét. Nem lennék rock’n’roll zenész, ha most elkezdenék arról papolni, hogy „jaj, besúgónak lenni olyan csúnya dolog!” Ha te azt szereted, hát legyél besúgó! Az élethez rengeteg minden kell, többek között a rosszindulat is nagyon fontos. Én ugyan nem tudok ilyen lenni, de ha neked ez tetszik…

Téged sosem környékeztek meg, hogy jelentgess másokról?

Dehogynem. És éppen ezért pontosan tudom, mennyire nehéz volt nekik nemet mondani. Gyakran találkoztunk Agócs elvtárssal, valamelyik ifjúsági elhárítási osztály vezetőjével, aki mindig olyan atyaian viselkedett velünk, mint aki éppen megment bennünket. „Már megint mit csináltatok?”, kérdezte, mi meg: nem tudjuk, csak ott vertek minket a gumibottal. „Mert nem tudtok rendesen viselkedni!”, mondta. Nem is vitáztunk vele. Mit lehetett volna erre mondani? Ott álltam, nem csináltam semmit, eltűrtem, hogy megaláznak, meggyaláznak, megvernek, és utána még engem basznak le miatta… Na szóval, ez az Agócs elvtárs mondta nekem egyszer, hogy két kollégája megkeres majd egy baráti beszélgetésre. Itt már tudtam, hogy valami gond van, hiszen nekem az akkori rendőrökkel barátilag nem volt miről beszélnem. Útlevelet nem kaptam, mert veszélyes voltam a közbiztonságra, állandóan zaklattak, bevittek, bármikor lecsukhattak volna. Aztán megkeresett két nyomozó az elhárítástól, akik arra akartak rávenni, hogy működjek együtt a kábítószer-ellenes osztállyal, figyeljem, kik a hangadók… Nyíltan nemet mondani pedig nem lehetett, hiszen akkor egyből elvihettek volna. Kérdeztem, nincs-e ennek spicliskedés jellege, mire ők: „Dehogyis, hogy lenne!” Aztán jött az ígérgetés: el tudnák intézni, hogy meglegyen az államvizsgám, be sem kellene mennem vizsgázni. Akkor megrettentem. Még igent sem mondtam, de már a fizetést kapom… Gondolj bele, ha belemegyek, örök időkre bekerülök a csapdájukba. De eleve nem is akartam elvállalni ilyesmit, mert az volt az alapállásom, hogy tőlem mindenki arról beszélget, amiről akar, aztán ha engem nagyon belevon, megtisztel. Vagy legfeljebb megveretem magam, netán én verem meg. De mi közöm nekem ahhoz, ki mit beszél a másikkal?

Mennyire volt könnyű együtt élni a megbélyegzéssel, amit kaptatok, beleértve ebbe, hogy nem lehetett lemezetek, meg azt is, hogy olyan hülyeségeket terjesztettek rólad, mint például a csirkedarálás?

A mai napig találkozom ezekkel az előítéletekkel. Mióta mondjuk a bulvárban is gyakrabban feltűnök, és látják, hogy mégsem vagyok az a csirkedarálós vadállat, kissé javult a helyzet, de igazából én sem nagyon figyeltem oda arra, hogy ha mondok valamit, azzal ne bántsak másokat. Megtanultam mára – mert ezt tanulni kell – , hogy ha látok egy nagy rakás szart dinnyemaggal kirakva, akkor arra azt mondom: nagyon érdekes kisplasztikai alkotás, sőt, az illatáról is elkezdek beszélni. Megtalálom az érintkezési formákat ebben a világban is, szó se róla, de ha megkérdeznek, szívesebben mondom meg az igazi véleményemet. Például azt, hogy ti, emberek akkora faszok vagytok ám, hogy csak na! Meg én is egy kicsit, ahogy ugye a nótában is benne van. És az emberek ezt nem szeretik. Ők azt szeretik, ha azt mondom: itt, a közönségben nagyon sok bunkó van. A bunkó erre rögtön másokra pillant, és azt mondja, igen, a Ferónak igaza van, tényleg sok itt a bunkó.

Megfordítva a kérdést: a régi ricsésektől nem kapsz sok bírálatot a bulvárszerepléseid miatt, a Dáridótól a jégtáncolásig?

Megmondom őszintén, nem érdekel, ki mit gondol. Ha valakinek nem tetszik, hogy a bulvárban is szerepelek, az ne keressen ott. Én sem szóltam bele soha abba például, hogy ki milyen zenét hallgat. Sőt, mindig azt erőltettem: attól, hogy valaki ricsés, még meghallgathatja Hobót, a P. Mobilt, akár az Omegát is. Nézz körül a világban, mert a világ hihetetlenül sokszínű. Létezik egyfajta törzsrajongó, aki hajlamos úgy gondolni, hogy ő csinált engem, aki annyira ős-ricsés, hogy tudja, ki vagyok én, miközben én magam sem tudom. Nekik abban a pillanatban, ha nincs rajtam bőrdzseki meg baboskendő, valamit elárultam. Én ilyenkor direkt kockás inget veszek, és elhagyom a baboskendőt. A szellemiségemet próbáld megszeretni, ne azt, amit te kitaláltál magadnak a Nagyvárosi farkasban… Aki így gondolkodik, ahhoz nem igazán jutott el a Beatrice mondanivalója. A Bikinit pedig nem is ajánlanám neki.

Létezik olyan Beatrice dal, ami szerinted jól összefoglalja az egész munkásságotokat?

Inkább két-három ilyen van. A legjobban a Boldog szép napok jellemez minket, mert abban minden benne van, a politika is – nem véletlenül kevertük bele annak idején a felkonferálásoknál a politikát. Ez nem csak egy vicces nóta, nagyon sok minden rejlik benne. Nagyon fontos a XX. század is, a szöveg minden sorának, kötőszavának súlya van, és jellemző ránk. A Nyolc óra munka már mondjuk nem annyira, pedig lakodalmasként az is abszolút hozzánk kötődik. Ettől még persze nagyon szeretem.

És mennyire érzed aktuálisnak a régi dalokat?

A Nem kell például nagyon aktuális, pedig a ’90-es években mindenáron el akartam hagyni a műsorból. Van bennem egy szentimentális reménykedés, hogy a világ előbb-utóbb csak jó lesz, és éppen ezért nem akartam megtagadni a dolgokat. „Gyertek, csináljuk meg együtt, vállvetve, vörösök és nem vörösök, ellenállók és nem ellenállók, ezt a világot már ne tagadjuk meg, ne játsszuk a Nem kellt!” Hülye, naiv, könnyen becsapható alak vagyok – be is csaptak. Aztán közeledtünk A kétezredik év felé – ami ugye egy ’88-as nóta – , és kezdtem rájönni, hogy nekem bizony ez sem kell. Sem az, amit a jobb-, sem az, amit a baloldal mond, mert bizony jól mondja a miniszterelnök úr, alaposan elkúrták ezt az egészet, vele együtt. És ma a Nem kell is ugyanúgy megy, mint régen. A Nagyvárosi farkas-féle alapprobléma sem szűnt meg, még ha ma már nem is születik minden héten egy-egy újabb ifjúsági törvény. Ha a Jerikót nézzük, semmiféle falak nem omlottak le az emberek, a népek, a – ne féljünk a szavaktól – fajok között. Pedig akartuk. Akartunk valami Hair-szerű, hippis, musicales társadalmat, ahol majd boldogan, egymást lehányva énekelünk, de ez a világ nem jött el. Ma A kétezredik év felé nótát gyakran úgy hallgatják, mintha új lenne, mindig el kell mondanom, hogy ez húsz éves dal, és nem a Gyurcsánynak írtuk. Azt szoktam mondani, hogy emlékezzünk, mert ez a dal egy olyan világban született, ahol még volt hazugság, ma viszont már demokrácia van, és mindenki jól érzi magát.

A kiábrándulás miatt hagytál fel a politizálással is?

Igen. A jobboldalon tanultam meg sok mindent, ott láttam közvetlen közelről, hogyan lesz valakiből politikus. Drámai. Az ember elkezd mindenhez érteni. Kitalálja, hogy a segged mögött kell húzni a hegedűt, mert az igazából úgy a jó, és onnantól magyarázhatja neki akárki, hogy ez hülyeség, mert akkor is politikus, aki jobban tudja. Baloldali művészbarátaim mondják, hogy a dolgok azon a térfélen is ugyanígy mennek.



Ennek ellenére mégis szeretnek megszólaltatni közéleti kérdésekben, a minap például az ATV-n beszélgettél egy műsorban a szélsőségek terjedéséről a fiatalok körében…

Igen, és nem véletlenül nem tudtam hozzászólni, hiszen ott volt két szakember, aki felmérésekből tudta sorolni százalékokkal, mi miért történik. Ezekbe a műsorokba el kell menni, ha hívnak – nem mindenhová, de egyáltalán nem tesz rosszat, ha két tudományos ember mellé beraknak egy hozzám hasonló kakukktojást, aki néha belebeszél valamit. De számomra ez mondjuk nem politika, nekem az a parlament. Drága a kenyér, és a parlamentben valaki azt mondja, hogy kapja be a pék, mert ő tehet róla, a pék meg rávágja: nem, inkább kapja be a paraszt meg kapja be a kormány. Ez a politika. És ha valaki azt mondja, nem politizál, hazudik. Tevékenyen nem hülyítem az embereket – ezt értem azalatt, hogy részemről ennyi volt a politika. Megesik, hogy felhívnak különféle tüntetések szervezői, mondván, engem vár az egész nép. „Ne haragudjatok, én a tévében úgy láttam, az nem az egész nép, hanem 200 ember, és annak is pörköltet főz a fele”, mondom nekik, mire megkapom, hogy de ha odamegyek, az egész nép ott lesz. Na nem. Ezekből a dolgokból szálltam ki. A dalokat az ember nem jobb- és baloldaliaknak írja, hanem a közönségnek. Ha valakivel szóba állok, kérdezzem meg tőle, hogy ő tisztességes népnemzeti-e? Egyáltalán mit jelent ez? Komolyodjunk már meg… Ismerem nagyjából mindkét oldalt, és mindkettő zsigereiben benne van minden rossz, amit a másikban lát. Én meg kívülállóként eldöntöm, nekem mi a jó, és ha valakinek ez nem tetszik, nyugodtan kinyalhatja a seggemet. Ha pedig ezen megsértődik, az sem baj. Én hadd csináljam a saját dolgomat. Nem tudom pontosan, mi az, de az elhivatottság megvan bennem ahhoz, hogy csináljam. Majd száz év múlva eldől, emlékszik-e még rá valaki.

Lesz jövőre új Beatrice lemez is, igaz?

Igen. Már akartuk idén is, de nem volt jó az anyag, ami született. Ebből a szempontból nagyon igényes vagyok. Nehéz ma már új dolgot írni, mert valami mindig visszaköszön: a hangok variációi elfogytak, a modern technikai eszközök pedig csak ráerősítettek erre. A MÁV Szimfonikusok már csak az olyan perverzeknek kellenek, mint amilyen én vagyok: „Ez komolyan élőben megy? És tényleg négyen fújják azt a nagy rezet egyszere? És hogyhogy nem tévesztik el? Hát ez kurva jó!” Mások ezzel nem foglalkoznak. Az utóbbi 15-20 évben nem nagyon találkoztam újdonsággal, ha meghallok egy zenekart, rögtön egyből vágom is rá, honnan ered. A Kispál és a Borz például a ’60-as évek beatzenéje. Ha fiatal vagy, akkor neked persze új lesz. És ugyanígy a Republic is. Én meg mondom rá, hogy ott volt a Police, a Men At Work meg a Beatrice, és ez mind hatott rájuk. Szó sincs róla, hogy ezzel lecikiztem volna a Republicot, hiszen nagyobb zenekar, mint a Beatrice, a közönség pedig imádja, nincs is ezzel semmi baj. A Tankcsapdát nagyon szeretem, mégis hallom, miből ered. A Beatrice sem volt újdonság ’78-ban, csak mi hittük, hogy az. Aztán megkaptuk a Sex Pistols lemezt, és ledöbbentünk, hogy előttünk egy évvel valakik Angliában egészen hasonló dolgot csináltak.

Figyeled amúgy a mai zenéket?

A külföldieket inkább, és válogatós vagyok. Az utolsó nagy rácsodálkozásom 5-6 éve történt, amikor először hallottam a System Of A Down-t. Nagyon érdekes, musicales dallamok kicsit szlávos, terces beütéssel – akkor még fogalmam sem volt, hogy örmények – , és kurva erőszakos, óriási dinamika van benne, ez az! Nagyon bejött, ahogy hirtelen elhallgat a zene, a manus valamit gajdol, utána pedig bejön a gitár és a földbe gyalul. Ugyanígy Serj Tankian lemeze is tetszett. A Slipknotot a gyerekeimtől szereztem be, az nem tetszik ennyire, mert nagyon tömény, esély sincs arra, hogy túléld, de zeneileg kurva nehéz. Le lehet cikizni, de baromira értik a dolgukat. Mi van még… Láttam legutóbb a Whitesnake-et, de nagyon gyenge volt.

David Coverdale nem volt éppen csúcsformában…

Maradjunk inkább abban, hogy az nem is ő volt, mert akkor megismertük volna. Amikor a Deep Purple volt itt Ian Gillannel, szintén nem tudta már elénekelni a régi dalokat, de szerettük, megbocsátjuk, mert benne volt, ami kellett. Coverdale-nél ezt nem éreztem.